gyerek
2007. 12. 30.
Nincs otthon a macska, cincognak ...
Ternovszky Béla: Macskafogó 2 - A sátán macskája
Nem is olyan régen láttam valamelyik „jóféle” kereskedelmi csatorna bulvár-híradójában, hogy a macska-egér ellentét a kis cincogik félelemreceptorainak kikapcsolásával megszűntethető. Arra ugyan nem tértek ki, vajon a macskákat mi tartja majd vissza az egérevéstől, de nem is kellett, hiszen régóta tudjuk: ez Ternovszky Bélának és a Macskafogónak köszönhető.
Egy kezemen meg tudnám számolni a második részt megélő filmek közül azokat, melyeknél a folytatás igazán jól sikerült. Kultmozik gyakran jutnak erre a sorsa. A készítők és a forgalmazók gyorsan kisakkozzák, igen, ezt érdemes lenne megjátszani, mert az emberek szerették, és az immáron 'első résznek' nevezett film sikerén felbuzdulva ripsz-ropsz összedobnak valami harmatgyenge folytatást, mondván a második is vonzza majd a népet, ami ugye busás haszonnal járhat. A Macskafogó 2. esete azonban különleges: több mint 20 évet kellett várni rá (magyar módi, ha úgy tetszik). Az alkotóknak biztosan jó néhány álmatlan éjszakát okozott, hogyan lehet A sátán macskáját méltóvá tenni a már nemzeti klasszikusnak számító elődhöz.
Az 1986-os első – nevezzük így, a fenti okokból – rész ugyanis olyan magasra tette a lécet, hogy egy pénzügyileg jobban eleresztett, erősen támogatott, régi és új alkotógárdával egyszerre rendelkező másodiknak mindennek ellenére nehéz megugrani az előző színvonalát. Mi tagadás: Nepp Józsefnek nem volt könnyű dolga, hiszen az első rész kerek történetében aprólékosan kiaknázta majdnem az összes macska-egér poént, kezdve Mr. Tájfel (aka Teufel) egereket formázó szivarjaitól a macskák fonalimádatáig. A sátán macskájának alapötlete – a dzsungelben lakó szabad macskatörzs – bíztató kiindulópont. A kidolgozott kezdő jelenetek azonban a gyenge cselekményépítésnek köszönhetően elvesztik varázsukat. Hol vannak már a jelentőséggel nem bíró kis kitérők, amelyeket újra és újra visszanézve fetrengve kacagtunk anno? Lusta Dick és a gengszter patkányok elvesznek valahol a két rész közt tátongó szakadékban.
A történet – képileg mindenképp, hála a megtartott 2D-s animációnak – ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Az X bolygón látszólag eljött a szépségkirálynők által oly' nagyon várt „világbéke” (persze ha őszinték akarunk lenni, akkor minden maradt a régiben, csak fordult a kocka: immár az egerek uralkodnak a macskák felett – ez is az igazság egy „verziója”). Grabowski spenótgyárát igazgatja, Poljakov idősek otthonában tengeti nyugdíjas éveit, nincsenek erőszakos bűncselekmények, kedvenc patkányaink a rendőrség megbízásából rabolnak, nehogy feloszlassák a lassan feleslegessé váló bűnüldöző szervet – ebbe a rezignált, rózsaszín világba kell egy kis izgalom. A pokol macskája a civilizáció kapuit döngeti, hogy Cin City-t Sin City-vé változtassa. Nem is mesélem tovább, mert kivégezném az amúgy is szegényes sztorit, tessék elmenni érte a moziba.
Az eredetiben is hangsúlyosan jelen lévő zsánerfilm-hagyományok (fantasy, kaland, sci-fi, háborús) most is elmaradhatatlan részét képezik a filmnek, ne lepődjünk meg ha A Gyűrűk ura, Transformers, vagy esetleg a Tarzan filmek valamelyikére ismerünk. A sátán macskája azonban sajnálatosan nem ér el többet, mint amit a Horrorra akadva vállalt, nem jut tovább a blődlinél, a kifigurázásnál. Az önreflexív poénok pedig nem csattannak akkorát, amekkorát kellene, nevetni csupán az egérvilág háttérben megbúvó reklámjain, a kulturális utalásokon lehet. S amit az első részben csak ötödszörre veszünk észre, azt itt egyből kiszúrjuk, mert az üresjáratoknak köszönhetően rengeteg időnk van a részletek felfedezésére, anélkül, hogy elejtenénk a történet fonalát. Sziporkázó dialógok híján csak a már sokat megélt szóviccek – „te vagy a vezető, akkor vezesd az áramot” – maradnak. Ó jaj, mint Safraneket egykor, karmoljon szét valaki!
Az első Macskafogó könnyedén kiállta az idő próbáját, és amíg mi, az akkori gyerekek – akiknek a „mehetünk vissza a balettbe ugrálni” ugyanúgy a nagy mondatok közé tartozik, mint a jó öreg az „oroszok már a spájzban vannak” – felnőttünk, a film és szereplői valójában kortalanok maradtak. A második részt látva azonban megnyugodtam: az eltelt idő mégiscsak nyomokat hagyott mind az egereken, mind a macskákon, sőt még magán a Macskafogón is. Ők már nem ugyanazok, akik régen voltak, most már Grabowski is túl hülye ahhoz, hogy egyedül mentse meg a világot. Ki segít a filmen, ha már a szuperegér sem „szuper” többé?
