Az HBO új, sajátgyártású sorozata, az Aranyélet talán végre megtöri a jeget. Az első részek legalábbis bizakodásra adnak okot. Az évad nyitánya számomra Dyga Zsombor visszatérése, aki szerintem mindig is jobb sorsra érdemes rendező volt, de első széles körben ismertté vált filmje óta (Tesó) csak ritkán sikerült megfelelően kiviteleznie elképzeléseit, igaz, akkor úgy, hogy minden frame beégett az agyunkba (Köntörfalak). Munkái többnyire bátor kísérletek voltak itthon ismeretlen műfajok meghonosítására (Utolér, Kész cirkusz). Az Aranyélet nyitó részei bátrak és látványosak, mentesek minden finomkodástól – és ami a legfontosabb: képekben mesélnek történeteket.

Ez persze nem csak a rendező érdeme, hanem az operatőré és a vágóé is. Ilyen összehangolt csapatmunkát (és ebbe beleértem a hangutómunka stábot is) ritkán lehet látni itthon. A felszínen nagyvilági életet élő, de amúgy piti bűnöző család életének kettőségét Marosi Gábor kamerája meséli el – felvételei egyszerre jelenítik meg a szereplők közösen működtetett fiktív világát és legbelsőbb gondolataikat, érzéseiket. Czakó Judit és Kiss Wanda vágók pedig segítenek neki a lélek tovább boncolásában. Az operatőr nagy látószögű, torz közelképei és a feszes vágás miatt természetellenes közelségbe kerülünk a szereplőkhöz: úgy érezzük, hogy mindig is ismertük őket.

Ami így is van, hiszen archetipikus karakterekről van szó: a kisstílű bűnöző, aki minél gazdagabbnak akarja mutatni magát, majd megpróbál jó útra térni, oldalán az otthonülő, mindig unatkozó, pénzéhes feleségével, aki egyáltalán nem örül a változásnak. Együtt nevelgetik két szép szál gyermeküket: a fiút, aki pontosan tudja, hogy miből él az apja, és szeretne ő is olyan vagány lenni és még nagyobbra törni, és a stréber lányt, aki igyekszik minél távolabbra kerülni az otthoni fertőtől és megtalálni a boldogsághoz vezető legegyszerűbb utat. Mindannyian láttunk már ilyen embereket, ha máshol nem, hát a moziban. Hogy mennyit lehet kihozni ezekből a szerepekből, lehet-e beléjük vinni egy olyan csavart, amitől valódi életre is kelnek, az a forgatókönyvírók mellett a színészek feladata is lesz. Nem kétlem, hogy Thuróczy Szabolcs és Ónodi Eszter megbirkózik a kihívással, de hogy Döbrösi Laurának és Olasz Renátónak sikerül-e felzárkózniuk hozzájuk, az nagy és izgalmas kérdés! Az biztos, hogy Tasnádi István író szépen felrakta a bábukat a táblára, Zomborácz Virág pedig átvéve lendületét, erős folytatást írt hozzá.

De a dramaturgiával van egy kis probléma. Mindkét rész félóra után leült kicsit, nem vészesen, de akkor megnéztem gyorsan, hogy mennyi van még hátra, elbizonytalanodtam, hogy lesz-e még bármi érdekes a következő félórában. Az elsőben volt, ráadásul a legjobb autósüldözés, amit a Dögkeselyű óta láthattunk itthon, a második végére pedig radikális döntéseket hoznak a karakterek. Itt-ott kisebb logikai bukfencek vannak, de az események súlya könnyen elfeledteti őket.

Remek színészeket láthatunk a kisebb szerepekben is. Nehéz lenne mindannyiukat felsorolni. Egyedül Mészáros Béla alakításával vagyok egyelőre elégedetlen, de lehet, hogy vele is csak azért, mert nagyon mást kell alakítania, mint amit eddig megszokhattunk tőle, és ez nem csak a nézőnek, hanem neki is idegen terep.

Kicsit ironikusnak tartom, hogy egy finn licence-et kellett megvásárolnia egy amerikai cég, európai szárnyának, hogy végül megszülessen egy olyan munka, ami (első pillantásra legalábbis) őszintén próbál beszélni arról, hogy milyen élni ebben az országban, ha az ember egy kicsit is jobbra vágyik, mint amire lehetősége van. De ha csak így lehetett, akkor legyen így. Én mindenképpen bizalmat szavazok neki, várom a folytatást.

Az Aranyélet fut az hbo-n és az HBO GO oldalán.