A Pán azoknak a látvány-orientált tündérmeséknek a modernkori sorát gyarapítja, amik nem egyszerűen újramesélik (Hamupipőke), átértelmezik (Demóna) vagy kiforgatják (Boszorkányvadászok) a klasszikus történetek karaktereit, hanem az eredeti legendákhoz kapcsolódva egy előzménytörténethez használják fel őket (Óz, a hatalmas).

Az efféle álomgyári bőrlehúzások mindig izgalmas kísérletnek ígérkeznek, de rendszerint kudarcra ítéltetnek, mivel nem annyira egy valós alkotói koncepció, mint inkább a stúdiók kockázatkerülő, önismétlő magatartása mentén születnek, és az igazán újszerű vagy eredeti ötlet helyett csupán a látványra, és a néhány hangzatos szlogenre (esetünkben: Mi volt a legenda előtt?) támaszkodnak. Ezektől a korlátoktól természetesen a csillagászati összegekből elkészített Pán sem képes elszakadni – ugyanazokból az agyonismételt sablonokból rakták össze, amelyektől a hollywoodi filmgyártás egyre homogénebb és unalmasabb –, de ennek ellenére mégsem rogy össze a bődületes effekt-halmaz alatt. Helyette sikerül úgy megidéznie a spielbergi kalandfilmek (Hook, Kincsvadászok, Az ifjú Sherlock Holmes) varázsát, hogy egy pillanatra sem hat nosztalgikus hommage-nak.

Joe Wright rendező (és a többnyire még ismeretlen forgatókönyvírója, Jason Fuchs) a „képregényszerű” karakterekkel nem hogy ellenpontozzák, hanem egyenesen ráerősítenek a toposzokkal telepakolt (a kiválasztott fiú, az elnyomó gyarmatosító, a megmentésre váró hercegnő, térkép egy másik világba) történet sematikusságára, ezzel maximálisan felvállalva a Pán gyermekmese mivoltát. A fukar árvaházi nővér és a szadista Feketeszakáll gesztusaikban és cselekedeteikben is végletekig leegyszerűsített figurák (Hugh Jackman kirobbanó formában), nincs olyan mozzanatuk vagy mondatuk, ami nem gonoszságukat, gyarlóságukat lenne hivatott belénk sulykolni (Feketeszakáll még a saját matrózát is arrább rugdossa a Tigrisliliommal vívott harc közben), de éppen a parodisztikus vonásaik miatt tudnak sokkal inkább szórakoztatóak, mint valóban félelmetesek lenni (a félelemmel való szembenézésként kiröhögjük ezeket a gaztevőket).

A jó oldalon Levi Miller remekül hozza az önmagában nem bízó kiválasztott csodagyereket, Garrett Hendlund is gond nélkül adja el nekünk újra az öntelt, de jószívű kalandor figuráját (kicsit sajnálhatjuk is, hogy nem bíznak rá komolyabb szerepeket, valószínűleg túl jóképű), egyedül Rooney Mara szenvedi meg a karikírozást, mivel Tigrisliliom önmagában nagyon sótlan és lapos figura maradt.

A Pán érdemei egyértelműen a részletekben rejlenek, ezeket a fenti figurákat ugyanis csak azért képes eladni (már megint), mert a történet hemzseg az olyan öncélú jelenetektől, amik a cselekményt ugyan nem feltétlenül viszik előre, de a karaktereket jól bemutatják (pont Rooney Mara az, akinek alig-alig jutnak ilyen jutalomjátékok). Nincs ez másképp a film akciójeleneteivel és fantáziadús látványvilágával sem, ami lubickol az eredeti vizuális ötletekben (flashback jelenetek vízből, vagy egy fatörzs gyűrűiből, a tündérek, ...), a tudatos atmoszférateremtésben (pl.: a kopár bányák szembeállítva a színpompás dzsungellel) és a burleszk akcióban (gyerekrablás, trambulinos harc, szökés a bányából, ...) – a szerethető karakterek és az ügyes koreográfiák révén még úgy is képesek lekötni a figyelmet, hogy egyébként teljesen súlytalanok, bár ebben óriási érdem jut John Powell rácsodálkozós, érzelmes, lüktető filmzenéjének is, aki még a modern popszámokat is gond nélkül csempészi be Péter Pán eredendően viktoriánus világába.

Bár a Pán előzménytörténet (az erre való utalások természetesen kötelező jelleggel itt is jelen vannak), esszenciáját tekintve nem sokban különbözik J.M. Barrie klasszikusától, ugyanúgy a gyerekek önzetlen és ártatlan világa feszül szembe a felnőttek elnyomásával (Feketeszakáll egy bányában dolgoztatja a világ különböző részeiről és korszakaiból elrabolt árvákat), kapzsiságával (Feketeszakáll az örök életet hajszolja, míg a főnővér a fejadagokat lopja) és hazugságaival (nem csak az antagonisták, hanem Tigrisliliom és Hook is hazudik a történet folyamán). Joe Wright adaptációja pont azért sikerült jól, mert tiszteletben tartotta ezt a kétpólusú mesevilágot (és ha engedünk a varázsának, simán gyereket csinál belőlünk újra) – de olyannyira, hogy egy nagyon fontos kérdéssel adós maradt. Hook pálfordulása ugyanis – ő az egyetlen majdani, valós jellemfejlődésen áteső, tehát pár fokkal komplexebb karakter – a film végéig sem következik be, mert ahogy arra Hook utolsó kérdése is utal, ezt a folytatásra tartogatták – ami azonban vélhetően sohasem fog már elkészülni. Azért elég valószínű, hogy Tigrisliliom iránti érzelmei vezették volna el a sötét oldalra…

Pán (Pan), 2015
Rendező: Joe Wright
Forgatókönyv: Jason Fuchs (J. M. Barrie karakterei alapján)
Szereplők: Levi Miller, Hugh Jackman, Rooney Mara, Garrett Hedlund, Amanda Seyfried, Adeel Akhtar
Forgalmazza: Intercom
Bemutató: 2015. október 22.
Korhatár: 12