A huszadik század derekán volt egy időszak, amikor több, elsőre egymással összeegyeztethetetlennek tűnő műfaj nem csak keveredett egymással, hanem ráadásul meglehetősen népszerűen tette ezt, létrehozva egy korszakot, amit azóta csak csodálni lehet, megismételni annál kevésbé.

Ez volt a progresszív rock aranykora, és a történetben jelentős szerepet játszott Keith Emerson, a billentyű-mágus. A későbbi, ELP (Emerson, Lake and Palmer) néven futó formáció, illetve szupergroup jóval ismertebb, ezért én inkább Emerson korábbi együttesét, (a) The Nice-t (1967) említem most, ami ugyan botrányosnak számított, ám kifejezett sikerrel ötvözte a klasszikus zenét, némiképp a jazzt, főként pedig a rock zenét:

Ugyanakkor a zenekar a kezdeti botrány és siker után „kiélte” zenei potenciálját, így hamarosan megalakult az ELP (1970), amely bármily hihetetlennek is tűnik, kifejezetten populáris együttes volt.

Greg Lake annak idején a King Crimson nevezetű bandából tért át az ELP-be, amely egyébként csak egyik, bár talán legkultikusabb együttes volt a Nice örökségét követő, progresszív rockot játszó zenekarok közül. Hangsúlyozom, hogy ezek az együttesek rendkívül népszerűek voltak akkoriban, hatalmas közönség előtt, a legnagyobb fesztiválokon játszottak.

A King Crimsont és a Van der Graaf Generatort (1967) azért emelem ki, mert az elektronika, a klasszikus és a jazz mellé ezek a bandák hozták a populárisabb zenei palettára a klasszikus zene peremén virágzó minimál zenét.

Még egy harmadik tényezőt említek, mielőtt fő mondanivalómra térnék, és ez a Blood Sweat and Tears (1967), főként a fúvósok jelentős szerepe miatt:

Anélkül, hogy bármiféle értéket szóba hoznék, sokszor hallottam mostanában két zenész tragédiájáról Magyarországon, és persze azt a felvetést is, hogy mi lett volna, ha Szécsi Pál és Máté Péter nem ebbe az országba születik.

Kétségkívül tragikus sorsok, ám azt nem mondanám, hogy szánalomra méltó életet éltek: mindkettő hatalmas sztár volt már életében kis hazánkban. Azt a kérdést pedig, hogy milyen sorsra jutottak volna, ha valamely nagyobb nemzet polgáraként születtek volna meg, tragikus haláluk ténye örökre lezárta.

Nagyjából ebben az időben (illetve még  Máté Péter előtt), a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején elég mozgalmas élet zajlott nálunk is, és a sok ismertebb név között (mondjuk Illés és Omega) megbújik egy együttes, amely úgy vált legandássá, hogy szinte alig létezett.

A Syrius együttest 1962-ben alapította Baronits Zsolt, amely felállás 1968-ban megszűnt, azonban 1970-re újjáalakult, még ebben az évben Ausztrál turnéra indult, 1971-ben készített egy lemezt Ausztráliában (amelyet másolatként egy évvel később, 1972-ben Magyarországon is kiadtak, ám olyan kis példányszámban, hogy csak kuriózum).

Ez a lemez a híres-hírhedt Az ördög álarcosbálja. A zenekar visszatért Ausztráliából, csak hogy küzdjön a szűkös közönséggel kis hazánkban, majd 1976-ban, új és jóval populárisabb felállásban kiadott egy lemezt, aztán a következő évben megszűnt.

Nem akarok túl sokat fecsegni az 1970 és 1972 között létező együttesről, hiszen azt többen is tették már (például Hlavaty és én magam a PRAE.HU-n). Annyit azonban érdemes még tudni, hogy Ráduly Mihály, az egykori szaxofonos Amerikából végül visszaköltözött Magyarországra, majd 2001-ben adtak egy koncertet a Margit szigeten a régi felállásban (Baronits nélkül, aki 1999-ben meghalt).

A közben eltelt időről - azt hiszem - érzékletes képet fest egy, a Magyar Narancsban megjelent interjú Rádullyal. Ebből csak azt emelem ki, hogy miután Amerika legnevesebb jazz egyetemén tanult (Berklee) és hírességekkel zenélt, 1982 óta nem fogott szaxofont a kezébe.

Egyébként tavaly volt 70 éves, és ahogy Maloschik Róbert beszámol róla, nem éppen emelkedett hangulatban volt, ezért utóbbi elhatározta, hogy felvidítja.

A történet folytatásáról már én is írtam, ezért csak arra hívom most fel a figyelmet, hogy idén megjelent a Syrius Legacy együttes Az ördög álarcosbálja újratöltve című CD-je, amit nemrég kézbe vettem némi verbális útravalóval Maloschik Róberttől, aki ezúttal a felvétel producere volt.

Nem szerencsés, hogy ennyi mindenről írok, amikor valójában csak egy lemezkritikát szeretnék adni a felvételről. De azt hiszem, ezt a kiadványt nem érdemes úgy hallgatni, legalábbis nehéz anélkül megítélni, hogy az előbb megemlített tényezőket ne vegye az ember figyelembe.

Ahogy a tavalyi Syrius legacy koncert kapcsán írtam, bár talán nem volt elég világos ott, Az ördög álarcosbálja eredeti zenéje tökéletesen illeszkedik a Nice, ELP, King Crimson valamint Blood, Sweat, & Tears tematikába, mai szemmel talán soknak tűnik, ám akkor elenyésző 2-3 év késéssel. Pontosan azon a színvonalon, angol nyelven. Nem klónként, hanem a műfajon belül újat hozva, önálló tényezőként létezve.

Amikor az eredeti Syrius zenéjét hallom, önkéntelenül is felvetődik bennem a párhuzam a Syrius Devil’s Masquerade és az In the Court of the King Crimson és az előbbi együttes Psychomania meg a King Crimson 21st Century Schizoid Man között, ahogy a BST Spinning Wheel című száma sem véletlenül jött. De talán nem kell magyarázkodnom, hogy csak hasonló zenei gondolkodásról beszélek, és a legkevésbé sem plágiumról.

Ezért mielőtt Az ördög álarcosbálja újratöltve című CD-t a kezembe veszem, először eltűnődöm azon, hogy mit is kezdhet néhány huszonéves magyar jazz zenész ezzel a zenével. Ahogy tavaly Ráduly Mihály is az ötlet hallatán, kételkedéssel. És nem attól félek természetesen, hogy néhány tehetséges zenész nem tudja ma tökéletesen ugyanúgy előadni. A klónozástól félek, mert sokakkal ellentétben engem visszariaszt a tribute bandek sokasága, amikor valaki azzal beéri, hogy maximum ugyanolyan lehet, mint az elődje.

Aztán a kezembe veszem a CD-t, és látom, hogy más a borítója, a számok nem ugyanolyan sorrendben követik egymást, ráadásul egy új, saját szerzemény (Szabad bevezetés az „A kiáltás méhében”-hez) is van rajta.

Ahogy meghallgatom a zenét, egy tökéletes albumot kapok: a számok új sorrendje indokoltnak tűnik, a beszúrt saját szerzemény teljesen jogos és helyén van, ráadásul az utolsó, lezárásként jól működő Syrius darabban maga Ráduly Mihály hegedül.

A néhány napja Maloschik Róberttől hallott szavak jutnak eszembe: az eredeti zenék alapul szolgálnak a kidolgozáshoz, az improvizációhoz (Szabad bevezetés…). Dorozsmai szerint a legjobb hanzású magyar együttes. Ráduly végül rájött, hogy nekem (azaz Maloschik Róbertnek) igazam van, ahogy mindig. A lemezfelvételen már velük zenélt.

Még két fontos dolgot szeretnék ezekhez hozzátenni. Az előbbi hosszú bevezető arra is szolgált, hogy most kijelenthessem, hogy a Syrius Legacy CD-jéről az említett (progresszív rock) tényezők közül egy hiányzik, a minimál zene.

Ezek a huszonéves ifjak valami vad, fura jazz zenének tekintik Az ördög álarcosbálját. Nagyjából ennyi a különbség az eredeti és az újratöltött verzió között.

