Pár percnyi élőzene után Alföldi Róbert beszélgetni kezdett Nádassal, és ezzel kezdetét vette a kálvária, amelynek keretében a Bárka igazgatója (és a Nemzeti Színház új, 2008 júliusával színre lépő igazgatója – a szerk.) két órán át húzta a hátán a felkészületlenség keresztjét. Miután meghallgathattuk a Nádas-művekkel való találkozásának történetét (megtudtuk, hogy kedvence az Emlékiratok könyve, illetve hogy a 80-as évek közepén az író Film Színház Muzsikában megjelent fotóját a szekrényajtaja belső oldalára ragasztotta – bár ez az információ még nem az intimitás netovábbja, mégis úgy éreztem, többet tudok meg Alföldi személyes szférájáról, mint amennyit szeretnék).

A következő másfél órában számomra kiismerhetetlen logika szerint érkeztek a házigazda kérdései: előbb New Yorkban tett útjáról faggatta az írót, aztán könyvei svéd és német fordításai, a fordítás univerzális problémája kerültek szóba, majd a kritikák, az olvasó szerepe, az író szerepe, a hitelesség, stb. kérdésköre következett. Bizonyos szempontból a témák eme széles skálája akár üdítő is lehetett volna (a közönség nem punnyad bele olyan beszélgetésbe, ami két művésznek izgalmas lehet, laikus harmadiknak viszont egy idő után igen unalmas) – de nem ez történt. Valahogy mindennek csak felszínét érintettük. Ami nem csoda, mert lükébbnél lükébb kérdések hangzottak el Alföldi szájából, Nádas meg nem volt az a partner, aki ezek felett szemet hunyva boldogan beszélt volna a vakvilágba.

Alább idéznék néhány zsákutcába torkolló párbeszédet:
1.
AR: (az amerikai út kapcsán – ZT) Meghatódtál, hogy ilyen nagy ember vagy?
NP: Mostanában a legkisebb dolgokon meg tudok hatódni.
AR: Legutóbb például min?
NP: Azt nem árulom el.

2.
AR: Az ezzel a foglakozással jár, hogy azt gondolják, hogy Ti (az írók – ZT) tudjátok a tutit?
NP: Az író a saját igazát tudja, nem az abszolút igazságot.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább úgy nézett ki, hogy a házigazda nemigen készült fel erre a beszélgetésre (és ezzel akkor sem tudok mit kezdeni, ha sejtem, hogy azért nem, mert égetőbb szakmai ügyei voltak), de azt gondolhatta, hogy mert olvasott másfél Nádas-könyvet, és mert hasonló körökben forognak, ezért spontán módon remekül tud majd kérdezni. Pechje volt, mert Nádas ugyan láthatóan szeretett beszélni, ha valami felkeltette az érdeklődését, csakhogy a kérdések 80 százaléka nem keltette fel. Így születtek meg az olyan verbális kátyúk, amelyek sehova-nem-vezető visszakérdezésekből és az erre adott közhelyes válaszokból álltak. Negyedóra telt el az alkotó és befogadó szerepének taglalásával, végül író és színész-rendező-színházigazgató megállapodtak abban, hogy kétségtelen, a visszajelzés az fontos, de Alföldi nem tudott elszakadni ettől az érdekfeszítő problémától, így alakult ki az alábbi szürreális dialógus:

AR: Most akkor érdekel az olvasó, vagy nem érdekel?
NP: Arra kell törekednem, hogy hiteles maradjon a szöveg.
AR: A szöveg hitelességét nem az olvasó teremti meg?
NP: A te hitelességed az nem az én hitelességem, a kettőnk hitelessége az már viszony.

Az utóbbi válasz hangsúlyában rejlő iróniától vezérelve Alföldi végre elszakadt a recepcióesztétika alapkérdéseitől – de nem volt merre tartania, így néhány vaktában elpuffogtatott kérdés után, mint fuldokló a mentőövre csapott le Nádas asztalon heverő dossziéjára: – De szép mappád van. Van története?

