Valóban szeretem és nagyra tartom a Pannon Filharmonikusokat, de ahogy a Müpa felé tartottam, száz gondolat kergetőzött a fejemben és egyik sem arról szólt, hogy újra Beethovent hallgathatok. Nem mintha nem szeretném a zeneszerzőt, és persze volt olyan idő, amikor örömmel mentem volna ilyen koncertre, ám egy idő után az ember telítődik, és nem nagyon akaródzik századszorra is meghallgatni a két Beethoven közhelyet: a Leonóra-nyitányt és a Sors szimfóniát.

Nem mintha rossz zenék lennének ezek, csak annyian és annyiszor játszották ezt már itt: ha biztos sikert akar aratni, szinte minden együttes ezzel a műsorral lép fel. És ugyan lehet némi újdonságot vinni ezekbe a művekbe is, csak ezt már annyian tették, hogy nagy meglepetésre nem számít az ember az ilyen koncert előtt.

Aztán beültem a helyemre, és nézelődtem: persze nem az a teltház, amit régen látott az ember – mindenkinek van valamilyen verziója arról, hogy miért nem ülnek még ma is a csillárokon -, ám szépen megtelt a koncertterem, s az utóbbi időkben itt hallott-látott koncertek után megint azon csodálkozom, hogy egy vidéki, pécsi együttes képes megtölteni az egyébként gyakran üresen ásítozó helyeket.

Aztán indul a Leonóra-nyitány, és az első néhány hang után felismerem, hogy valóban, ez a PFZ: telten, szépen, és olyan dinamikával szólal meg a zene, amire nem sok együttes képes. Más meglepetés nem nagyon volt: nagyjából a szokásos értelmezésben szólt a nyitány, csupán olyan tökéletességgel, ami ilyen régi ismeretség után is friss élményt hoz.

Nem húzom az időt: a kellő ünneplés után Benjamin Schmid jelent meg a színpadon. Korgold hegedűversenyét ugyan kevéssé ismerem,  ám nagyszerű hegedűst annyit hallottam már, hogy nem sok jóra számítottam, és bevallom, inkább a hegedűs arcát figyeltem, mint azt latolgattam, hogy mit tud.

Amit ezúttal nagyon rosszul tettem. Volt egy apró affér a karmester meg a szólista között (egy földre esett kottalap okán), amitől egyikük sem lett szimpatikusabb, ám ahogy kezdődött a muzsika, a hétköznapi világ a háttérbe szorult.

Nem vagyok hegedűszakértő, és így nehéz lenne megmondani, hogy mitől volt olyan jó ez a játékos. Valószínűleg nem csak a zenész volt zseniális, sokkal inkább a mű és a muzsikus passzolt nagyon jól. Természetesen tisztán és lazán játszott. Természetesen finoman és érzéssel intonált, és még csak véletlenül sem lehetett technikai zörejeket hallani. Azt is hallottam már, hogy valaki hatalmas hanglépéseket játszik tisztán, és ugyan ritkán, de olyat is hallottam, hogy a legmagasabb hangok is szépen, tisztán hallatszanak a hegedűn: mondjuk egy négyvonalas e, percekig kitartva.

Eltűnt a zenekar, a karmester és a hegedűs. Zene szólt, amely minden figyelmemet lekötötte. Egyszer csak véget ért, és éreztem, hogy az élmény a legnagyszerűbbek közé tartozik, amit eddig megéltem.

Ezután következett a szünet. Nem csak azt kellett feldolgoznom, hogy egy Leonóra-nyitányt lehet hagyományosan értelmezve úgy előadni, hogy annak ma is értelme legyen. Azzal is meg kellett küzdenem, hogy láttam együtt élni és mozogni a zenét és a zenészt a hegedűversenyben. De maradt még a kétség, hogy mi lesz az Ötödikkel.

Évekig küzdöttem azzal, hogy egyik kedvenc együttesem, a PFZ olyan koncerteket ad, amin az első pillanatokban hihetetlen átütő erővel szólal meg a zene, aztán leülepedik a hangulat, és már mindenki, nem csak a zenészek hazakívánkoznak.

