A korábban filmzeneszerzőként dolgozó Luca Ortega alakítja a 200 kilós Fedét, aki számára még az öltözködés és a járás is nehéz procedúrának számít. Ez az oka annak, hogy ritkán mozdul ki a lakásából, csak akkor van társaságban, amikor nővére és a sógora beugranak hozzá. Egy nap megmutatják neki a nyaraláson készült fényképeket, és ezzel valóságos lavinát indítanak el. Fedét annyira fellelkesíti a kattintgatás és az utazás lehetősége, hogy végre átlépi a küszöböt, kimerészkedik az utcára, ettől az élete persze egy csapásra megváltozik.

Egy ősrégi, még előhívatlan negatívval eldöcög a városi fotóüzletig, ahol megismerkedik a bolti asszisztenssel, egy különc punk sráccal. Paolo (Joel Figueroa) nem találkozott még ilyen elavult filmmel, de egy különeges eljárással sikerül elővarázsolnia a képeket a szalagról, sőt, látva a férfi örömét, még egy használt fényképezőt is ad neki ajándékba. Fede rápörög a fotózásra, hamarosan felfedezi magában a tehetséget. Egy nap Paolo meglátogatja, hogy segítsen neki megjavítani egy alkatrészt, és beszélgetés közben rájönnek, hogy sokban hasonlítanak egymásra. Egyre több időt töltenek együtt, megisznak napi néhány liter kávét, kekszet rágcsálnak, filmeket néznek és képregényeket lapozgatnak. Fede számára ismeretlen érzés, hogy valaki végre elfogadja, alig meri elhinni, hogy van egy barátja.

A csapat akkor válik teljessé, amikor Ramón sógor (Mauricio Isaac) is csatlakozik hozzájuk. A cingár, bajszos rokon a felesége árnyékában él, első blikkre pont annyira elüt tőlük, mint amennyire a komplexusos, középkorú Fede és a képregénybolond tinédzser sem passzolnak egymáshoz. A három fickó három teljesen össze nem illő karakter, mégis megtalálják a közös hangot. Mindannyian elveszettek, a barátság azonban értelmet ad az életüknek, még ha tudják is, hogy nem lesz hosszú életű. Mintha csak a Harold és Maude (Hal Ashby, 1971) három férfira átírt változatát látnánk.  

A történet egyetlen karaktere, aki két lábbal a földön, nem más, Rosario (Martha Claudia Moreno), Fede szigorú, anyáskodó nővére, akit a jó szándék vezérel, de a túlzott aggódása miatt mindhármuk ellenlábasa lesz. Vele szemben kell kiállniuk magukért, hogy elérhessék a céljukat és eljuthassanak a tengerhez. Azonban Fedét a túlsúlya nemcsak a külvilágtól szigeteli el, hanem komoly szívbetegséggel is terheli, ami miatt nem csak, hogy nem tud sokat mozogni, de egyenesen tilos is nagyobb távokat megtennie.

A film helyzetkomikumokra  alapozott csendes humora azt is megengedi, hogy Fede nehézségein is nevessünk. A buszok, az autók és a várótermek átlagos testalkatúakra vannak méretezve, ezért nem tud akárhová leülni. Barátai előállnak egy ötlettel, az otthoni karosszékét egy teherautó platójára rögzítik, úgy szállítják Fedét ide-oda, mint egy csomagot.

A Walkig distance előzetese

Az egyszerű történet kissé suta képekből áll össze, Diana Garay Viñas kamerakezelése nem sok rutinról árulkodik. A beállítások gyakran levegősek és mesterkéltek. A függőleges kameramozgások viszont új színt visznek a film vizuális palettájára. Többször visszatér az a megoldás, hogy Fede egyedül látszik a képen egy hosszan kitartott beállításban, gyakran meztelen testét is látni engedve, miközben beúszik egy szívszorító dal, azt az érzést keltve, mintha a létezése önmagában drámai lenne.

A film ezt a tragikus állítását ellensúlyozza apró, hétköznapi örömök felhalmozásával, lényegtelennek tűnő pillanatok kiemelésével. Felépül egy saját(os) szabályok mentén működő világ, amelyben olyan kicsi dolgok is sikernek számítanak, mint egy pulóver begombolása, egy kávé elkészítése vagy a fényképező bekapcsolása. Ahogy ebből sejthető, kevés a cselekmény és minden nagyon sokáig tart. A film felveszi Fede ritmusát: komótos tempóban követjük, ahogy csoszog a lakásban, piszmog, vagy szunyókál a tévé előtt.

A mozgása egyben jellemzi is a főszereplőt: a világban való létezése is szokatlanul lassú. Olyan, mintha megrekedt volna a fejlődésben, nem csak azért, mert ősrégi telefont használ, omladozó házban lakik és a fényképezője is egy húsz évvel ezelőtti modell, hanem azért is, mert gyermekien viselkedik. Néha duzzog, néha szégyellősen elhúzódik, néha csillogó szemmel lelkesedik, de mindig úgy reagál, mintha hírből sem ismerné a felnőttséget. Ez egyébként összeköti a három karaktert: mindannyiuknak fel kell nőni.

A Walking distance egyszerre szól a fizikai és lelki akadályok leküzdéséről. A rendező nem ragozza túl Fede lelki sérüléseit, egy-két utaláson kívül helyesen a néző fantáziájára bízza, hogy elképzelje, miket élhet át valaki ekkora túlsúllyal. Csak annyit mutat meg, hogy az utcán döbbenten néznek rá, ő leszegett tekintettel jár, rendkívül zárkózott, és szégyelli a saját testét. Egy reménytelen szerelem híre is előkerül a múltjából, de azonnal be is söpri a film a sztorit a szőnyeg alá. Ezek az utalások sokkal erősebben hatnak, mintha a film flashbackeket, vagy szavakban átadott megrázó történeteket zúdítana ránk.

A mexikói Alejandro Guzmán Alvarez forgatókönyvírást, filmes és televíziós rendezést tanít. A Walking distance az első egész estés rendezése, amit Chicagóban mutattak be, a Mannheim-Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte az Ökomenikus Zsűri Díját. Ezután jutott el a film észak-európai fesztiválokra, Stockholm után Tallinnban is láthatta a közönség, a versenyen kívüli Forum programban.

A film adatlapja a tallinni Black Nights Film Fesztivál honlapján.