Előre fogadásokat akartam kötni magammal, hogy a felsorolt címek közül milyen mértékben találom el a 2015-ös Év Könyve díjazottjait. Persze az ősz hozhatna még meglepetéseket, de nem fog, mert errefelé az őszi címek és borítók már tavasszal bent voltak a kiajánlókban, a recenziós példányokat (PDF formátumban) pedig már olvasták az előadóink.

Nowak és Lettner tehát Mo Willems könyvével kezdett, Das Buch über uns (Könyv rólunk), én meg rögvest elfelejtettem jegyzetelni.

Aztán már jött is az első etap: Schwere See, mein Herz .

Linda Sarah & Benji Davis: Beste Freunde című  képeskönyve egészen zseniálisan meséli el képekben egy barátság történetét, amibe egyszer csak érkezik egy harmadik. A könyv bekerült a 20 legesélyesebb közé a  Kate Greenaway Children Book Award idei mezőnyében. Aztán jött a horgász szakíróból lett gyerekkönyvszerző Mikael Engström könyve, a Kaspar, Opa und der Monsterhecht (Kaspar, Nagyapa és a csuk(/p)aszörny).

A klisé adott, Kaspar szülei más gyerekekről való gondoskodásuk idejére leadják az öreg, mogorva nagyapához falura a gyereket, és ekkor kirándulás közben tönkremegy a csónak motorja. Mit ad isten, a nyári csukafogó verseny fődíja egy új motor. És természetesen ott van Lisa, aki magasabb, meg idősebb, meg még lány is. És akinek a szemébe tíz másodpercnél hosszabban nézni veszélyes. Van ez így. Hamisítatlan, komikus falusi történet Engström egyik első könyve. Igazi klasszikus.

Franz Lettnert még nem hallottam könyvről elfogultan nyilatkozni, egészen Holly Goldberg Sloan könyvéig. Glück is eine Gleichung mit 7, hangzik a német cím. Az angol Counting by 7s kicsit frappánsabb.  A tizenkét éves autista elbeszélő egy adoptált árva, vagyis az adoptáló szüleit is elveszíti. Hogyan boldogul a gyásszal a kislány, erről (is) szól a könyv:

A következő, amire felkaptam a fejem, Erna Sassen Das hier ist kein Tagebuch (Ez itt nem napló) című könyve volt. Konkrétan evett a sárga irigység, hogy a holland szerzőnek mekkora ötlete támadt, hogy a depresszióról beszéljen (nem)napló formában. A lényeg, hogy a 16 éves (fiú!) főhősünket az apja kényszeríti, hogy napi egy naplóbejegyzést tegyen, és egy előre elkészített CD-t meghallgasson. Különben megy a zárt intézetbe a depressziójával, mert a húga nem nézheti végig az ismétlését az anyával történteknek, aki öngyilkos lett.

Szerencsére jött Kathrin Schärer könyve „lazításnak”, amit ezúttal Lorenz Pauli nélkül készített, de a róka persze főszerepet kapott: Der Tod auf dem Apfelbaum (Halál az almafán). Nem krimi, bár a címe alapján épp lehetne, egy gyönyörű képeskönyv a halálról. A rókáéról. Szép nagy felkiáltójelet pingáltam mellé.

Aztán Olivia Vieweg könyve a Schewere See, mein Herz (Súlyos tó a szívem), ami egy képregény, az alapszíne a palackzöld, és azzal a banális klisével indít, hogy a főhős áll a kikötőben és egy hajóra vár, mert szerelmes a hajóskapitányba. Egyébként meg gyerekkönyv, és megvettem. Elolvasni még nem tudtam, mert a 8 éves lányom lenyúlta. Az előző képregényét, a Huck Finnt (igen, a Huckleberry Finn adaptációja) számos díjjal jutalmazták.

