Az Átrium színpadára elsőként Büchler András lép ki, aki köszönti a családtagokat és az érdeklődőket, majd kiemeli, hogy milyen érdekes a magyar nyelv, ami még mindig eufemizál, ha a holokausztról beszél: az „elvitték őket” helyett azt mondjuk: „elmentek”, a „megölték őket” helyett pedig csak annyit: „nem jöttek vissza”. Büchler szerint ez a fajta elkendőzés többek között menedéket ad, felveti a remény lehetőségét, hiszen aki elment, az még visszajöhet… Ahhoz, hogy e nyelvi sajátosságokat még világosabban megértsük, Büchler Fenyves Katalin alkotószerkesztőt és Forrás-Bíró Aletta pszichológust szólítja a színpadra. Forrás-Bíró a Soá Alapítvány Vizuális Történeti Archívumának interjúival dolgozik, ezeknek részleteiből készít tananyagot, Fenyves kutatási területe pedig a zsidó társadalomtörténet, így mindketten elég sokat foglalkoznak a visszaemlékezések, családtörténetek feldolgozásával. Fenyves úgy látja, hogy a túlélők leszármazottai továbbviszik a családi terminológiát, nem váltanak, és azt tapasztalja, hogy a nem érintett fiatalok is eufemizálnak, amikor a holokauszt borzalmairól beszélnek. Forrás-Bíró ehhez még hozzáteszi, hogy a borzalmakról való beszéd egyre könnyebbé válik, egyrészt azért, mert aki mesél, az túlélte a szörnyűségeket, innen nézve pedig elveszik a történetek feloldhatatlan borzalma, másrészt a leszármazottak is könnyebben nyílnak meg, hiszen nem a közvetlen átélésből kell elmesélniük a személyes történeteket.

Forrás-Bíró jó kezdeményezésnek tartja a Facebook csoportot, hiszen lehetőséget és bátorítást adott azoknak is, akik eddig rejtőzködtek, azonban hangsúlyozza azt is, hogy ezek a bejegyzések kevéssé kontrollálhatóak az oktatás számára, illetve probléma lehet még az, hogy ezen a felületen a fiatalok esetenként nem megfelelően, nem a való életben elvárt normák szerint nyilvánulnak meg, amit alkalmanként elég nehéz lehet szabályozni. Az viszont tagadhatatlan, hogy ezek a történetek nagyon erős hatást gyakorolnak a nem érintettre is, hiszen átérezhetővé és átélhetővé teszik a borzalmakat. Éppen ezért nem volt lényeges az sem, hogy a szerkesztés során kijavítsák a pontatlan tényeket, a félreemlékezéseket, teszi hozzá Fenyves, mivel ezekben a visszaemlékezésekben nem a történet hitelessége, hanem a megélés hitelessége volt a fontos, ezért nem volt szükség a hibás dátumok, helyszínek korrigálására.

Fenyves elmondja még, hogy a szerkesztés során nagyon sok történetre ráismert, van tehát már pár alapelbeszélés, amelyek lenyomatként vannak jelen a kollektív emlékezetben, így maximálisan van létjogosultsága annak, hogy ezek a visszaemlékezések most könyv formájában kilépjenek a széles társadalmi nyilvánosságba. Ugyan a holokausztról való beszédnek megvan a saját nyelve, azonban ez bárki számára értelmezhető. Forrás-Bíró Aletta hozzáteszi azt is, hogy e történetek az oktatásban is megjelenhetnek, azonban az eredményességhez fontos, hogy az adott csoportra szabják az anyagot, hogy a pedagógusokat megfelelően kiképezzék e tudásanyag helyes átadására, illetve, hogy más forrásanyagokkal együtt használják ezeket a történeteket. Nyilvánvalóan nem az a cél, hogy a fiatalok azonosuljanak az áldozatokkal, sokkal inkább, hogy e történetekkel meghatározzák az emlékezési folyamat kereteit.

A beszélgetést követően Bálint András olvas fel néhány történetet, miközben Kovács Márton hegedűjátékát hallgatjuk, majd Regina Fritz történész érkezik a színpadra, aki a mostani kötetbe írt is egy tanulmányt. Fritz arról beszél, hogy Magyarországon már ‘45-ben voltak próbálkozások arra, hogy a túlélőket rávegyék a mesélésre, azonban nagyon sokan nem akartak beszélni a múltról, így a következő években egyre nagyobb lett a hallgatás. Ez csak a hetvenes évek végére változott meg, a túlélők leszármazottai kezdtek el beszélni a szörnyűségekről, az igazi áttörést azonban csak a rendszerváltozás hozta el, amikor a téma elfogadottsága hirtelen megnőtt, így az nyilvánosságra léphetett. Fritz úgy gondolja, hogy a mostani felélénkülés a jelenlegi politikai klíma miatt jöhetett létre és kiemeli, hogy nagyon érdekes és specifikus helyzet az, hogy itt a beszéd az ellenemlékezetből nőtte ki magát. (Ausztriában és Németországban a privát emlékezet és a hivatalos emlékezet jobban átfedi egymást, így a holokausztról való beszédet lényegében a hivatalos kultúra hívta elő.)

Most Pető Kata olvas fel, Kovács Márton kíséri, majd Büchler a kötet két szerzőjét szólítja a színpadra, akik elmondják, hogy saját történetüket azért osztották meg a Facebookon, mert az “kikívánkozott belőlük”, hiszen otthon a családban nem lehetett erről beszélni és kérdezgetni, a történeteket csak a szüleik elejtett mondataiból tudták összerakni. Kihangsúlyozzák, hogy a Facebook csoportban kiváló közösség alakult ki, amihez jó érzés tartozni, az pedig külön öröm, hogy ezek a történetek a virtuálisból kiléptek a valóságba.

A Holokauszt és a családom. Park Könyvkiadó, Budapest, 2015 - kötetbemutató az Átrium Filmszínházban - 2015. 11. 12.

Fotó: Németh Dániel