Szóval amikor a szünet után visszaültem a helyemre, akkor hiába élt még elevenen bennem a hegedűverseny varázsa. Amit nyilvánvaló volt, hogy nagyon nehéz lesz tromfolni. Arra vártam, hogy lenyugodnak a kedélyek, lecsillapodik a zene és kapunk még egy utolsó Beethoven-fröccsöt.

Ehhez képest újra csalódást éltem át, méghozzá abból a fajtából, amit nagyon is szívesen vállalnék még sokszor, nagyon sokszor. Tudniillik a zenekar hasonló színvonalon játszott tovább, mint ahogyan azt a Leonóra-nyitányban hallottuk.

De nem csak ezt történt, bár már ez is elég lett volna arra, hogy elégedetten térjek haza a koncertélmény után. A többé-kevésbé hagyományosan értelmezett-előadott Sors szimfóniába egy kis játékot csempészett bele Bogányi Tibor.

Csak egy apró tétel-töredék volt az egész, valahol a darab kétharmada körül, amikor már mindenki beletörődött abba, hogy a zenekar és karmestere nem az értelmezés újdonságával akarja a közönséget lenyűgözni, hanem azzal, hogy micsoda színvonalon adja elő azt, amit ugyan sokan tudnak, ám rettentő kevesen ilyen jól. Egy ritmus-játékot hallottunk. Minden hang pontosan úgy szólt, ahogyan az megszokott, illetve annál sokkal-sokkal jobban, ám egyszerre feltűnővé vált, hogy ezek a hangok ritmizálva vannak, hogy itt a ritmusnak kiemelt szerepe van.

Aztán visszatért a szokványos értelmezés, és az apró közjáték után úgy fejezte be a PFZ a koncertet, mintha semmi sem történt volna.

Nagyon szerettem mindig is a Pannon Filharmonikusokat, és dühös voltam rájuk, ha félkésznek éreztem (sajnos gyakran) az előadást. Ezúttal azt hallottam, amiért mindig is szerettem őket. Nem ők mutatkoztak be most, hanem a zene. Nem a Pannon Filharmonikusokat vagy Schmidet hallottam a koncerten, kizárólag Beethovent és Korgoldot – olyan színvonalon, ahogyan még soha.

A műsoron:

Pannon Filharmonikusok: Bécsi sorsok
2015. november 20. 19:30, MÜPA − Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Beethoven: III. Leonóra-nyitány
Korngold: Hegedűverseny
Beethoven: V. „Sors” szimfónia

Közreműködik: Benjamin Schmid − hegedű
Vezényel: Bogányi Tibor

A koncert műsorának mindkét zeneszerzője, Ludwig van Beethoven és Erich Wolfgang Korngold is kötődött Európa mindenkori zenei centrumához. Amellett, hogy a bécsi kulturális miliő alkotói tevékenységük táptalaja volt, művészetükkel formálták is azt, amit ma bécsi zenének nevezünk. A novemberi koncerten ebből a munkásságból ad ízelítőt a pécsi zenekar.

Korngold bécsi tartózkodása idején elsősorban filmzeneszerzőként jeleskedett. Hagyományos műfajú műveinek meghatározó része később, már a II. világháború után keletkezett. A Pannon Filharmonikusok koncertjén elhangzó, 1947-ben született, háromtételes Hegedűverseny az autonóm és az alkalmazott művészet ötvözete, hiszen témáinak döntő hányadát korábbi filmzenéiből kölcsönözte az időközben − a fasizmus növekvő befolyása elől − Amerikába menekülő komponista. A versenyművet a pécsi zenekar koncertjén Beethoven két csaknem egy időben komponált, jól ismert műve, a III. Leonóra-nyitány és az V. „Sors” szimfónia keretezi.

A PFZ hangversenyén a két zeneszerző életútjával a szólista és a karmester sorsa is összeér: Benjamin Schmid hegedűművész Bécsben született, Bogányi Tibor, a zenekar vezető karmestere pedig lakhelyének választotta az osztrák fővárost.