A szünet után a következő felvonás központi kérdése így hangzott: Jeden Tag Schule? Für Pausen, Kunst & Kuchen (Minden nap suli? Szünetekre művészet & süti)

Markus Orths & Kerstin Meyer Das Zebra unterm Bett (Zebra az ágy alatt) című könyve arról szól, hogy Hanna az új gyerek, fél, és aztán talál egy meghűléses zebrát az ágya alatt, aki segít neki leküzdeni a szorongását, majd tovább áll. Ja, legyinthetnénk, ezt ismerjük a Laci és az oroszlánból (ami egyébként Lukas und der Löwe címen németül is megjelent), de nem. Merthogy Hannának két apukája és nulla anyukája van.  Vagyis egy homoszexuális pár neveli, de ez annyira természetesen jelenik meg, hogy példaértékű.

Aztán jött Ulf Nilsson & Gitte Spee: Komissar Gordon. Der letzte Fall? (Gordon felügyelő. Az utolsó eset?) Miközben ez még csak a második rész, zseniális fogás, kár, hogy csak egyszer elsüthető. Mindenesetre az előadók szerint ez nem más, mint Wallender gyerekeknek.

Ennél picikét jobban érdekelt Tom Leveen Ich hätte es wissen müssen (Tudnom kellett volna/Tudhattam volna) című ifije. Az iskolai mobbing miatt valaki öngyilkos lesz, a felelősöket bíróság elé idézik. Az bíróság előtti tanúskodás előestéjén hősnőnk öngyilkosságra készül, de előtte még elküld egy üzenetet az éterbe, mintegy utolsó szalmaszálként. És valaki válaszol. Egy éjszakán át üzengetni egy idegennel(?). Szerencsére nem lőtték le a poént, így most elolvashatom, hogy megtudjam, mi lesz a beígért utolsó oldalas meglepi. (Mindenesetre, remélem, nem a halottal csetel, végülis listás könyv, és Nowak és Lettner ajánlóiban eddig még nem csalódtam.)

Az ebédszünet előtt még kitértek az osztrák szerzők könyveire, ahol legalább olyan kevés ifjúsági regény jelenik meg, mint Magyarországon, vagy épp a színvonallal van baj. Rendszerint női írók írnak női figurákról, akik 17-18 évesek, tehát már inkább all age vagy young adult irodalomnak számítanak, azaz a 17-35 éves női olvasói réteget tekintik célközönségnek. (Itt jegyezném meg, hogy bár a young adult ifjúsági irodalmat jelent, a terminust egyre inkább erre a 16/18-35 év közti olvasói réteget megcélzó könyvekre értik, én is ebben az értelemben használom.) Viszont rögtön eszembe jutott Carolin Philipps könyve, (2010, Uerberreuter, - de persze ő is német,) a Wofür die Worte fehlen, ami szerintem az egyik legjobb tabukönyv, amit olvastam. Régóta akarom lefordítani, végülis rögtön az év könyve lett, miután megjelent, de egy az apja által molesztált kamaszfiú története, aki a manga rajzolásba menekül és utálja a focit, belátom, nem lenne túl népszerű.

Ugyanígy szerelem volt első hallásra, aztán látásra idén Clementine Beauvais Dreckstück című kötete, amely szintén nyert számos díjat már. Egy pár kamaszból álló banda unatkozik, találnak az utcán egy tetves, néger kislányt és elviszik, hogy – nem felebaráti szeretetből – fertőtlenítsék. Megvettem, beleolvastam, és aztán nem tudtam letenni. Rövid, nagyon erős szöveg.

De vissza az osztrákokhoz, az öt kiemelt könyv azért határozottan érdekes, női főhősök ide vagy oda.

Gabi Kreslehner Charlottes Traumja is klisével kezdődik, válás, új partnerek, új lakás, új iskola. És aztán jön két fiú, eleinte mint barát, aztán persze szerelmi háromszög. „Ez a könyv igazán meglepett: keserű és édes, sós és savanyú… És olyan erős a vége, hogy Charlottét még sokáig nem tudtam elengedni.” – írta Guus Kuijer (Minden dolgok könyve) az Oldenburgi KJL-díj laudációjában.

Sabine Schoder Liebe ist was für Idioten wie mich (Szerelem hozzám hasonló idiótáknak) című könyvében a lány főhős beleszeret egy együttes énekesébe, elmegy a koncertre, és reggel a srác ágyában ébred, de fogalma sincs arról, hogyan került oda. Maga a könyv elég explicit, a szexről, füvezésről szól, a srácnak természetesen „sötét titka” van, és egyébként is inkább egy szórakoztató regény.

