Az emberi jogi filmeket bemutató Verzión mindig teret kap a személyes szabadság fontossága. Annak ellenére, hogy külön szekciókban szerepeltek, érdemes kiemelni a programból és együtt elemezni két egész estés és egy rövidfilmet, amelyekben a szereplőknek a magánélet szabad gyakorlásához való joga sérül.

Alina Rudnitskaya filmje, a Győzelem napja Szentpéterváron élő homoszexuális párokat mutat be, akiket a 2013-as homofób rendeletek a társadalom peremére szorítottak. Putyin durván beleavatkozott az orosz állampolgárok magánéletébe azzal, hogy meghatározta a család fogalmát. A definíció szerint a család egy férfiből, egy nőből és gyerekeikből áll, akik ortodox vallásúak  ̶  mindez ismerősen cseng itthon is. Az ilyen normák lefektetése uniformizálja az egyéneket, és hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom homogénné és könnyen vezérelhetővé váljon.

A rendező arról kérdezte leszbikus és meleg interjúalanyait, hogyan hat ki az életük többi területére az, hogy azonos nemű élettársuk van. Az egyik nő elmondja, amikor a főnöke megtudta róla, hogy leszbikus, olyan helyzetbe hozta, amelyben mindenképpen fel kellett mondania, azóta pedig sehol sem kap munkát. Egy huszonéves fiú úgy értelmezi a helyzetet, hogy a Győzelem napján kihirdetett homofób törvények amellett, hogy elterelik a figyelmet a rezsim illegális tevékenységeiről, tömegmanipulációra is alkalmasak, mégpedig amiatt, hogy közös ellenségkép megalkotásával egyesítik a többségi társadalmat, ezzel egyszerre megágyaznak a kirekesztésnek.

Rudnitskaya következetesen egy képre komponálja a szerelmespárokat és elles néhány meghitt, hétköznapi pillanatot közös életükből. A film lezárására egy olyan montázst választott, amely szimbolikusan egy térbe rendezi a párokat és az őket körülvevő homofób társadalmat: az utcán zajló nacionalista, melegellenes felvonulás hangjai beszűrődnek az otthonaikba, ők pedig szótlanul, félelemmel telve várják, hogy az őket fenyegetők továbbhaladjanak.

Hasonló történetek hangzanak el a ’70-es évek Magyarországáról Takács Mária Meleg férfiak, hideg diktatúrák című filmjében is. Sokan odahaza már előbújtak, de a munkahelyükön továbbra is titkolózni kényszerültek. Valójában a szocialista vezetés, azzal, hogy elhajlásnak kiáltotta ki a heteroszexualitástól való eltérést, maga kényszerítette illegalitásba a melegeket.

A politikai rezsim melegekkel szembeni kirekesztő magatartása kiegészült a társadalom általános homofóbiájával is. Bár 1961-ben Magyarország az elsők között volt a Keleti Blokkban, ahol a homoszexualitás kikerült a Büntető Törvénykönyvből, a melegek stigmatizált helyzete olyannyira megmaradt, hogy még két évtizeddel később is sokan bűnözőkként tekintettek rájuk. A filmben a hazai LMBTQ-történelem egy jó ismerője elmeséli, hogy a '70-es, '80-as években egy Tavasz fedőnevű ügynök kifejezetten a melegek megfigyelésére specializálódott, mert a homoszexualitás jó alapot adhatott valaki megzsarolására. Az, hogy egy ilyen fenyegetés működhetett, azt mutatja, hogy a társadalom elítélte a melegeket. Ennek hatására kényszerültek láthatatlan ismerkedésre, méltatlan párkapcsolati körülményekre, látszatházasságokra és futó kalandokra. A filmben megszólalók egyébként arról is beszámolnak, hogy a helyzetből egyenesen következett, hogy szubkultúra-szerűen alakuljon a meleg közösség. Azon a kevés helyen, ahol titokban találkozhattak, kávézókban, bárokban, házibulikban, mindenki ismerte egymást.

