Többszörösen nehéz helyzetben van egy magyar novellista, ha nemzetközi figyelmet is kap, például egy rangos elismerés által. Szvoren Edinát idén választották az Európai Unió Irodalmi Díjával kitüntettek közé 2011-ben megjelent Nincs és ne is legyen című kötetéért. Eddigi tapasztalatai alapján úgy látja, Magyarországról érkező alkotótól napjainkban sokkal erősebb társadalmi hangsúlyú írásokat, explicit kijelentéseket várnak annál, minthogy egy családon belül milyen az apa és anya viszonya. Pedig a mikrokörnyezet ábrázolása révén sok minden elmondható egy társadalomról, Szvoren Edina elsőre időtlennek tűnő elbeszélései például a késő Kádár-kori bezártság, a családok, kisközösségek egymással szembeni bizalmatlanságának máig ható alapélményét jelenítik meg.  

A rövidprózai formák kedvelése sem könnyít a helyzeten, hiszen a kiadók szívesebben adnak ki inkább regényeket. Szvoren Edinát hallgatva azonban egyértelmű, hogy vannak olyan alkotók, akik számára "a sok nem lesz több", és ösztönösen is egyre csak tördelik, húzzák, sűrítik történeteiket. Az idei Könyvhétre megjelent Az ország legjobb hóhéra című kötetben található Kinderszenen-szövegek is hasonlóképpen keletkeztek, Szvoren egy számára is meglepően hosszú ősszöveget "robbantott szét" rövid tárcákká, amelyek egyébként eredetileg a Műút Nőtérfél rovatában jelentek meg. 

Belelapozva a kötetbe, látszik, hogy ezek a történetek - amiket utólag már csak a közös cím köt össze - egymástól távol, szétszóródva helyezkednek el az elbeszélések végső sorrendjében. Ez Szvoren határozott kompozíciós elképzeléseinek lenyomata. A javarészt folyóiratokban és hetilapok tárcarovataiban publikáló szerző szerint a rövidprózai írások egy csokorba szedése nem csak előnyökkel, hanem néha hátrányokkal is járhat egy-egy szövegre nézve. Noha a korábbi kötetekben is találhattunk példát egyfajta álregény formával való kísérletezésre, végeredményben nem szeretné, ha bármiféle hosszabb összefüggő történetté állnának össze az egymás mellé kerülő szövegek. A kompozíció terén is tehát a töredelés, metélés, darabolás a lényeg. 

A Kinderszenen-szövegeket már csak azért is érdemes felemlegetni, mert Szvoren Edina saját írásait fanyar ellenpontként kívánta használni Robert Schumann azonos című ciklusához. Ez utóbbiban ugyanis még a komorabb tónusok is idillikusak, nem úgy a tárcákban, amiket írójuk abúzusok köré épülő rövid, de erős, felvillanásszerű jelenetekként képzelt el. Szvoren fontosnak tartja kiemelni: az abúzus szót tágabb értelmezésben használja, gyakorlatilag azokra a mindennapi traumáinkra, melyek jó részét az iskolában szerezzük be. Erre kiváló példa az a bizonyos kelleténél erősebben összeszorított copf. 

A kérdés persze az, hogy mennyire lehet ezekkel a sérelmekkel és emlékekkel együtt élni, hiszen a valódi poszttraumás állapotnak elméletileg épp az lenne a lényege, hogy integrálhatatlan az egyén személyiségébe. Turi Tímea szerint azonban Szvoren Edina elbeszéléseinek főszereplői - bár a háttérben lappang egy konkrétan el nem mesélt traumatikus esemény - egész jól elboldogulnak a világban. Még akkor is, ha a felnőtt szereplők személyközi függőségi viszonyaikat rendszerint gyermeki(es) aspektusból élik meg. 

Egy ennyire félreismerhetetlenül komor tónusú világokat megjelenítő alkotó esetében nem maradhatnak el a konkrét alkotási folyamat iránt érdeklődő kérdések sem. Színész az író ilyenkor? Pszichológus, vallatótiszt? Szvoren Edina úgy fogalmaz, képzeletét leginkább az ő életétől nagyon is távoli helyzetben lévő emberek sorsa ingerli. Bele is bújik a bőrükbe, meg nem is. Viszont itt-ott szétszór saját tapasztalatain alapuló apró motívumokat. Jól is jönnek ezek, hiszen a rövid formák ellenére is - vagy tán épp ezért - Szvoren Edina írói életét saját elmondása szerint folytonos ötletínség jellemzi.  

Fotó: Pethő Anita