Vidékiként visszatérni a városba – hiába élek már tizenegy éve itt, Budapesten – mindig kell egy kis idő, amíg feldolgozom a távolságot kis és nagyváros között. Vasárnap este nem is szoktam nagyon kimerészkedni az utcára mondjuk, de ez különleges este volt.

Az emeleti teremben több mint 130-an gyűltünk össze, ami tekintélyt parancsoló, hiszen kevés regényt várt annyira a kiadója, mint Bartis Attila könyvét – nyitotta meg az estet Nyáry Krisztián. A nyugalom megjelenése óta eltelt 14 évre hivatkozott, holott Bartisnak időközben megjelentek kötetei – így például a Lázár apokrifek, vagy A csöndet úgy című tárcanovellák és naplóképek. Jól emlékszem én is, hogy elsőéves egyetemista koromban, 2006-ban A nyugalom hogyan járt kézről kézre köztünk, magyar szakosok között, és legalább négy különböző korú ismerősömnek adtam ajándékba ezt a regényt, amit egy nap és éjszaka alatt olvastam végig. Most, a közönség soraiban is szinte minden generáció képviseltette magát – fiatal gimnazisták és nagymamák, és tulajdonképpen a New York kávézó középkorú felszolgálóit és személyzetét is beleszámolhatom, mert nekem úgy tűnt, ők is figyeltek az elhangzottakra.

Bartis beszélgetőpartnere Juhász Anna volt, aki a beszélgetést szintén ma esti személyes megfigyelésből kezdte levezetni – az estre jövet a buszon A nyugalmat olvasó fiatal szerelmespárt vett észre, akik annyira belemerültek az olvasásba, hogy elfelejtettek leszállni. Juhász a helyszíneiről faggatta Bartist, elsősorban arra volt kíváncsi, hogy Indonéziába, Jáva szigetére való utazása eszképizmusnak tekinthető-e, illetve, hogy ő maga hogyan gondolja el elvonulását Európából. Bartis határozottan elutasította a menekülés címkéjét – úgy fogalmazott, hogy ha menekülés lett volna ez az út, azzal sem lett volna semmi baj, de inkább egyfajta elvárás volt önmagával és a saját kultúrájával szemben: tízezer kilométerre lenni Európától segítette neki átértékelni a dolgok állását. Szimbolikus és emlékezetes kép volt számára az, amikor egy hete volt a szigeten, és a rengeteg sávos és mindenféle közlekedési lámpát nélkülöző úttesten az átkelést kellett először megpróbálni – akkor érezte: lehet, hogy ebben az ennyire eltérő kultúrában meg fog őrülni, mert nem voltak támpontjai még egy egyszerűnek tűnő gyakorlati dolog megoldásához sem, mint az átkelés. Aztán mégis sikerült túljutni a kezdeti nehézségeken, és reménykedés töltötte el, hogy meg fogja tudni írni A végét a szigeten. Azt nem tudja azonban hazaérkezve sem megítélni, hogy mennyire segítette vagy nem segítette az alkotást az a tény, hogy Jáván van. Juhásznak arra a kérdésére, hogy a regényből mi volt az, ami megszületett Jáváig, Bartisnak már nehezebb volt válaszolnia, a megírás több fázisból állt össze, s úgy érzi, ha erről beszél, bárhogyan is, de túlmitizálja ezt a metódust. 2002-ben Krétán kezdett bele a történetbe, ott lett meg a nyelve, a világa, a hangja - mindaz, amitől egy regény az, ami. Ami az addig megírt részek újraírására késztette, édesapjának 2006-os halála volt: ekkor át kellett húznia sok részt. Abból adódott ez, hogy a mindennapi élet a prózájára ilyen mértékben hatott. Bartis vitatta Juhász Anna megközelítését, miszerint az érzelmek megértése, majd a prózában való átültetése gyűjtőmunka lenne. Az érzések begyűjtése és végérvényes lezárása helyett úgy hiszi, inkább alakulások vannak, legalábbis nála. Érezhető volt, hogy ezen a ponton a beszélgetés mintha döccent volna egyet, mert Bartis megkérdezte, hogy mit is kéne most mondania, majd felolvasta az első regényrészletet a barátságról.

Az este egyik legfontosabb kérdése ezek után az volt, milyen mértékben váltakozik a valóság az írói történetszövéssel, és az álomleírások a regényben, illetve a korábbi regényben valódiak-e. Bartis azt felelte, hogy még sosem írt regényt egyes szám harmadik személyben, viszont az önéletrajziságnak igenis helye van a történet alakulásában, de nem betű szerinti módon. Ezt a fabatka történetével példázta a hallgatóságnak, miszerint Gyergyószárhegyen van egy kis fadarabja, amelyről a családjukban - noha az író nagyanyja sok pénzért vásárolta meg anno a helyi plébánostól a legenda szerint - senki nem tudta, hogy micsoda. A regényírás közben egy napon azzal a gondolattal ébredt, hogy ez a fadarab egy kínai sakkfigura – ebből bontakozott aztán ki a grófnő alakja, tehát ezer és ezer különböző helyről áll össze a regénybeli valóság. Az álmokkal kapcsolatban az írónak még nehezebb a dolga bevallása szerint, mert esetében ritkán fordul elő, hogy egy álma a prózában egy az egyben használható legyen. Tehát az álommal is az a helyzet, mint a valósággal: különböző saját álmok darabjaiból, valóságdarabokból van összehordva. Személyesség és a regény bensőségességének kapcsán Bartis még a második felolvasás után hozzáfűzte, hogy hagyományos naplót nem vezet, az álmai igen fontosak, éppen ezért álomnaplóját rendszeresen vezeti.

Juhász Anna a kávéházhoz való viszonyáról is kérdezte Bartist, aki édesapjával, még gyerekként, 1978-ban járt itt először, majd amikor Budapestre költöztek, és 1985-ben találta meg újra magának ezt a helyet. Egy évvel később Kemény Istvánnal kaptak egy-egy asztalt. „ Ahogy este besétáltam ide, láttam, hogy a saját hajdani asztalom üres. Jellemző, hogy az Istvánén állnak a vodkák” – mondta. Mintha csak erre a mondatra várt volna a személyzet, a harmadik, befejező felolvasás előtt a pincérek lassan elkezdték feltölteni a tálcákra kitett pezsgőspoharakat rosépezsgővel.

Fotó: Herbert Aniko