A film keretét az adja, hogy fiatal homoszexuális férfiak készítenek interjúkat a náluk két évtizeddel idősebb korosztály tagjaival, párhuzamot vonva az akkori és a mostani állapotok között. Azzal, hogy a film felvázolja a melegek helyzetének változását a második világháborútól napjainkig, hangsúlyozza, hogy helyzetük egyre inkább konszolidálódik. Egy temetőben talált régi sír kapcsán szó esik a 40’-es évekről, amikor ha valakiről kiderült, hogy meleg, az életébe kerülhetett. Ehhez képest a szocalista vezetés „csak” elhajlóként tekintett a homoszexuálisokra, a rendszerváltás óta pedig érdekvédelmi csoportok, egyesületek alakultak, a kifejezetten meleg férfiaknak szóló kulturális-közéleti lapok indulása pedig az LMBTQ-közösség kiépülésében segített. Az is kiderül, hogy a térség többi országához képest itthon jóval kevésbé terjedt el az AIDS, ez pedig nagyban köszönhető volt annak, hogy a meleg közösségen belül folyamatos volt az információáramlás, így könnyen elterjedt a védekezés fontosságának híre. A Pride felvonulások láthatóvá teszik a melegeket, ami lassan, de biztosan az elfogadás felé mozdítja a társadalmat.

Ugyanakkor ma is előfordulnak olyan egyéni esetek, amikor a homofóbia olyan mélyen beivódott valakibe, hogy képtelen elfogadni a saját gyerekét. A horvát Hrvoje Mabić alkotása, a Beteg a diktatúra legvadabb időszakát hozza vissza. Olyan esetet mutat be, amikor a coming out nem önazonossághoz és felszabadultsághoz vezetett, hanem tragikus következményekkel járt. Az akkor még kiskorú rijekai lányt, Anát a szülei a hírhedt Lopača pszichiátriára vitték, hogy „kigyógyuljon” a leszbikusságból. A zártosztályon hivatalosan drogfüggőként regisztrálták, de orvosai valójában át akarták változtatni heteróvá. Döbbenetes módszereket alkalmaztak: „fiús” testtartásán, ülésmódján, gesztusain és hanghordozásán kellett változtatnia, belekényszerítettek egy tonna gyógyszert. A kényszerből itt töltött öt év kínzásai és megaláztatásai végül azt eredményezték, hogy a lány valóban sérült mentálisan, még évekkel később is depresszióval, rémálmokkal és hallucinációkkal küzd. A film címe egyrészt a homofób diskurzus gyakran visszatérő érvére való utalás, amely a homoszexualitást pszichiátriai betegségként tételezi. Másrészt azt is magában rejti, hogy a trauma hatására a lány évekig nem tud felépülni.

Akkor vesszük fel a fonalat, amikor már boldog párkapcsolatban él Martinával és amszterdami esküvőjüket tervezgetik. Barátnője egyszerre a bizalmasa, lelki társa és a terapeutája is: újra és újra végighallgatja a meghurcolt lány feltörő emlékeit. Nem egyértelmű, hogy a film középpontjában kettejük párkapcsolata vagy Ana története áll-e. Ennek szerkesztésbeli okai vannak: a film szerkezete azt sugallja, hogy a történet kereteit a kapcsolat jelöli ki, az események pedig a négy évszak szerint, sorrendben következnek, egy-egy múltbeli emlékkel megszakítva. De a film azután is folytatódik, hogy a keret bezárult. Véget ér a kapcsolat, és Anát tovább követjük az útkeresésében, elhatalmasodó depressziójában és lassú felépülésében.

A lány személyisége annyira megváltozik, hogy egy idő után már csak a bosszú élteti, arról fantáziál, hogy rács mögé juttatja szüleit és orvosait, akik felelősek az őt ért traumáért. Sokáig nem is derül ki, hogy Mabić fiktív újság- és rádióhírekkel, elképzelt híradóképekkel csak illusztrálja a lány álmának beteljesülését, mert a jelenetek fikciós jellege egyáltalán nem kap jelölést. Anát áldozatként tünteti fel a film, akinek az élete szülei szűklátókörűsége miatt darabokra hullt.

Már nem sokat számít, mi volt előbb a világon, a homofóbia, vagy a heteroszexualitás sulykolása. Az világos, hogy a politikai vezetések könnyen találnak támogatókat homoszexuális-ellenes politikájukhoz Kelet-Európában. Ebből a három filmből pedig az látszik, hogy ha a hatalom kijátssza a kártyáit a melegellenesség jegyében, azzal a társadalomban kijelöl egy olyan ideológiai utat, amely kirekesztéshez és deprivációhoz vezet. Mindez pedig meghasonlást, egzisztenciális problémákat és könnyen komoly mentális sérüléseket is hozhat a meleg kisebbség tagjainak.

12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál