Amíg a Velence szerte bőven fellelhető és sokszor rendkívül izgalmas ingyenes kiállítások kongtak az ürességtől, addig a Giardini jegypénztárai előtt kígyóztak a sorok, az Arsenale épületeiben nehezen lehetett haladni. Úgy látszik, ha már Biennáléról van szó, akkor az emberek nagy többsége úgy gondolja, hogy a belépős kiállítóterekre kötelező menni. Pedig, a központi részen kívül is sok ország mutatta be erre az alkalomra kiválasztott művészeit.

A bolygónk, illetve a Földön található világok jövőjéről mindenkinek a természet vagy a háborúk, a politika jut az eszébe. Az egyes országok munkái is e két tematika között mozogtak. Görögország Why look at animals? (Miért figyeljünk az állatokra?) címmel Maria Papadimitriou installációit mutatta be. A kiállítóterem állatbőröket áruló boltra emlékeztetett, de láthattunk benne szarvast ábrázoló fali szőttest is. A hangulatában inkább a múltat, mint a jövőt idéző pavilon mindenesetre magával ragadta a nézőt, és az érzésekre kívánt hatni, nem pedig egy ötletes koncepciót bemutatni.

Egyiptom szintén a természetben rejlő békére hívta fel a figyelmet, és szintén nekünk szegezett egy kérdést: Can You See? (Képes vagy rá, hogy láss?). Az egyik legnagyobb misztikus perzsa költő, a 13. században élt Dzsalál ad-Dín Mahammad Rúmi viszonylag sokat idézett verse köré rendezték a pázsittal teli „állványokat”, művirágokat. „A jón és a rosszon túl létezik egy tér. / Ott találkozom veled. / Mikor ezen a füves szőnyegen a szellem elnyújtózik, / lesz miről beszélnünk.” Kár, hogy a közönség általában a pázsitos állványok közé kirakott tabletekből próbált információt „kicsikarni”, ahelyett, hogy a koncepció és az idézet lényegén töprengett volna. Nem hiszem, hogy minden esetben muszáj lenne a technika vívmányait is belekeverni egy kiállításba, hacsak nincs egészen konkrét funkciója, nélkülözhetetlen szerepe abban.

Lengyelország pavilonja például pont egy hatalmas, több méter széles képernyőn bemutatott filmre épült: Jasper és Malinowska egy primitív körülmények között élő afrikai törzsnek játszott le egy operát. A hatásról kívántak beszámolni, illetve arra a kérdésre keresték a választ, hogy az európai kultúra egyik legmeghatározóbb műfajának, az operának lehet-e valamiféle népek közötti közvetítő szerepe.

Bátor volt Románia, amikor festményekkel kereste a választ a világ jövőjére. Az 1977-ben született Adrian Ghenie képei pedig üdítő színfoltjai voltak az országok közötti, sokszor végtelenül puritán, esetenként közhelyes „koncepció-versenynek”. A Darwin’s Room (Darwin szobája) című pavilonban kiállító festő úgy tekint a huszadik századra (illetőleg múltra és jövőre egyaránt), mint egy kiterjedt, elnyújtott evolúcióra, melyben még mindig a túlélésért folytatott harc a központi, mozgató erő.

A régi Jugoszlávia pavilonjában Szerbia stílszerűen arra keresi a választ, hogy mit jelent ma nemzetnek lenni. United Dead Nations (Egyesült Halott Nemzetek) a címe Ivan Grubanov installációjának: ma már nem létező országok zászlóit találjuk összegyűrve, vörösre festve, megtaposva a földön. A roppant egyszerű ötletről elmondhatjuk, hogy megvan a helye és a szerepe is az adott közegben. Egy újabb pavilonra bukkantunk, amelyik a múltból kiindulva kívánja és tudja értelmezni a jövőt.

Nyugat-Európa országainak kiállítótereibe érve az érzelmeknek, illetve a mesés fantáziának jóval kevesebb hely jutott. A sokszor roppant lecsupaszított megoldások egy nem kívánatos, pesszimista jövőt sugallnak, ahol nem szívesen élnénk. Bár Nagy-Britannia Sarah Lucas humorérzékére hívja fel a figyelmet a szórólapon, ha a kiállítást megnézzük, annál sokkal többet, arculcsapást is kapunk. A 18 éven aluliaknak nem ajánlható pavilon fej nélküli, műanyag babáinak nemi szerveiből, végbélnyílásából cigaretta lóg ki. Németországnak a jövővel kapcsolatban csupán újságcikkek jutottak eszébe. Franciaország hanyag eleganciával egy külön termet is kialakított a pihenni, heverni vágyóknak, ahonnan nyugodtan megfigyelhették a nézők Céleste Boursier-Mougenot Revolutions (Forradalmak) című installációját: a neoklasszikus épületet egy plafonig érő fa hozza szó szerint mozgásba, hisz a teremben, a gyökerét is láttatva, körbe forog.

Cseke Szilárd ötlete a magyar pavilonban kuriózumnak számított olyan szempontból, hogy a világ jövőjét nem természeti, de nem is kizárólag politikai aspektusból kívánta szemléltetni. A Sustainable Identities (Fenntartható Identitások) című installáció keretében, a termek plafonjához közel műanyag csöveket helyeztek el, kissé különböző magasságokban, melyekben egy ventilátor által mozgatott gömb gurul végig. A kissé szokatlan jelzős szerkezet részben humoros (hisz furcsa mód többes számban beszél egy egyes számhoz kötődő fogalomról), részben pedig újragondoltatja a nézővel az identitás fogalmát. Abban a pár percben, amit a kiállítóteremben töltöttem, a nézők főleg a projekt technikai kivitelezésével voltak elfoglalva. A téma és a cím valóban jó, és igen aktuális választásnak tűnik. Lehet, hogy egy kicsit konzervatív vagyok, de az installációt talán elég lett volna bemutatni egy teremben, teret engedtem volna Cseke más ötleteinek is, esetleg további művészek hasonló témakörbe illeszthető alkotásait is szívesen láttam volna.

Aki Olaszország pavilonját szeretné meglátogatni, annak a Giardini-ből át kell sétálni az Arsenale negyedbe. Mindenképp megéri a fáradságot. Itália leghíresebb alkotásait szólítják meg kortárs olasz művészek. A kiállítás labirintusában Umberto Eco szövegei kalauzolják a nézőt. A meglehetősen „erőszakos”, a látogatókat hidegen nem hagyó újraértelmezések „mottója” Claudio Parmiggiani alkotása lehetne: egy hatalmas horgony törte át a falat, tükörszilánkok ezreit hagyva maga után.  A L’Archivio della Memoria (Az emlékezet archívuma) című installáció kulturális konnotációk százait indítja el, eszünkbe juttatja például Dürer Melenkóliáját is. A törékenység teret nyert, a visszaszámlálás elindult. Mi, Velencében járó, mindig visszatérő, lenyűgözött turisták, vagy kiállító művészek, megpróbáltunk egy kicsit tudatosak is lenni. Lehorgonyozni és egyben el is indulni.

Az All the World’s Future (Az egész világ jövője) – Az 56. Nemzetközi Képzőművészeti Biennále megtekinthető az olaszországi Velencében, a Giardini, illetve az Arsenale területén 2015. november 22-ig.

Fotók: Kovács Rita