Annának van egy álma: ő szeretné felnevelni a fiát, Nathant. Bár egyszerűnek tűnik, mégis lehetetlen, mert rejtélyes betegsége miatt a volt férje alkalmatlannak tartja a szülői szerepre és eltiltja a láthatástól. A nő él-hal a gyerekéért és nem tudja elfogadni a döntést. Új barátja, Bruno segítségével elrabolja a kis Nathant párizsi lakásukból, és magával viszi saját szülőhazájába, Kolumbiába. Arról ábrándoznak, hogy a tengerparton új életet kezdenek, nyitnak egy francia éttermet, elfelejtik az iskolát, és inkább maguk tanítják a kisfiút. És így hárman majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.

De Anna legnagyobb meglepetésére saját rokonai sincsenek meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet. Megpróbálják elkaszálni a tervét, ezért a frissen alakult kis család ismét menekülőre fogja. Kezdetét veszi a hajsza Bogotától a tenger felé, jónéhány vargabetűvel meghosszabbítva, keresztül-kasul bejárva Kolumbia nyugati területeit. Közben látunk egy sor civil szereplőt is: Cali szegénynegyedének lakóit, egyfolytában zenélő és mulatozó, egzotikummá változtatott falusiakat, vendégszerető idős hölgyeket és az isten háta mögött felbukkanó szófukar vadászokat. A film nem csepegtet be társadalmi reflexiókat az epizódszereplőkön keresztül, a felületesen megrajzolt, sztereotipikus figurák csak a narratívához tesznek hozzá annyiban, hogy segítik, vagy hátráltatják az utazókat.

Jelenet a filmből

A kötelező road movie-elemek természetesen előkerülnek, időnként melléjük szegődnek különböző műfajok jellegzetességei is. Az utazás-narratíva gyakran a családi dráma és a romantikus vígjáték elemeivel egészül ki, sokkal ritkább, hogy egy road movie thriller-jegyeket használjon. Éppen ezért szembetűnő a lebegtetés nagy szerepe az Anna esetében. Mivel lassan derülnek ki a részletek a nő betegségéről, az tartja fenn a feszültséget, hogy nem tudjuk, valóban alkalmatlan-e az anyaságra. Olyan bizonytalanság alakul ki a nézőben, ami miatt hol az üldözők, hol a szökevények oldalára áll. Anna szélsőséges hangulatingadozásai kellőképpen összezavarnak, már fogalmunk sincs, kinek adjunk igazat.

A fordulatok egymást érik, mire felocsúdnánk egy meglepetésből, már be is futott a következő. Az irányváltások mellett a szereplők céljai is többször átalakulnak. A történetmesélés cikázó, kapkodó jellege összhangban van Anna szilajságával, csapongó természetével, de széttartóvá teszi a filmet. Sokszor tíz perc leforgása alatt az érzelmek teljes skáláját végigéljük, akárcsak Anna: a film hangulati váltásai összecsengenek az ő kitöréseivel.

Az Anna stábja a tallinni világpremieren

Annak ellenére, hogy a forgatókönyv nyolc teljes éven át készült, mégis kidolgozatlannak tűnik. Akad néhány túlságosan rövidre hagyott epizód, olyanok, mint a vadhajtások: nem vezetnek sehova és feleslegesek is. A történet lezárása pedig egyszerűen elmarad, de nem a neorelizmus nyitott befejezéseihez hasonlóan, hanem úgy, mintha az utolsó jelenetek már nem készültek volna el. Tallinnban, a világpremier után megtartott közönségtalálkozón a forgatókönyvíró-rendező Jacques Toulemonde Vidal egy nézői kérdésre válaszolva elmondta, hogyan képzeli el a szereplők további sorsát. Ezeknek az információknak nyilván inkább a filmbe kellett volna bekerülniük.

A kolumbiai születésű francia Toulemonde Vidal most először rendezett egész estés filmet, de forgatókönyv-írásban már szerzett tapasztalatot: ő volt a nálunk nemrégiben bemutatott A kígyó ölelése (r.: Ciro Guerra, kritikánk a filmről itt olvasható) egyik írója is. A szemet gyönyörködtető, megbabonázó amazóniai sámán-opuszban egyébként pont a forgatókönyv volt az egyetlen, amit kifogásoltam, a cselekmény kettészakadása miatt.

Az Anna esetében a rendezés jobban sikerült az írásnál. A fiatal alkotó remekül vezeti a színészeit és esztétikai döntései is megalapozottak. A meleg tónusú képek használata, a közeli beállítások túlsúlya, a zene kiemelt szerepe, a fókusz elállítódásai mind-mind a cselekményt támogatják.

Figyelemre méltó, hogy a három főhős, Anna, Bruno és Nathan között dinamikusan változik a kapcsolat. A köztük lévő erőviszonyok egyáltalán nem rögzülnek, a szituációktól függően hármuk közül mindig más lesz a vezéregyéniség. A dramaturgia ügyes húzásai azt is lehetővé teszik, hogy egy-egy jelenet erejéig a háromból két szereplő magára maradjon, így közelebb tudnak kerülni egymáshoz.

Érdekes megfigyelni, hogy felerősíti egymást a három színész. Az Annát megformáló Juana Acosta nem tud megbirkózni a karaktere összetettségével, sokszor eltéveszti az arányokat: a játékosságot elviszi a ripacskodásig, a dühkitörést pedig a hisztériáig. Ugyanakkor szembetűnő, hogy mennyire jó párost alkot mind a szerelmét játszó Bruno Clairefond-nal, mind a fiát alakító Kolia Abiteboullal is. A forgatókönyvet Koliának nem mutatták meg előre, hanem Juana magyarázta el neki a szerepét a forgatás közben, tehát egyfajta társrendezőként az ő érdeme is Bruno karakterének hitelessége. A párbeszédeket egyébként rögtönözték, sőt, néhány jelenetet maguk a színészek javasoltak.

A végeredmény: egy kissé kaotikus, de nagyon üdítő film. Amiért igazán érdemes megnézni, az az élettelisége. Az idill jeleneteit a rendező úgy tudja felépíteni, hogy azok nem válnak giccsessé. Ez főleg annak köszönhető, hogy a verbális szeretetkifejezés helyett sokkal finomabb eszközöket használ, elsősorban érintést. A három szereplő közti intimitást apró gesztusok, nézések, arcrándulások teremtik meg. Aki fogékony az ilyesfajta érzékenységre, ezt a filmet szeretni fogja.

A film adatlapja a tallinni Black Nights Film Fesztivál honlapján.