Kathrin Steinberger könyve, a Manchmal dreht das Leben einfach um megint egy kicsit klisékből építkezik. Ali (lány) kiemelkedően tehetséges, az iskolában outsider. Egyszer csak a szomszéd házba beköltözik a világ legtehetségesebb, ám sérülése miatt derékba tört karrierű deszkása. A folytatást tudjuk. A történet meglepő csavara, hogy szakítanak, aztán az utószóban elmesélik, hogyan jöttek évekkel később újra össze. És élnek boldogan. (Ebben sincs semmi új, lásd a Harry Potter 7. részének utószavát.)

Elisabeth  Steinkeller Rabensommer című könyvénél, megvallom, kissé bóbiskoltam, Juli és három barátja érettségi után eltöltenek egy szuper, utolsó gondtalan nyarat. Ebben csak a címválasztás zseniális, Rabenmutternek hívják ugyanis azokat az anyákat, akik mellett csak úgy nő a gyerek, mint a gomba, különösebb figyelem és gondoskodás nélkül. Természetesen a nyár végén szétszóródnak, sőt Julival minden indok nélkül szakít a barátja. A lány elmegy az egyetemre és a fecnikre szakadt életéből lassan újraépíti, újrarendezi önmagát. A könyv ezen a ponton válik egy írói- tipográfiai megoldással zseniálissá. Ténylegesen mondattöredékeket, fecnikre írt szavakat kapunk, és csak lassan, fokozatosan, idővel, ahogy egy szakítás után tér vissza a lány az „élők sorába”, mesél újra gondtalan (immár) felnőttséggel.

Aztán jött Sandra Weihs debütregénye Das grenzenlose Und (A vég nélküli és), ami számomra mondjuk kissé John Green utánérzés, a borderline-os, öngyilkosságra készülő lány, meg a szintúgy halni készülő agydaganatos fiú története, akik adnak még egy évet maguknak. A szakértők szerint már-már túl okos a narráció, de a könyv elnyerte a Jürgen Ponto-díjat, amit az ifjú tehetségek felfedezésére szolgál, és nem egy mostanra ismert szerző kezdte ezzel a díjjal a pályáját. Ez a könyv azonban nem került a bakancslistámra, a Csillagainkban a hiba utánérzésekkel tele van a padlás, sorra születnek az öngyilkossággal, betegséggel kapcsolatos romantikus szerelmi történetek.

Ugrottak az előadóink is, mondhatni útra keltek, Unterwegs lett az utolsó etap címe.
Jött Willy Puchner könyve, az Unterwegs, mein Schatz! (Moccanj, kedvesem!) Nem okoz nagy meglepetést, színvonalas, puchneres, mint mindig. Kézbe/polcra vele!

Hasonlóan megnyugtatóan a folytonos színvonalat hozza Helga Bansch is, Am Nordpol ist alles wieder gut című kötet a lázas gyerek és az ágy mellett ülő apa kalandjairól szól lázálmok közt. Interaktív könyv, találd meg anyát a lapokon, aki folyamatosan jelen van a háttérben. Briliáns.

Fontos, hogy újra kiadták Armin Greder Die Insel (A sziget) című könyvét, Heribert Prantl utószavával. Reagálva a menekültkérdésre. És itt megállok egy pillanatra. Egyrészt nagyon szimpatikus, ahogy az osztrák/német kiadók reagálnak, szabadnapot és leírható munkaórát adva a szerkesztőségnek az önkénteskedésre, adománykönyveket, pénzadományokat szintén. Előszedtek és újra kiadtak, vagy gőzerővel dolgozni kezdtek a témát érintő kéziratokon, könyveken. Másrészt felkérik a Süddeutscher újságíróját, a kérdés egyik szakértőjét és véleményformálóját, hogy írjon utószót az egyik legnagyobb erejű (gyerek)könyv újrakiadásához a témában. Volna mit tanulni!