A gyerekek persze ma is élvezni fogják A sátán macskáját. A felnőttek meg elnéző mosollyal figyelik majd a kis apróságokat, és azt kívánják: bárcsak újra gyerekek lennének, mert akkor most tiszta szívből tudnák szeretni az öregedő régi, és az új arcokat (Stanley, Sámánmacska), akikre egy év múlva a kutya sem fog emlékezni.
Az 1986-os első – nevezzük így, a fenti okokból – rész ugyanis olyan magasra tette a lécet, hogy egy pénzügyileg jobban eleresztett, erősen támogatott, régi és új alkotógárdával egyszerre rendelkező másodiknak mindennek ellenére nehéz megugrani az előző színvonalát. Mi tagadás: Nepp Józsefnek nem volt könnyű dolga, hiszen az első rész kerek történetében aprólékosan kiaknázta majdnem az összes macska-egér poént, kezdve Mr. Tájfel (aka Teufel) egereket formázó szivarjaitól a macskák fonalimádatáig. A sátán macskájának alapötlete – a dzsungelben lakó szabad macskatörzs – bíztató kiindulópont. A kidolgozott kezdő jelenetek azonban a gyenge cselekményépítésnek köszönhetően elvesztik varázsukat. Hol vannak már a jelentőséggel nem bíró kis kitérők, amelyeket újra és újra visszanézve fetrengve kacagtunk anno? Lusta Dick és a gengszter patkányok elvesznek valahol a két rész közt tátongó szakadékban.
A történet – képileg mindenképp, hála a megtartott 2D-s animációnak – ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Az X bolygón látszólag eljött a szépségkirálynők által oly' nagyon várt „világbéke” (persze ha őszinték akarunk lenni, akkor minden maradt a régiben, csak fordult a kocka: immár az egerek uralkodnak a macskák felett – ez is az igazság egy „verziója”). Grabowski spenótgyárát igazgatja, Poljakov idősek otthonában tengeti nyugdíjas éveit, nincsenek erőszakos bűncselekmények, kedvenc patkányaink a rendőrség megbízásából rabolnak, nehogy feloszlassák a lassan feleslegessé váló bűnüldöző szervet – ebbe a rezignált, rózsaszín világba kell egy kis izgalom. A pokol macskája a civilizáció kapuit döngeti, hogy Cin City-t Sin City-vé változtassa. Nem is mesélem tovább, mert kivégezném az amúgy is szegényes sztorit, tessék elmenni érte a moziba.
Az eredetiben is hangsúlyosan jelen lévő zsánerfilm-hagyományok (fantasy, kaland, sci-fi, háborús) most is elmaradhatatlan részét képezik a filmnek, ne lepődjünk meg ha A Gyűrűk ura, Transformers, vagy esetleg a Tarzan filmek valamelyikére ismerünk. A sátán macskája azonban sajnálatosan nem ér el többet, mint amit a Horrorra akadva vállalt, nem jut tovább a blődlinél, a kifigurázásnál. Az önreflexív poénok pedig nem csattannak akkorát, amekkorát kellene, nevetni csupán az egérvilág háttérben megbúvó reklámjain, a kulturális utalásokon lehet. S amit az első részben csak ötödszörre veszünk észre, azt itt egyből kiszúrjuk, mert az üresjáratoknak köszönhetően rengeteg időnk van a részletek felfedezésére, anélkül, hogy elejtenénk a történet fonalát. Sziporkázó dialógok híján csak a már sokat megélt szóviccek – „te vagy a vezető, akkor vezesd az áramot” – maradnak. Ó jaj, mint Safraneket egykor, karmoljon szét valaki!
Az első Macskafogó könnyedén kiállta az idő próbáját, és amíg mi, az akkori gyerekek – akiknek a „mehetünk vissza a balettbe ugrálni” ugyanúgy a nagy mondatok közé tartozik, mint a jó öreg az „oroszok már a spájzban vannak” – felnőttünk, a film és szereplői valójában kortalanok maradtak. A második részt látva azonban megnyugodtam: az eltelt idő mégiscsak nyomokat hagyott mind az egereken, mind a macskákon, sőt még magán a Macskafogón is. Ők már nem ugyanazok, akik régen voltak, most már Grabowski is túl hülye ahhoz, hogy egyedül mentse meg a világot. Ki segít a filmen, ha már a szuperegér sem „szuper” többé?
A gyerekek persze ma is élvezni fogják A sátán macskáját. A felnőttek meg elnéző mosollyal figyelik majd a kis apróságokat, és azt kívánják: bárcsak újra gyerekek lennének, mert akkor most tiszta szívből tudnák szeretni az öregedő régi, és az új arcokat (Stanley, Sámánmacska), akikre egy év múlva a kutya sem fog emlékezni.
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
Katarina Stanković Neptun vihara és Ida Marie Gedbjerg Az elveszett Mozi könyv című alkotása a 21. Verzió Filmfesztiválon