Nem volt, és ez aztán felette az i-re a pontot.

Persze nem titkolhatom el azt sem, hogy – noha az est inkább mélypontokban bővelkedett – voltak értékes pillantok is. Például amikor Nádas arról mesélt, hogy amikor a Magyar Kulturális Intézet vendégeként az Egyesült Államokba utazott a Fire and Knowledge (Tűz és tudás) címmel megjelent elbeszélés- és esszékötetének bemutatója alkalmából, a kiadója hotel helyett egy bérlakásban foglalt szállást – anyagi megfontolásból. Nem is tudták, hogy ezzel váratlan örömet szereztek az írónak, aki nem szereti a szállodákat („a szállodákban van valami idegesítően neutrális, nincs is valódi levegő, csak légkondi”). A némi eufémizmussal ódonnak nevezhető lakás („1847-ben építették, de vélhetőleg 43-ban üvegezték”) annál inkább elszórakoztatta.

Elmondta, hogy korábban elolvastatta a barátaival a műveit a megjelenés előtt („igaz, akkor diktatúra volt”), ma már csak feleségének mutatja meg. (Axióma-számba menő megállapítás Nádas részéről ennek a gondolatsornak a lezárása: „Másokkal elolvastatni a művet tévútra visz: csak azt mutatja meg, hogy milyen ember a barátom vagy barátnőm, és nem azt, hogy milyen az írás”.)

Ezután jött Jovánovics György szobrász és fotóművész, akiről nem tudtam semmit – és ez lényegében félórával később is így maradt. Ezen túl minden hozzá intézett kérdés a Nádashoz való viszonyára irányult (kideült, hogy Berlinben ismerkedtek meg, hogy 2007-ben mindkettőjüket kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, hogy dolgoztak együtt három Nádas-dráma színpadra állítása során, stb.). Kár, mert Jovánovics jó humorú, nem csak képzőművészeti, de nyelvi készségekkel is megáldott embernek tűnt – nem bántam volna, ha több dologról is meghallgathatom a véleményét. Erre majdnem sor is került, amikor Alföldi – megörülve, hogy megint kérdezhet valamit, amihez nem szükséges az előzetes informálódás – belekapaszkodott egy mellékmondatba, és nekiszegezte beszélgetőtársainak a kérdést: – Érteni (vs. érezni – ZT.) kell egy szöveget vagy egy regényt?

Sajnos eme, szinte ősinek nevezhető hermeneutikai felvetésnek nem sikerült a végére járni az elkövetkező öt perc alatt (lássuk be, nem csoda), és Jovánovics e téren alkotott nézeteibe is csak egy mondat erejéig engedett bepillantást házigazdánk. Végül szóba kerül, hogy 20 évvel ezelőtt Nádas írt „Hatszázötven szó Jovánról” címmel egy szöveget a szobrász kiállításának megnyitójára, amelyet most, hogy barátja 65 éves lett, átalakított „Hatvanöt szó Jovánról” verzióra. Én azonban úgy éreztem, hogy az előző félóra az „egy szót sem Jovánról” jegyében telt.

Az Alföldi Róbert vezette beszélgetés összefoglalásául az ő szájából ott elhangzott idézetet választanám, különösen az utolsó mondat tűnik megfelelőnek: „Annyira hat rám a szöveg (Nádas Péteré – ZT), hogy nem is gondolkodom, egyetértek-e. Nincs kérdésem.”

Az est igazi élménye az időről időre színre lépő hazai dzsessz formáció, a Trio Midnight volt.

Balázs Elemér dobos, Oláh Kálmán zongorista-zeneszerző és Egri János nagybőgős elegáns játéka megmutatta az olyan hozzánemértőknek is, mint én, hogy a dzsessz több is lehet, mint kellemes háttérzene egy hangulatos bárban, és feloldotta bennem azt a frusztrációt, amit a műsor beszélgetős része okozott.