Az orosz Vitaliy Manskiy és stábja egy évet töltött Észak-Koreában, azzal az ürüggyel, hogy filmet készítenek egy átlagos család mindennapjairól. A forgatás természetesen állami megbízottak folyamatos felügyelete mellett zajlott, akik gondosan előkészítették a jeleneteket, hogy a film az ő ízlésüket tükrözze és az általános elégedettséget ábrázolja. Manskiy dokumentumfilmje azonban arra koncentrál, ami a propaganda mögött van, és beemeli a filmbe a felvételek körülményeit, a szóhasználatra, testtartásra, gesztusokra vonatkozó külső utasításokat is. Ezzel a csavarral valójában a diktatúra múködését és az elnyomás természetét figyeli meg, világossá teszi, hogy az észak-koreaiak mindennapi élete éppen olyan kontroll alatt zajlik, mint ezek a forgatások. A kulisszák mögé való bepillantás során előbukkan az emberekből az a kicsi emberi, ami a diktatúrában még megmaradt bennük.

Az Under the sun előzetese

A film középpontjában a nyolcéves Zin-mi áll, aki a húsz éve elhalálozott vezető, Kim Ir Szen születésnapján („a Nap napján”) rendezett állami ünnepen osztálytársaival együtt belép az Úttörőszövetségbe. A filmkészítők elkísérik a látványos népünnepélyre, ahol az utolsó mozdulatig minden szigorúan megkonstruált. A százak bevonásával készült látványos táncjelenetet – a diktatúrák felvonulásainak kedvelt fogását – egyetlen beállításban követhetjük nyomon, megfigyelve annak ijesztő precizitását.

Az ünnepély során a kamera hosszan követ egy hivatalos fotózást is. Családokat látunk pózolni, anya, apa és csemetéjük boldog arccal tekint a jövőbe, az előírásnak megfelelő öltözékben. Mindannyian a szívük fölött viselik a Kim Ir Szen portréjával díszített kitűzőt. Annak ellenére, hogy mindketten évekkel ezelőtt jobblétre szenderültek, "A koreai nemzet fényes Napja", Kim Ir Szen az ország örökös vezetője, fia, Kim Dzsongil pedig posztumusz viseli a „Nagy Vezető” címet. Ahogy a filmből is kiderül, hihetetlen személyi kultusz övezi őket, minden közintézményben és magánlakásban kint lóg a portréjuk, Kim Ir Szen szerepel a won minden címletén, és legalább ötszáz szobra áll szerte az országban. A születésnapján még most is minden évben megajándékozzák az állampolgárok. Ez a kötelezően ajánlott, vallásos rajongás persze nem akadályozza meg azt, hogy a jelenlegi vezető, a Kim-dinasztina legfiatalabb tagja, Kim Dzsongun körül is hasonló megalomán kultusz alakuljon ki. Nemrég az övéhez hasonló hajviselet kötelezővé tételéről keringtek hírek a nemzetközi sajtóban.

A kultuszhoz hozzátartozik, hogy az észak-koreai gyerekek iskolába menet kötelezően fejet hajtanak vezéreik monumentális szobra előtt, a reggeli rutin részeként. De a nyilvános tér mellett a saját otthonukban sem viselkedhetnek szabadon. A Zin-mi lakásában készült felvételeken a szüleivel való közös ebéd képeit láthatjuk, pontosabban azt, hogy ezt az ideológiai kontrollért felelős megbízottak megrendezik. Szó szerint meghatározzák a családtagok közötti felszínes párbeszédeket, még a reakcióikat is előre megmondják. Mansky a kész filmbe egymás után illesztette be az újabb és újabb felvételeket. Nagyon tanulságos látni, hogy a civilek valójában színészek a saját életükben, akiknek még a hangjuk megfelelő érzelmi telítettségére is oda kell figyelniük.

A jelenetek újbóli felvétele mellett az is erősíti a film repetitív jellegét, hogy bepillantást kapunk a népiskolai tanórák menetébe, ahol a tanító az unalomig ismételteti dicső történelmük pillanatait az egyzerűen csak "elvtársaknak" szólított gyerekekkel. Az irodalomórának kikiáltott, valójában hazafias ismereteket sulykoló óra félelmetes agymosást mutat be: a gyerekek Kim Ir Szen és Kim Dzsongil kreált történeteit magolják, az újra meg újra feltett kérdéseket válaszolják meg, szigorúan az előírások szerint, a vezetőik nevéhez csatolva kötelező állandó jelzőiket: előbbinek a „Nagy Vezér”, vagy az „Édesapa”, utóbbinak a „Kedves Vezető” megszólítás jár ki. A didaktikus, szájbarágós történetek patriotizmusra és a vezető iránti lojalitásra nevelnek, de a Japánnal szembeni gyűlöletet is a gyerekekbe oltják. Egy-két ellesett pillanatban azonban itt is kibukkan a valóság a propaganda mögül: a gyerekek az unalommal küzdenek, próbálják elnyomni a rájuk törő ásítást és ébren maradni, ami bizony nem egyszerű.

Szintén a valós érzelmekből látunk egy villanásnyit, amikor a hazafiassága demonstrálásaként Zin-mit beíratják néptáncórára. Bár elsőre jó ötletnek tűnik, hogy egy kis testmozgásban is része legyen, valójában itt is minden mozdulat szigorú szabályokat követ, ami annyi nyomást helyez a kislányra, hogy többször is elpityeredik. Kis lázadását hamar letöri a tanító és félreállítja, hogy a többiek ne lássák. Nemcsak a tánctanár fojtja bele a könnyeit, de egy otthoni párbeszédet is elcsípünk, amelyben az anyja győzködi a sírás haszontalanságától. Világos, hogy a rendszer robotokká neveli ezeket a gyerekeket, akiknek állandóan derűt kell sugározniuk, az elégedettséget kell hirdetniük. Azért is érdekes, hogy iskolások kerültek a film középpontjába, mert ők még nincsenek annyira betörve, mind a szüleik, tőlük még elleshető egy-egy őszinte reakció. Ugyanakkor ők jelentik a következő generációt és Észak-Korea jövőjét, éppen ezért ilyen megrázó végignézni az elnyomásuk képeit, életük kilátástalanságát a diktatúrában. A 106 perces film nagy részét a propaganda-felvételek töltik ki, a valóság csak nagyon ritkán bukkan elő, de ilyenkor annyira feltűnő, hogy csak úgy kiugrik a filmből.

Vitaliy Manskiy a tallinni díjátadón

Az cseh-litván-orosz-német kooprodukcióban készült Under the sun hozta el a Zsűri Különdíját a Black Nights Filmfesztiválról, valamint a Legjobb Rendezőnek járó elismerést is Vitaliy Manskiy kapta meg. A filmet korábban Jihlavában választották a Legjobb Közép-Kelet-Európai Dokumentumfilmnek. A rendező korábbi munkáit Karlovy Varyban, Lipcsében, Londonban és San Franciscoban díjazták.

A film adatlapja a tallinni Black Nights Film Fesztivál honlapján.

A képek forrása: 2015.poff.ee.