A világtól elzárt szibériai faluban Trofim Rusanov (Aleksey Guskov) maga a törvény. Mivel a hatóságok képtelenek ellátni a feladatukat, a mogorva halőr veszi kézbe a helyi ügyeket. Nemcsak az engedély nélkül horgászókat bünteti meg, hanem napi rendszerességgel a lakók nyakára jár, ahol csak lehet, beléjük köt. Szerinte a faluban mindenki tolvaj csirkefogó és eredendően romlott. Az emberséget nem ismeri, a törvény betűjét viszont annál jobban, vasmarokkal kényszeríti a lakosokat a rend betartására. Pedig a megkeseredett öregembernek a saját családjában is volna tennivalója: rendbe kéne hoznia kihűlt házasságát és rendeznie kéne a lányával való viszonyát. Felesége (Nadezhda Markina) az egyetlen, akivel néha napján vált pár szót, mindenki más fél tőle és gyűlöli.  

A változás akkor köszönt be az életébe, amikor a téli erdőben járőrözve egy elhagyatott viskóban talál egy újszülöttet. A szülőknek nyoma sincs, a pólyába becsavart kislányt nyilvánvalóan magára hagyták, ezért Trofim úgy dönt, hazaviszi és felneveli. Hosszú menetelése érdekes ritmustörést hoz a filmbe. Mialatt a szibériai fenyvesek zord sűrűjében bolyong mellkasán a csecsemővel, a film tempója egészen lelassul. A kamera hosszan időzik a kietlen tájon, komótos, spirálosan ereszkedő mozgással pásztázza a fenyveseket. Sokszor madártávlatból szemléljük az öregembert, amint dacol az elemekkel: térdig gázol a hóban, vagy átkel a jeges folyón.

A csecsemő egyre nagyobb teher lesz számára, ezért elgondolkodik, hogy ott hagyja egy bokor tövében, de aztán mégis tovább vonszolja magával. Mire a kihűlés szélére érve eljut komája házáig, a kislányban már nincs élet. A baráti házaspár segít neki eltemetni a kis árvát, Trofim feladata lesz, hogy nevet adjon neki. Ahogy nagy nehezen kiprésel magából egy nevet, valami megmozdul benne. Életében először kötődést kezd érezni. Megesküszik, hogy felkutatja és megbünteti az anyát, aki ilyen felelőtlenül bánt a gyermekével.

A film második felében pszichológiai thrillert látunk, amelyben Trofim kopóként szaglászik a faluban. Először a rendőrségtől próbál segítséget kérni, majd a helyi szülésznőhöz fordul, de mindenhol cinikus elutasításba ütközik. Hozzá van szokva, hogy maga járjon a dolgok végére, ezért nem esik nehezére magánnyomozásba kezdeni. Valóságos hadjáratot folytat az ismeretlen tettes ellen, átkozódik, mindenkit kifaggat, idegenek házába ront be magából kikelve, meggyanúsítja a fiatal nőket.

A felesége döbbenten figyeli, hogy napról napra egyre megszállottabbá válik, különösen, mivel közös gyerekük iránt soha nem tanúsított érdeklődést. Amikor a bűnös anya (Anastasiya Sheveleva) feladja magát Trofivnál, hosszú, katartikus beszélgetés zajlik le kettőjük között, amely mindkettőjük életét fenekestül felforgatja. Elérkezik a második nagy változás a halőr számára: a kötődés után az empátia csírája is megjelenik benne, amelyre már nagyon régóta szüksége lett volna.

A két, meditatív hosszúságú kulcsjelenet – a babával való bolyongás és az anyával való eszmecsere – nagyjából a film harmadolópontjaira kerül. Mialatt a narráció szélsőségesen lelassul, a lelki folyamatokra koncentrál Victor Dement. Az ő rendezői érdeme e két momentum kiemelése, ugyanis ezeknek köszönhető, hogy a halőr döntésében bekövetkező száznyolcvan fokos fordulat hihetővé válik.

Ahogy kezdettől fogva sejteni lehet, a címben feltüntetett felfedezés együtt jár tehát a belső béke megtalálásával. A kettő közül a lelki folyamat, és az ezzel járó karakterfejlődés lesz a fontosabb, ezt igazolja a film lezárása is: nem akkor ér véget a történet, amikor előkerül a tettes, hanem amikor Trofimban felülkerekedik az emberség az írott törvénnyel szemben. A cselekmény sokban emlékeztet a nálunk nemrég bemutatott bolgár-görög film, A lecke cselekményére. Petar Valchanov és Kristina Grozeva szintén debütáló alkotásában hasonló pálfordulás következik be a főhősben, egy tanárnőben, aki egy iskolai lopás-ügy felgöngyölítésébe kezd, és egyre inkább az eset megszállottja lesz. De eközben a saját életében olyan változások következnek be, amelyek hatására felülbírálja a korábbi döntését. A The Find azonban ennél tovább megy és azzal, hogy a főhős teljes személyiségének gyökeres megváltozásáról tudósít, túlzásba esik.

Ennek az lehet az oka, hogy Dement egy szovjet lélektani regényt, Vlagyimir Tyendrjakov egy hatvanas évekbeli szövegét adaptálta, de forgatókönyvet nem igazította eléggé a mai közeghez. Annyiban sikerült a korszerűsítés, hogy a sok mellékszereplő felsorakoztatásából kirajzolódik a szibériai falu társadalmának keresztmetszete, rajtuk keresztül pedig bekerülnek a filmbe aktuális kérdések is: a törvény kikerülése vagy a rendőrök fásultsága. De a nagy igazságok kimondása és az erkölcsi tanulság levonása mai szemmel nézve már didaktikusnak hat, még ha ötven évvel ezelőtt meg is felelt a korízlésnek.

A kissé elavult tartalom mégis mai formában jelenik meg. A lélegzetelállító kameramunka bonyolult kocsizásokat, daruzásokat vonultat fel, emellett Andrey Naydenov és German Zaryankin operatőrök kézikamerát és fly camet is használtak. Még látványos víz alatti felvételek is kerültek a filmbe, amelyeken a zavaros, koszoszöld víz egészen anyagszerűvé válik, szinte tapintható a sűrű, zselészerű folyadék, amiben a hínárlevelek lebegnek. De leginkább a tajgáról készült elképesztő szépségű felvételek emlékezetesek. Ezért is ítélték Naydenovnak a Legjobb Operatőrnek járó díjat az ország legjelentősebb versenyén, a Socsi Orosz Nemzeti Filmfesztiválon. A stáb a tallinni Black Nights Filmfesztiválról pedig a Közönségdíjat hozhatta el.

A film trailere a film főcímdalával

A téli tájképekhez jól passzol a hidegséget sugárzó filmzene, a finn komponista, Panu Aaltio szerzeményeiben a vonós hangszerek dominálnak. Ezek egészülnek ki a film nyitányában és végefőcíme alatt hallható fülbemászó népdallal, amely mai hangszerelésben jelenik meg, női énekhangon, basszusgitárral kísérve.

A film adatlapja a tallinni Black Nights Film Fesztivál honlapján.