Rögtön érdekesnek tetszik analógiát vonni a 2011-es Kurzel-film (Snowtown) és jelen alkotása között: az előbbiben szerencsétlen életű, drogban, piában, rossz nevelésben fulladozó ausztrál prolikat látni, az utóbbi pedig unikum, aranykódexbe foglalt remekmű a hatalomvágyról, torz önképről, grandiózus bukásról. Adott volt a lehetőség: az ausztrál Kurzel egy perverz coming of age story, vagyis egy kisebb léptékű traumamozi után egy érezhetően nagyobb kiállítású uradalmi drámából hozhatott volna ki nagyon sokat. Sajnos mindez nem sikerült egészen: noha az új Macbeth-adaptáció tiszteletben tartja forrását, egyéni színekkel alig-alig gazdagítja az évszázados írásművet.

Megelégszik pusztán azzal, hogy hűen felolvassa az angol bárd sorait, majd képnyelvre ülteti át a cselekményt, ám ez a történet ennél jóval többet kíván. Kurosawa a japán kwaidanok (kísértetsztorik) legszebb hagyományait követve regélt a katonából lett nagyfőnök félresiklásáraól a Véres trónban, Polanski pedig a tudatfilmes borzalomkeltést választotta az 1971-es brit Macbeth-ben – mindketten sikerrel is szerepeltek. Jelen sorok írójának ugyan nem volt szerencséje Orson Welles 1948-as feldolgozásához, netán Tarr Béla 1982-es kétsnittes tévés újragondolásához, ám az egészen nyilvánvaló, hogy Kurzel nem nő fel a dicső elődökhöz. Igaz, különösebb panasz sem érheti, mégis, valamiféle esszencia fájón hiányzik a feldolgozásából. A direktor tisztában van Macbeth felemelkedésével, bukásával, az ezt kísérő haranggörbe-ívvel, Lady Macbeth vészjósló, tudatalattira ható suttogásaival, a vetélytársak véres kiiktatásával. Ami a Snowtownban pszichológiai terrort, feel bad movie-élményt jelentett, ezúttal történelmi, klasszicizált óvatoskodást. Hiába érzi Kurzel, mi a Macbeth-legendárium lényege, ha közben nem lüktet benne pezsdítő energia. Duncan meggyilkolása csupán ugyanannyira kötelező kör, mint a címszereplő asszonyának bujtogatása. Világos, milyen célt szolgálnak, ám legalább ennyire üresnek is tűnnek. Michael Fassbender pedig teszi, ami tőle telik, leginkább tételmondatok jutnak osztályrészéül őrületről, rettegésről, paranoiáról. Marion Cotillard jószerivel mutatóban strázsál mellette: ő is, ha úgy tetszik, pusztán felolvassa a szöveget, apró gesztusok, rezdülések erejéig talán nyakon is csípi a Lady-karakter indítékait, összetettségét, ám nagyrészt teátrális, akadémikus alakítást nyújt. Leginkább pedig éppen itt, túlzott klasszicizmusa miatt bukik ki a 2015-ös Macbeth legnagyobb hibája: szép, tisztes, jól fest, mégis, olybá tűnik, szinte az összes porcikájában az aranyszoborért üvölt, és látszik, hogy a munkát A király beszédét tető alá hozó kultúrörökséges, akadémiai filmnyelvet mímelő gárda végezte.

Talán ennek tudható be, hogy két kulcsmomentum vagy kevesebb nyomatékot kap, netán teljesen hiányzik a műből. Lady Macbeth említett erőtlensége miatt Macbeth belső vívódására kerül a hangsúly, amit néhány remekül írt mondaton, esetleg a végső Macduff-Macbeth bajvívás eposzi erején túl alig illusztrál valami. A Duncan-sarj, Malcolm trónra emelkedéséig pedig bár alapjában véve szép út vezet, sikerült belőle kihagyni az „életre kelő fák” passzusát (emlékezzünk, ez mennyire csontig hatoló a japán Véres trónban) – így a véres kezű skót király bukása kevésbé tűnik lelket gyötrőnek. Holott az igazi veleje nagyjából itt lappang a dolgoknak: a csatajeleneteken túl a főszereplő vihartépettsége a lényeg, tragikus hősként jobb, ha nem A rettenthetetlent, a Gladiátort imitáló ütközetek során kapja el az örvény. És bár Kurzel a csatatéri borzalmaknak is igyekszik lendületet kölcsönözni pár hipnotikus, vérvörös vágóképpel, mindez sokkal jobban ment a Valhalla Risingnak. Nicolas Winding Refn, a szóban forgó opusz rendezője ráadásul éppen azt hangoztatja, a bűnfilm vagy az elemelt valóságokban játszódó eposzai (például a vikingfilm) nem mások, mint Shakespeare-irományok a királyi családról. Macbeth ráadásul gengszterhérosznak is beillene, aki gyalogos katonaként, végrehajtóként (foot soldier) indulva isteni magasságokig emelkedik, majd alábukik. Rise and fall történetként sem átütő a Kurzel-féle Macbeth: noha a cím-antihőst játszó Fassbender poszttraumatikus stresszben szenvedő zsoldosként írta le karakterét, ebből vajmi keveset érezni.

Nemes szándék hatja át a játékidőt, vagyis a „Mi?” kérdés izgalmas. Ugyanakkor a kivitelezés, a „Hogyan?” bajosabb. A bárdot idézve nem száguld vele a tett, a feldolgozás módján joggal csóválhatjuk a fejünket.

Macbeth

Színes, szinkronizált angol-francia-amerikai történelmi dráma, 2015, 113 perc

Rendezte: Justin Kurzel

Írta: William Shakespeare azonos című műve alapján Jacob Koskoff, Michael Lesslie, Todd Louiso

Zene: Jed Kurzel

Operatőr: Adam Arkapaw

Vágó: Chris Dickens

Szereplők: Michael Fassbender (Macbeth), Marion Cotillard (Lady Macbeth), Sean Harris (Macduff), Paddy Considine (Banquo), Jack Reynor (Malcolm)

Bemutató: 2015. október 29.

Forgalmazza: Mozinet

Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!