A rendhagyó és ravasz cím arról árulkodik, hogy itt arra megy ki a játék, tényleg meghal-e végül az a bizonyos haldokló lány, és ha pusztán ez a történet egyetlen rejtélye, akkor mégis miről szól több száz oldalon vagy – a filmváltozat esetében – másfél órán át? A befogadó ösztönösen kíváncsi, hogy tényleg lelövi-e a poént a cím, és ha igen, akkor mégis mi indokolja ezt a szokatlan húzást. (A honi fordítás egyébként nem szöveghű, helyes a komorabb hangzású, depresszívebb filmet ígérő „Én, Earl és a haldokló lány” lett volna.) A bonyodalom – a lány leukémiája – feltesz egy sokáig nyitva hagyott, felfüggesztett kérdést, az alkotók azonban azzal is ellene mennek elvárásainknak, hogy a történetet mégsem erre hegyezik ki. A filmben a főhős hangalámondásos narrációja több alkalommal is megválaszolja (ráadásul nagy hangsúllyal), hogy mi lesz a haldokló lány sorsa. Ez a narráció viszont a mozi leggyengébb pontja, mivel egyrészt önellentmondó (a narrátor korábban gyökeresen mást ígért arról, hogy mi lesz a történet végkimenetele), másrészt átveri a nézőt.

A könyvben viszont ennek nyoma sincs. Az olvasónak itt is hamar elárulják, mi lesz a lány sorsa, ám a regény esetében pont az ellenkező végkimenetelről számol be a narrátor, ráadásul mindenféle hangsúly nélkül, banálisan, nem törődve a néző kíváncsiságával, elvárásaival. És ezúttal már tartja a szavát. Trükkös cím ide vagy oda, egyik verzió sem arra van kihegyezve, hogy lesz-e happy end a végén, de nem csoda, ha az alkotók szükségét érezték annak, hogy a film esetében még jobban rájátsszanak erre a félig-meddig nyitva hagyott kérdésre. A film e tekintetben a regény tökéletes ellentéte, és ezért akár dicséretet is érdemelhetne: végre készült egy olyan könyvadaptáció, ami nem szolgai újrahasznosítás, hanem újat mond az alapul vett szöveghez képest.

A változtatások viszont inkább azzal magyarázatóak, hogy a regény stílusát eleve nem lehetett hűen filmre adaptálni. Pedig első látásra ez a regény arra született, hogy film készüljön belőle, mivel a főhős, Greg és barátja, Earl amatőrfilmesek, akiknek fő hobbija kedvenc klasszikusaik rövid trash-paródia formájában való remake-elése (a Tekerd vissza, haver! után szabadon). Ráadásul a filmváltozat példás posztmodern fikció, amiben a néző érdeklődését az a sokáig felfüggesztett, nyitva hagyott kérdés tartja fenn, hogy klasszicista vagy modern és realista lesz-e a történet zárása (például hogy meghal-e a lány, ahogy a melodrámákban vagy a tragikus románcokban, vagy sem). Hasonló a stratégiája a Sikoly című filmnek is, aminek nagy kérdése az volt, hogy ebben a slasher horrorban is pont a szűz hősnő marad-e életben, és ilyesmiről szól a Dawson és a haverok is, melynek már az első részében a Harry és Sally című filmet emlegetik a főhősök, megelőlegezve a sorozat kulcskérdését, hogy létezik-e barátság férfi és nő (ez esetben a hős és a hősnő) között.

Hogy mi az, amit a regény stílusából nem lehetett filmre adaptálni? Először is, a regény memoárként van megírva, egyes szám első személyben, amit csak egy áldokumentumfilm műfajú adaptáció adhatott volna vissza hűen. A könyv teljesen egyedi stílusban és szubjektív hangnemben beszél, amit a filmbe elsősorban a dialógusokkal és a didaktikus, nagyregényes narrációval sikerült átörökíteni, az audiovizuális formanyelv terén alig, ami a rendező hibája. A könyv tehát kifejezetten stílus-orientált és epizodikus, nem pedig minimalista és cselekményes. Andrews könyve a látszat ellenére se nem melodráma, se nem tragikus románc (ahogy azt alteregója, Greg is kifejti). Giccs, klisé, Coelho-féle hűtőmágnes-bölcsességek sehol. A szöveg stílusa (ön)ironikus (de még pont nem cinikus), morbid, de főleg őrülten, ellenállhatatlanul vicces, a legnagyobb neurotikus nevettetőket idézi, amilyen Woody Allen, Seinfeld vagy Larry David.

És még csak nem is öncélúan, mindez ugyanis egyszerre stílusa a szerzőnek és a főhősnek, utóbbi tehát egyértelmű alteregó, szócső. A regény hangneme pedig szorosan összefügg a történettel. A műfaj nem csak egy alibi ahhoz, hogy a szerző szabadjára engedje humorát és személyes gondolatait. Noha se nem romantikus, se nem melodramatikus, ez azért mégiscsak egy felnőtté válás története, bár annak is meglehetősen szokatlan. Hősünk jelleme meglepően keveset fejlődik, viszont volt honnan. Greg a történet elején csupa jellemhiba. A suliban mindenkivel igyekszik jóban lenni, mert kerüli a konfliktust és retteg a kiközösítéstől, viszont nem akar igazi barátokat, fél az elkötelezettséggel járó kockázattól. A nagybeteg lány iránt sem érez semmit, és kikészül, amikor anyja arra kötelezi, hogy próbálja meg felvidítani leukémiás gyerekkori barátnőjét. Gregnek ugyanis jó a humora (bár elég morbid), azaz eszes gyerek, de ennél több jót nem lehet róla elmondani.

Introvertált, érzelmileg éretlen, pesszimista, mizantróp, önző, mimózalelkű, ráadásul mindezt tudja magáról, így depressziós, önmarcangoló, öngyűlölő. De végül életében először szerez egy igazi barátot, még ha pont egy haldoklót is. E történet tehát inkább egy buddy (haver) vígjáték, semmint melodráma, románc vagy tragédia. A barát betegsége „életközeli” élményt jelent a hős számára, pont mint a Harcosok klubja elidegenedett protagonistájának a terápiás csoportok. A könyv magyarországi kiadása legvégén ráadásul részletek olvashatóak a forgatókönyvből Andrews kommentárjával, és stílusából egyértelműen kiderül, hogy Greg és ő sokban hasonlítanak. Az írónak nagy jövőt jósolok, bár jobban fekszik neki a próza, mint a forgatókönyvírás. Greg azért ír regényt a cselekmény szerint, mert filmesként dilettánsnak tartja magát, és ezért örökre visszavonult az amatőrfilmezéstől, és Andrews kreatív fantáziája és humora is egy könyvben nyerhet csak igazán teret, nem filmben.

Jesse Andrews: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Kiadó: Gabo Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft.

Kiadás éve: 2015

Fordította: Roboz Gábor