A belga direktor folytatja, amit elkezdett: a Toto, a hős, illetve az És a nyolcadik napon… hol lírai, hol abszurd hangütése jelen darabjában sem vész el. Mi több, e két összetevő most lép a legjobban kölcsönhatásba egymással. A Legújabb testamentum ugyanis úgy kacagtat, hogy közben spirituális táplálékkal szolgál, valamint úgy gondolkodtat el, hogy csaknem két óra felhőtlen szórakozásban részesíti nézőjét.

Egyszerre földhözragadt és transzcendens munka: a benne vázolt problémakör nemcsak a fantázia síkján létezik, hanem ugyanúgy alkalmazható a hús-vér lényekre is. Helyesebben nemcsak az isteni szférába pillanthatunk be, a Magasságos ténykedése emberi felhangokat is kap. Sőt, Dormael azzal a gondolattal is eljátszik, mi van, ha az ember nyújthat betekintést a színfalak mögé, milyen következményekkel jár, ha az Egy és Igaz Istent egy nála jóval humánusabb teremtmény váltja fel. Szürreális vallásszatíra, éleslátó fekete komédia köntösében felelget egymásra a szívvel, lélekkel bíró emberi hozzáállás és a rajtunk túlnövő, pimasz, gonosz felsőbbrendű világ. Amikor Ea, a Brüsszelben székelő Isten kislánya úgy dönt, hátat fordít szadista, övvel regulázó atyjának, Dormael nyomatékosan az érzelmekkel rendelkező, boldogságra óhajtó, szerető, társat kereső, önállóságra vágyó embert helyezi a centrumba. Az ő szöges ellentéte a számítógép előtt ülő, fel- és alvilág között centrifugában átjáró hatalmaskodó apafigura. Lehetetlen a paternalista imágóval azonosulni (a viráglelkű anyaival annál könnyebb), a döntés immár az új generáció kezében van. A Legújabb testamentum antropomorffá változtatja a Magasságost Ea lányka-alakjával, aki együttérzéssel viseltet a halandók iránt.

Persze, kérdéses, Ea valóban segít-e rajtuk, ám Dormael egyre inkább úgy érvel, igen. Amikor világgá kürtöli az emberek halálának dátumát, dilemmaként merül fel, mit kezdünk hátralévő napjainkkal, szomorúság ural-e bennünket, avagy örömtelien végezzük be? E lételméleti olvasatot rengeteg Douglas Adams (Galaxis útikalauz stopposoknak), netán Monty Python-féle (Gyalog galopp) humor színesíti, visszatérő gegként elég a fiatal, önmagát különböző próbáknak alávető figurára gondolni a filmből. Ez a tágabb spektrum: a teljes világ sorsa. A szűkebb értelmezési keret: választás az isteni utak közül. Dormael élesen, ízléses viccelődéssel különíti el a technokrata, bántalmazó Isten, illetve atyaképet a felhők felett repkedő, segítő szándékú teremtő-hozzáállástól. Míg az apa (Benoit Poelvoorde lenyűgözően őrült játékával) önhitten bízik saját tévedhetetlenségében, saját burkában üldögélve él immanens senkiként (majd fizeti meg ennek az árát), addig lánya (a leírhatatlanul aranyos Pili Groyne) képes társakat gyűjteni, barátokra szert tenni (akik közé a J.C. nevű barátságos, beszélő Krisztus-szobor is tartozik), vagyis szélesre nyitni a közegét. A film metaforikája szerint: kvázi Babits Mihály A második énekének szellemiségét követi, szépnek tudja hallani mások énekét, miközben apostolokat gyűjt.

A magány dalától szenvedő bérgyilkos, a gyermekkorára vágyó, cirkuszi zenés lelkű idős asszony (aki végül érdektelen férjét hátrahagyva egy gorillát választ társul), az öldöklőmasinába szerelmesedő magányos szépség vagy a hajléktalan nemcsak Eát szolgálják, de egyúttal a néző erkölcsi iránytűiként is kiválóan működnek. Egyszerre édesen, ám sosem negédesen, illetve bölcsen vagy humorosan különféle sorsalternatívákat jelképeznek, a reménybeli szemlélő pedig nemcsak egy-egy szimpatikus apostolt választhat, hanem akár egybe is gyúrhatja a követők élettapasztalatait. Akár egy tündérmesében: a szépség, származzon bárkitől is, nevelő, tanító célzatú lehet, ha pedig irónia is társul hozzá, a filmélmény nemcsak ájtatos okoskodás, hanem komplex, rétegzett midcult. Dormael nemcsak a Jeunet-életműre (például az Amélie csodálatos életére) kacsint ki, de akár a magyar tündéri realizmusra is gondolhat a honi befogadó.

Játékos rege ez, komoly hangvétel és elrajzoló, komikus hangnem gond nélkül kerülnek összhangba. Avagy, inkább barátkozz, élj, és válj saját életed apostolává, semmint rideg uralkodóként trónolj, és büntetésül (ráadásul nem az égiektől kiszabva, hanem saját emberi gyarlóságunk eredményeként) üzbég munkatáborba vessenek. Dormael tézise leírva iszonyatos butaságnak tűnik: a mozit nézve azonban rádöbbenünk (és természetesen ezt a Legújabb testamentum önironikus alkotói sem tagadják), ez a nevelő célzatú mondat nem is működhet másképp, mint így, azaz a komoly pofavágás és a bohócarc hibátlan egymásba olvasztásával.

Interjúnk a rendezővel itt olvasható.

Legújabb testamentum 

(Le tout nouveau testament)

Színes, szinkronizált luxemburgi-francia-belga szatíra, 2015, 113 perc

Rendezte: Jaco van Dormael

Írta: Jaco van Dormael, Thomas Gunzig

Zene: An Pierlé

Operatőr: Christophe Beaucarne

Vágó: Hervé de Luze 

Szereplők: Pili Groyne (Ea), Benoit Poelvoorde (Isten), Yolande Moreau (Isten felesége), Catherine Deneuve (Martine), Francois Damiens (Francois) 

Forgalmazza: Mozinet

Korhatár: 12