„Egyre jobban meglepődöm, hogy mennyire szeretem egy festményen azokat a dolgokat, amik láthatatlanok maradnak.” – írja Wolfgang Pavlik, saját, Nem ismersz című alkotása kapcsán. Egy sötétzöld falon portrékat látunk, különböző méretekben. A szokásostól eltérő módon mind hátulról jelenítik meg az alanyokat. Pavlik szerint az élet, a dolgok esszenciája sokszor megfoghatatlan, de leginkább abban áll, ami titkot és varázslatot szül. Ehhez persze, tudnunk kell, hogy mikor, mennyit mutassunk (magunkból). Némelyik rajzon a fejet épp egy leheletnyit oldalra biccenti a modell, van, amelyiken látszanak a nyakat tartó izmok is.

A titokzatosság megőrzésén túl a másik fontos feladatunk, ha a létezés esszenciáját kutatjuk, hogy kijöjjünk a „Fekete Erdőből” – vallja Marcello Martinez-Vega, a kiállítás másik művésze, hisz ott nincsenek szélmalmok, tehát nem érzünk késztetést sem, hogy legyőzzük őket. A dél-amerikai származású művész szerint, a marketing és a média előretörése következtében az emberi test is egy termékké, pornografikus sablonná változott. Ha régi, kétszáz éves tárgyakat vizsgálunk, meglepődünk, hogy a például sokszor igen sanyarú körülmények között előállított, kézzel festett fésű mennyire egyedi, milyen alaposan kidolgozott. Minden egyes darabba bele van vésve a tulajdonos neve is. A 21. század embere szeretné, ha hasonló figyelmet kapna. Az egymás mellett, bizonyos koncepció szerint elrendezett tárgyak a szenvedély által születnek újjá, akárcsak a kiállítás másik művészének, Nam Hong, koreai festőnek az okkersárga pillangója. 

Nam Hong Kelet és Nyugat között szeretne hidat építeni. Meggyőződése, hogy az alkotásba merülve az élet szomorúságát ki lehet kapcsolni. A kiállított képen is megfigyelhető, hogy elementáris erővel vetette a festéket a papírra, mint aki példát akar statuálni az élet igenlésében, a létezés és az abban rejlő költészet intenzitásában. Afelé a halhatatlanság (vagyis időbeni végtelen) felé mutat az ő művészete is, mint a kiállítás több más résztvevőjéé.

A Personal Structures (Személyes struktúrák) kiállított műveiben közös, hogy a helyet általában kötöttnek, meghatározottnak érzékeltetik: vagy Velencében, azon belül is pedig a Mora Palotában járunk, vagy pedig európai és Európán kívüli művészek veszik górcső alá az öreg kontinens többi részét. Justin Orvis Steimer három részes „energetikai portréját” antik hajóvitorlára festette, a képek címe: Piacere (Öröm), Carnevale (Karnevál), Palazzo Mora (Mora Palota). A művész szerint az energia, amit a munkába fektetett, létezett már száz évvel ezelőtt, s éppígy az éterben lesz száz év múlva. Akkor is, ha az egyes alkotásokat konkrét időben és térben, az adott pillanat befolyása alatt hozta létre. A Karnevál címűt az adott esemény első és utolsó napja között, természetesen Velencében alkotta, a Mora Palotát pedig pontosan ott, ahová az alkotás ki lett állítva.

Terrakotta, illetve kerámia hölgyek vágyakoznak az ablakon vagy a földön túlra. Hosszú, keskeny arcukat mindhárman kicsit másképp fordítják. De Louis Manzon szobrászművész nehéz, lefelé erőteljesen bővülő ruhát adott rájuk, gyökeret eresztettek most már ők is Velencében. Manzon a művészet régi vágyára (céljára) kívánt emlékeztetni: halhatatlansággal ruházva fel az alkotásokat, általuk pedig az alkotások tárgyát.

A palota bejáratánál, a kertben már találkoztunk Durgával, a hindu istennővel, az univerzum anyjával. Az örök jelenléttel. Ezeréves lótuszvirágon ült: Carole A. Feuerman visszatérő motívuma ez, a halhatatlanság szimbóluma. Ő nyitott kaput a látogatóknak a kiállításra.

Kristaps Gelzis műve viszont készen áll rá, hogy bármikor máshova utazzon. A homokórára, homokvárra emlékeztető kép mögött ott lóg a fekete csomagoló nejlon. Az alkotó szerint egy adott pillanat élményét térben kitágíthatjuk, ha azt egyszerűen elvisszük magunkkal máshová. A homok az illúziók temetője is, írja a képpel kapcsolatban. Elég csak arra gondolni, hogy a gyerekkorunkban, kedvenc strandunkon felépített homokvár szemcséi már egész biztosan szétszóródtak.

Azért a „csak itt és csak most” hatását se becsüljük le, mert attól hajtva fordultam be minden kiállításra, minden sikátorba. Egy ilyen keskeny sáv előtt kicsit megálltam. Annyira szűknek tűnt a hely, hogy fontolgatni kezdtem, át(f)érek-e rajta. Hogy felmérjem a terepet, felnéztem a sikátor elején álló épület legtetejére, szinte kifordult a nyakam. Így vettem észre, teljesen véletlenül az emléktáblát, hogy 1725-ben ebben az utcácskában született Giacomo Casanova. Vajon rajtam kívül valaha bárkinek is feltűnt a Calle Malipiero memoranduma? Szegény Casanova, halhatatlanságát szerencsére volt, amivel jobban megalapozta.

A Personal Structures (Személyes struktúrák) tárlat az 56. Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále részeként az itáliai Velence Palazzo Morájában tekinthető meg 2015. november 22-ig.

Fotók: Kovács Rita