A színpadon megjelenő kórus különös látványt nyújtott, és nem csak a szokatlan, tradicionálisan talárszerű fekete köpenyek miatt, hanem már az összetételével is. A színpad elején ugyanis olyan fiatal fiúcskák álldogáltak, akikből nem hogy a főiskolát, de még az általános iskolát is alig néztem ki. Sacc per kábé azt mondanám, a kórustagok életkora 5 és 50 év között mozgott.

Egyébként a színpad jobb oldalán a MűPa nagy orgonájának bonyolult billentyűzet-rendszere állt (ha jól emlékszem, 5 klaviatúra, plusz egy csomó gombsor a regiszter-váltásokhoz), bal oldalon pedig egy – ehhez képest – apró, hordozható orgona állt.

De kezdődött a műsor a jól bevált Händel Messiással, és ami kétségem volt eddig a kórussal szemben, az azonnal eloszlott: tökéletes artikulációval, rendkívül pontosan és az együtthangzáshoz nagyszerű érzékkel szólaltak meg, amiben a legfiatalabbak is – joggal – ugyanolyan lényeges szerepet játszottak (ha nem éppen nagyobbat, a vonzó gyermekhangok kihasználása miatt).

A hangszerek dinamikájával azonban volt egy kis gond: az először megszólaló portatív ugyanis halkan szólt a kórushoz képest, míg a nagyorgona kicsit túl hangos volt. És meg kell mondanom: a kórusvezető nem csupán a majdnem térdközépig érő, egyre szélesedő ruhaujj miatt hatott hátulnézetben kissé különösen, vezénylése is majdhogynem mulatságosnak tűnt (ahogy túl gyors mozdulatokkal, szinte az ujjaival mutogatva vezényelte a kórustagokat).

Talán szégyen, de alig vettem észre, hogy Händel után már más szerzők műveit hallom: a hangzásminőség olyan egyenletes volt, hogy a zenék mintegy egységes műként szólaltak meg.

Ez persze nem lett volna baj. Csak akkor döbbentem meg, amikor Ligeti Rock miséje, valamint Messiaen különös orgonaszólamai is pontosan ugyanabban a barokkos hangzásminőségben csendültek fel. És bizony nem akarom bántani a nagynevű orgonistát, de én igencsak azt éreztem a játékában, hogy túl sok Bach-ot játszott: bravúrosan, ám inkább technikásan, mint érzéssel hozta a kortárs szerzőkre jellemző szokatlan ritmikai és harmóniai megoldásokat.

És kérem, lássanak csodát: a koncert „lélekben” mindvégig ugyanabban a kellemes, elő-karácsonyi hangulatban maradt – a művek keletkezését elválasztó néhány száz év (és stílus)eltérés ellenére. Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, hogy már csak a koncert végi közös éneklés maradt ki (a hakniból). S hogy képzeletben mindenki eljátszotta ezt a lehetőséget, azt az is mutatta, hogy mekkora ováció fogadta az előadást.

Persze elolvastam a MűPa műsorfüzetét, amiben némi magyarázatot kaptam arra, hogy miért szólt a kortárs zene együtt a barokk muzsikával: a zene három (kortörténeti) rétege – ha igaz az, amit olvastam – a karácsonyi misztérium három rétegének felelt meg.

A testi realitás síkján egy gyermek születését látjuk, istállót, az örvendező betlehemi pásztorokat, s tehénbőgést hallunk. A Messiás testi megjelenésének e dimenzióját leginkább a koncert utolsó szakasza ragadja meg (tradicionális karácsonyi énekekkel, mint például a Csendes éj – D.Cs.).

A középső rész az ajándékozásé: az ember (legyen napkeleti bölcs – az orgona „mágusa” – avagy egyszerű földműves) a bölcső elé helyezi kincseit, mindazt, amit bensőjében hordoz, s ami épp az ajándékozás gesztusában válik szellemi értékké. Nem véletlen, hogy ez a szakasz kizárólag az orgonistáé: az ajándékozás végső soron személyes tett. Előbb egyedül kell maradnunk ahhoz, hogy megoszthassuk magunkat (ez felelt volna meg Ligeti és Messiaen zenéjének – D.Cs.).

Eközben a kozmikus dimenzióban, amelyről különösen Victoria és a „kerubi muzsikus”, Palestrina ad hírt, a karácsonyi esemény legmélyebb értelme játszódik le. Az, amiről a Szent János szerinti evangélium kezdete így tudósít: 'az ige testté lett, és közöttünk élt' (Veres Bálint tollából).

A kifogásom csupán az volt ezzel az értelmezéssel, hogy a három réteg (és egyáltalán semmi) nem különült el a koncert során. Palestrina + Messiaenből nem egy harmadik, magasabb dimenzió jött létre, hanem mind Palestrina, mind Ligeti, mind pedig Messiaen úgy szólt, mintha Bach keltette volna őket „új” életre.

Előadott művek:

Georg Friedrich Händel: And the Glory of the Lord – a Messiás oratóriumból (HWV 56)
Johann Sebastian Bach: Lobet den Herrn, BWV 230
Tomás Luis de vistoria: Ave Maria
Giovanni Pierluigi Palestrina: Exsultate deo
Ligeti György: Hungarian Rock
Maurice Duruflé: Prelúdium és fúga ALAIN nevére. op. 7

szünet

Richard Wagner: Rienzi – nyitány
Olivier Messiaen: O sacrum convivium
Desseubs lterbeks – a Nativité du Seigneur ciklusból
Dieu parmi nous – a nativité du Seigneur ciklusból
John Tavener: The Lamb
Philip Ledger: Sussex Carol
John Rutter: There is a Flower
Charles Wood: Ding Dong, Merrily on High
Mark Blatchly: Silent Night
William Mathias: A Babe is Born

Vezényel: Andrew Nethsingha