A képeskönyv ugyanis arról szól, hogy a halász megment egy fuldoklót a tengerből és hazaviszi a szigetre, ahol a lakosok fokozatosan ellenséget formálnak belőle, ő lesz minden bajok okozója, végül kényszerítik, hogy újra a tengerbe vesse magát, és erődítményt emelnek önnön védelmükre a szigeten. Hogy ez túl didaktikus, túl direkt? Hát, nem tudom. A képben elbeszélt történet szerintem gyönyörű, allegorikus. És talán nem kellene feltételeznünk, hogy a felnőttek ugyanolyan jól értenek mindent mint a gyerekek. Akik viszont belefáradtak, hogy mindent aprólékosan elmagyarázgassanak nekik. Erre is valók a gyerekkönyvek, hogy miközben az okos felnőttek azt mondják, „tudod, fiam, az úgy van” kigyulladjon a fejükben a lámpa, a gyerekek pedig végre nyugodtan dőlhessenek hátra: „na, csak leesett, hű, de sokáig tartott neki.” Na, de haladjunk!

Ezután következett a Dreckstück ismertetője, aztán a következő, ami megragadott E.Lockhart Solange wir lügen (Amíg hazudunk) című könyve volt. Érdekes maga a szerző és a mű is. Emily Jenkins az anyai nagyanyja vezetéknevét használva ifjúsági regényeket ír,  és olyan díjakat nyer sorra, mint a National Book Award for Young People's Literature, Michael L. Printz Award, vagy 2014-ben a Guardian Children's Fiction Prize. Eredeti nevén pedig illusztrált gyerekkönyvek szerzője, itt is díjazott pl. Oppenheim Toy Portfolio Platinum Book Award, vagy a  Boston Globe–Horn Book Award-dal.

Az Amíg hazudunk a Sinclair-klán története, fejlődésregénybe ágyazva. A főhőse, Candence minden nyarát a családi szigeten tölti, azonban életének 15. nyarán történik valami, ami kiesik az emlékezetéből. A retrospektív elbeszélés tétjét sajnos egyetlen blog sem fecsegte ki – a végén még kénytelen leszek elolvasni – mindenestre a könyvet még John Green (akiből időközben sztár és megmondóember lett) is felejthetetlennek jellemezte. A gazdagok és szépek (tökéletesek) világának hazugságairól szóló kötet valamiféle misztikus hatást kelt a recenziók olvastán, holott hát nyilvánvalóan valami az ábrázolt világba nem passzoló egyszerű kis dologról van szó, ami további hazugságok felfedéséhez vezet, ahogy ez már lenni szokott. Mindenesetre megidéződik benne Harris nagypapa és a három lánya alakjában a Lear király (Sinc-lair, köszi), Candence apjának alakjában Heathcliff Emily Brontë-tól, és persze Grimmék, az időről-időre egyszer volt, hol nem volt kezdésekkel. Ha legközelebb eljutok egy könyvesboltba, tuti megnézem, mi lett a vége, ezt azért megfogadtam.

Aztán jött Erin Jade Lange Halbe Helden (Félhősök) című könyve, és ezen a ponton feladtam. A Down-szindrómás és dühkezelési problémás fiúk barátsága már nekem, amúgy tabukönyv rajongónak is sok volt. Ennyi problémaorientált kötetet, tabufeszegetést, mint amit aznap hallottam!

Úgyhogy megörültem a ceruza mesterének, azaz Einar Turkowski Die Nachtwanderin című könyvének, és boldogan feledkeztem bele a gyönyörű, álomszerű képeinek részleteibe. Aztán szerencsére jött Katherine Rundell Sophie auf den Dächern (Sophie a (párizsi) tetőkön), ami igazi, hamisítatlan, klasszikus regénynek ígérkezik. Sophie egy hajóbalesetben elveszti a szüleit, és az árva kislány Matteót megismerve egy csapat gyerekkel Párizs háztetőin köt ki, ahol megindul a keresés Sophie szülei után. Egyszerre ismerni fel a történetben a Lindgren-i, Kästner-i és a Fombelle-i motívumokat, és a klasszikus gyerekirodalmi kliséket. Különben is, egy kislány, aki a háztetőkön bandázik kizárólag jó lehet!

Főképp, hogy idehaza a laptopnál is vár egy kislány, aki a háztetőkön mászkál, ám korántsem alvajáró. Az idei bakancslista tele, majd felcipelem a háztetőre, és a kéménynek dőlve szépen elolvasom.