Haydn Teremtését sem kerülték el a történelmileg terhes interpretációk: a felvilágosodás, az ész korszakának beharangozójaként volt szokás a mű káosz-bevezetése után felcsendülő C-dúr akkordot értelmezni. Ja, hogy Isten teremtette a világosságot? Az mindegy, hiszen Haydn oratóriumának az igazi címe voltaképpen Az alkotás – amint azt hűen tükrözi az Alkotás utca, amit még boldogult K&K-korában éppen Haydn műve után neveztek el Schöpfunggassénak.

Isten neve amúgy számtalanszor szerepel a librettóban, ami Milton ide, van Swieten báró oda, javarészt a Teremtés (vagy inkább Alkotás?) könyvéből merít. Ám a történet még az almába harapás nevezetes pillanata előtt megszakad, s a „látta Isten, hogy mindez jó” idilljével véget is ér – sehol egy jó kis bűn, pesszimizmus vagy eleve elrendelés, amitől jó sötét (tragikus) vallásos színezetet tulajdoníthatnánk a műnek. Van helyette egyéb.


Mertek nagyot játszani

Legkésőbb Uriel arkangyal nevének felbukkanásakor nem árt elkezdeni gyanakodni: itt bizony valami szabadkőművesség van a dologban, épp úgy, mint Mozart nagyon is hasonló hangvételű Singspieljében. Nem véletlenül állítja Batta András, hogy A teremtés Haydn Varázsfuvolája, és hát bizony a Haydn-muzsika is jócskán merít a fiatal pályatárstól (a Londonban megcsodált Händel-oratóriumok mellett). Nevezzük jóindulatúan idézetnek a Sarastro-áriára és a jellegzetes mozarti témafejekre hasonlító motívumokat.

S mint a Varázsfuvola, a haydni Teremtés csupa derű, már-már gyermeki mosoly és mókás „állatok farsangja”: a szövegkönyv ugyanis számos megzenésítésért kiáltó sorral (á la Négy évszak – no igen, a Mester másik nagy oratóriuma véletlenül éppen az Évszakok címet viseli) fűszerezte a hétnapos teremtéstörténetet. Fischer Ádám értelmezése pedig ingoványos spiritualitás és gyanús aufklérizmus helyett ezt az utat választotta. A szinte meseszerű librettó nagyon is képszerű megjelenítést kíván, nem szimbolikus, hanem nagyon is plasztikusan felismerhető hegyeket, folyókat és állatokat – nyilatkozta a MÜPA-magazinban, s Haydn Teremtését ennek megfelelően szoros olvasatban hallhattuk. A hangfestés, hangutánzás és a barokk, illetve klasszikus zenei köznyelv szövegábrázolásának összes jellegzetességére humor és didaxis egészséges keverékével mutatott rá Fischer interpretációja.

Az elcsépelt C-dúr világosság (ami egyébként a korán belépő üstdobnak „köszönhetően” nem is sikerült tökéletesre), vagy az unos-untalan emlegetett oroszlán és tigris-motívum helyett olyan jól átgondoltan hatásvadászra beállított részleteket emelnék ki az újévi előadásból, mint a harmadik részben Éva hű szerelmét (anyai) melegséggel festő cselló-dallamot, vagy a Nr. 18-as tercettből a Leviatánt (kabbala-beli bálna) plasztikusan megjelenítő passzázst. S hogy a kevesebb néha több, bizonyította a Nr. 8. Gábriel-ária (a kertet megjelenítő természeti idill, Siciliano), amikor is a kellően puha hangzás elérése érdekében csak a vonósok fele játszott. S a térrel sem restellt játszani az előadás: a csalogány-szólót az orgonakarzatról játszotta a szólófuvola, Raphael arkangyal pedig a 3. részt bevezető szövegben említett bárányfelhőknél ártatlanul a hangvetők felé tekintett.

Apropó, hangvetők: a finomságokra figyelő kamarazenei felfogáshoz illeszkedtek a teljesen leengedett hangvetők mellett a zárt zengőkamrák is. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem véleményem szerint ezúttal kiváló akusztikai környezetet biztosított, s éppen ezért az sem lett volna baj, ha a rézfúvók egységesen modern hangszereken játszanak (persze ízléssel). Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar apróbb botlásait mindazonáltal szívesen megbocsátom, s minden „maszatot” a január 1-i dátum rovására írok. De remélem, ezzel nem Csengery Kristóf évtizedes [a]http://www.muzsika.net/cikknezo.php3?cikk_id=1534 [text]elmarasztaló szavait[/a] mulasztom el megismételni. A Magyar Rádió Énekkara pedig már akkor is kiválóan bírta a művet, talán ha a basszus szólam fénye kopott meg az elmúlt időszak hányattatásaiban (értsd: ma sajnos kevesebben vannak).


A Mozart-drámák drámaisága utáni nosztalgia

Ami pedig a szólistákat illeti: érezhetően a legnehezebb (szoprán) szólamot éneklő Veronica Cangemit tolta előtérbe a produkció. Gábriel arkangyalként a Nr. 15. koloratúráriában (a madarak) bizonyított is. Hirtelen hangerő- és hangszín-változásait egyfelől a számomra szokatlan levegővezetési technikával, másfelől a változatos és árnyalatokban gazdag előadásra való törekvéssel magyaráztam. Elsősorban operaénekes lévén érthető volt felfogása, ám – különösképpen a harmadik részben, már mint Éva – az én ízlésemnek túl patetikussá vált éneklése. Pedig színpadiasságra igenis szükség van, hogy működjön az a hatás, amit Szentkuthy így fogalmazott meg: Ha a Teremtést hallgatom, a Luther és „fioretti”-s San Francesco idegenségének játékos egyesítése mellett mélyen meghat – a Mozart-drámák drámaisága utáni nosztalgia a Haydn-műben. S noha Veronica Cangemi trillái nem peregtek kolibri-flottsággal, kristálytiszta és pianóban is rugalmas magas regisztere igen jó benyomást keltett. Spanyol anyanyelvűként a német kiejtéssel azonban érezhetően bajlódott.

A két – egymásra „hajazó” módon tarkopasz – férfiszólista egyformán lírai opera-hangok voltak. John Mark Ainsley kellemes tenorja jó értelemben maradt feltűnésmentes, míg Florian Boesch basszusa többször kockázatos (és véleményem szerint felesleges) kalandokba keveredett. Érzéki piano-zárlatai ugyanis rendszeresen a hallhatóság határa alá mentek, a Nr. 21. számot záró „Gewürm” (féreg) D-jét pedig az írottnál egy oktávval mélyebben szólaltatta meg. Még 20 kilót hízik, és pont jól fog szólni.

Ha Fischer Ádám ígérete szerint alakulnak a dolgok, a január 1-i MÜPA-beli Teremtés hagyománnyá válik, s évről évre cserélődő előadók közreműködésével Haydn optimista dallamaival nyithatjuk az elkövetkezendő esztendőket. Remélem, elég messzire elhallatszik, hogy „mindez jó”, és egy-két éven belül tényleg lekörözzük (de legalábbis utolérjük) a bécsi újévi koncertet!