Egyetlen negatívumot éreztem az egész felvételen, és azt is csak elvétve, amikor a minimál zenére jellemző fáziscsúszások kerültek előtérbe. A dobos ütemekben gondolkodott ezen a felvételen, és ettől a játéka „túl” pontos volt (a dob sokkal érzékletesebb az eredetiben).

Aztán újra elolvastam a tavaly megírt Syrius Legacy koncertkritikámat, ott lelkendezek a dobosért, amiért olyan rugalmasan kezeli az ütemeket.

És itt következik az utolsó jelentős mondanivalóm, mégpedig az, hogy az utóbbi kérdést mindenki személyesen, és élőben eldöntheti, mivel a Syrius legacy november 16-án élő koncertet ad a budapesti K11-ben (Király utca 11.). Ugyan amikor a héten ott jártam, az egyébként tágas belső térnek még cégére sincs az utcán.

Valami nagy, zeneileg rendkívül jelentős és korszerű dolog jött létre 1971-ben, Ausztráliában. Aztán ez az egész nagyjából hamvába holt, annak ellenére, hogy a zenészek Amerikában és Ausztráliában jelentős muszikusokkal találkoztak és játszottak. Ma egy gyakorlatias jazz szakértő fiatal zenészeket válogat és létrehozza velük ezt a művet újratöltve. Ami akkor, különösen itthon, nem sikerült, az ma talán sikert arat, reméljük a legjobbakat.

És akik az óment érzik a Syrius névben, azoknak különösen ajánlom, hogy ragadják meg az egykor (esetleg születésük késedelmességének okán) elmulasztott alkalmat, és győződjenek meg saját szemükkel és fülükkel az egészről a K11-ben, november 16-án.

Syrius: Devil’s Masquerade (1971, 1972)

A oldal

1. Concerto for a Three-Strigned Violon and Five Mugs of Beer – Koncert háromhúros hegedűre és öt korsó sörre – (Pataki László – Orszáczky Miklós) - 2'38"

2. Crooked Man – Hitvány ember – (Pataki László – Charles Fischer) – 6'55"

3. I've Been This Down Before – Voltam már azelőtt… – (Pataki László – Charles Fischer) – 4'27"

4. Devil's Masquerade – Az ördög álarcosbálja – (Pataki László – Charles Fischer) – 5'34"

B oldal

1. Psychomania – (Orszáczky Miklós – Charles Fischer) – 5'44"

2. Observations of an Honest Man – Egy becsületes ember észrevételei – (Orszáczky Miklós – Charles Fischer) – 1'46"

3. In the Bosom of a Shout – Egy kiáltás méhében – (Ráduly Mihály – Charles Fischer) – 8'53"

Közreműködtek ·

Baronits Zsolt – alt- és tenorszaxofon, vokál ·

Orszáczky Miklós – ének, basszusgitár, bőgő, hegedű, akusztikus gitár, vokál ·

Pataki László – zongora, orgona ·

Ráduly Mihály – alt- és tenorszaxofon, fuvola, piccolo ·

Veszelinov András – dob, vokál

Spin Kiadó, a Festival Recording Studios felvétele

Syrius Legacy: Az ördög álarcosbálja újratöltve (2015)

1. Devil’s Masquerade – Az Ördög álarcosbálja

2. Crooked Man – Hitvány ember

3. I’ve Been This Down Before – Voltam már azelőtt ilyen lent

4. Psychomania – Pszichománia

5. Observations ofo an Honest Man – Egy becsületes ember észrevételei

6. Szabad bevezetés az „A kiáltás méhében”-hez – Free Intro to „Int he Womb of a Shout” (Syrius Legacy)

7. In  the Womb of a Shout – Egy kiáltás méhében

8. Concerto for a Three-stringed Violin and five Mugs of Beer

Vidákovich Izsák – tenorszaxofon, fuvola

Ludányi Tamás – alt- és szoprán szaxofon, EWI

Tempfli Erik – zongora, billentyűs hangszerek

Fonay Tibor – basszusgitár

Benkő Ákos – dob, ének, ütőhangszerek

Ráduly Mihály – hegedű (8)

Tom-Tom Records, 2015