A dibuk. A kóborló lelkek meséje a Krakkói Filmfesztivál idei nyitófilmje volt, ahol megnyerte a legjobb dokumentumfilmes rendezésért járó díjat, Odesszában pedig a FIPRESCI-től kapott elismerést. A Krzysztof Kopczyński rendezte lengyel-svéd-ukrán koprodukció egzotikus címe dacára nélkülöz mindenféle misztikusságot. Egy ukrán városban, Umanban játszódik: itt nyugszik Nachman rabbi, akinek sírja haszid zarándokhely. Az ukrán városlakók egyre nehezebben viselték a helyi haszidokat és az izraelből évente érkező zarándokokat, a szélsőségeseik pedig épp felállítottak egy hatalmas feszületet a zarándokhely fölé, és felhúztak egy emlékművet két véreskezű kozák vezérnek, akik a 18. században lemészároltatták az összes helyi zsidót és lengyelt.

A film bemutatja mind a haszidok, mind a szélsőségesek rituáléit, a rendező mindkét táborral készített interjúkat, és néhány spontán incidenst is sikerült felvennie, például egy kóser mozgóbüfé miatt kialakuló veszekedést ukrán és zsidó helyiek között. Nagy felfedezés, hogy a direktor talált egy összekötő embert is a két közösség között: egy idős ukránt, aki hobbiból gondozza a zsidó temetőt. A film dramatizált is, azaz eleje-közepe-vége struktúrára épül. Az emlékmű és a feszület felhúzása a történet bonyodalma, ami hivatalossá teszi a háborút a két fél között, a végleg elmérgesedő viszony ráadásul remek interjúkérdéseket ad a rendezőnek és vizuálisan látványos konfliktusokat teremt. A haszidok találkozása a sírokat gondozó ukrán aggastyánnal pedig a történet lezárásaként is működik. Happy end, egyfajta pillanatnyi béke a két etnikum között, ami reményt villant fel a jövőre nézve. A mélyen vallásos és befelé forduló haszidokat elismerésre készteti az ukrán önzetlensége.

A film objektívan boncolgat egy egyszerre univerzális és aktuális témát. A film alapján nehéz egyik, vagy akár másik csoporttal szimpatizálni: a haszidokat vallási, az ukrán szélsőségeseket pedig faji és politikai előítéletek mozgatják. A filmbeli haszidok békések, nem provokálják a lakosságot, de megszólalásaik gyakran nevettették meg a közönséget a Verzión, például egyikük Putyint isteníti, másikuk pedig arra a következtetésre jut, hogy a gójoknak talán van lelke. Az agresszívabb ukrán nacionalisták pedig évszázados antiszemita előítéleteket tartanak életben: ma éppúgy zavarja őket a zsidók jelenléte, mint a 18. században, és hasonlóan mondvacsinált okokból. Az interjúk alkalmával eleinte mindig úgy tűnik, józanabbul gondolkodnak, de aztán hamar nettó zsidózásba fullad a mondókájuk, szó szerint ezeréves (vélt) bűnöket is felemlegetnek (deicidium).

A szintén a Verzió programjában szerepelt Az én országom e film sequelének is beillik. A francia-izraeli-palesztin-lengyel dokumentumfilm az izraeli és palesztin oktatásügyet veszi górcső alá, bemutatva, hogy a két nép mást és mást tanít a konfliktusról, tudomást sem véve egymásról. A dibuk is az oktatásnak tulajdonít nagy szerepet az etnikai viszályok fennmaradásában: egyik legsokkolóbb jelenetében fiatal szélsőségesek adnak interjút talpig terepszínben, olyan vélt történelmi incidensekről értekezve, amikről már csak koruk okán sem lehet semmiféle saját tapasztalatuk. Az én országom talán valamivel több oktatási hibát tulajdonít az izraelieknek, akiknek helyzetét viszont kontextusba helyezi A dibuk, mely az európai antiszemitizmusról tudósít, ami ma sem különbözik sokban középkori formáitól, és köztudottan nagy szerepet játszott Izrael megszületésében.

Az ukrán szélsőségesek viselkedése pedig számunkra, magyarok számára is ismerős lehet, amint arról az Érpatak Modell is tudósít. Orosz Mihály Zoltán felcserélhető A dibuk nacionalistáinak szószólóival, noha a hazánkban forgatott film alanya excentrikus személyiségéhez hűen sokkal inkább döbbenetes és persze botrányos performanszokat adott a dokumentumfilmeseknek. Az Érpatak Modell egy szerencsés, de összecsapott film: alkotói ugató kutyákat mutató vágóképeket használnak, Orosz Mihály Zoltánnal pedig bármikor fel lehet dobni egy unalmasabb horrorfilmet is, elég volt leszúrni előtte a kamerát, és máris csinálta a show-t. Ezzel szemben A dibuk hosszabb (egész estés, azaz másfél órás), de lecsiszolt, sallangmentes, és jóval kevesebb hatásvadászat jutott bele.

Készült már sok olyan film, ami egy kisvároson belül két etnikum viszonyának elmérgesedéséről szól, ilyen például a Veszettek is (kritikánk a filmről itt olvasható). A dibuk azonban nem csak dokumentumfilmként, de drámaként is olajozottan működik, hitelességével maga mögé utasítva sok kevésbé jól sikerült játékfilmet.

12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál