Ijedtségre azonban semmi ok: a sokszor sokféleképpen körülírt és jellemzett rémisztő, gonosz és rosszakaratú szellemeknek ebben a történetben nyoma sincs. Sonja Kaiblinger egy másik oldalról közelíti meg a témakört, az ő történetében tulajdonképpen csak pozitív lények jelennek meg (vagy lesznek láthatatlanok). A túlvilágról kiszorult lelkek nem kísérteni hivatottak, egyszerűen csak itt ragadtak, hiszen valamikor ők is ebben az épületben éltek. Sir Tony, a pocakos nemes volt egykoron a ház ura, Molly és Bert pedig a cselédség közé tartoztak. Az ő idejükben sem volt éppen alacsony a halálozási ráta, így a LÁTI (Lélekátsegítő Intézet) ijesztő küllemű munkatársainak, a kaszásembereknek bőven volt tennivalójuk. Így történhetett meg, hogy többek között Sir Tony, Molly és Bert lelkeinek szavatossági ideje a tervezett átsegítés előtt lejárt, és örökre evilági kísértetek maradtak.

Ottónak arra is rá kellett döbbennie, hogy a halál nem egy személy, a kaszásemberek majdnem ugyanolyan dolgozó emberek, mint a gyári munkások, csak egy kicsit más a tevékenységi körük… Otto ugyanis megismerkedik Harolddal, aki a LÁTI-nak talán az egyik leglazább kaszása. Ráadásul később az ő segítségével kell megkísérelnie a galád Philippe Bleu szellembirodalmának fogságába esett háziszellemek kiszabadítását. Scary Harry kaszás végtére is Otto legújabb furcsa cimborájává avanzsál – ez persze egyáltalán nem is olyan meglepő.

A történet – valljuk be – rengeteg sztereotípiától, a jó és a rossz végtelenségig elnyűtt közhelyszerű bemutatásától nem tudott teljesen elvonatkoztatni. A jó indítás után egy kicsit leül a cselekmény, egyes mozzanatokban bizony túl nagy teret kapnak a klisék. Helyenként jobban érvényesülhetett volna a fantázia a megszokott fordulatokkal szemben, a váratlan, az átlagosnál meghökkentőbb izgalmak hiánya okkal kifogásolható, bár Kaiblinger kedves humora és a szereplőkre ruházott hóbortos-hebehurgya komikum ezt némiképp azért egyensúlyba hozza.

Nem lehet a véletlen műve azonban, hogy Sonja Kaiblinger Scary Harry könyvsorozata a nemzetközi porondon is jól állja a sarat, sőt mi több, igen népszerű. Ausztriában egyenesen a kedvencek közé sorolható, hiszen idén a fiatal olvasóközönség osztatlan elismeréseként a „Preis der jungen LeserInnen” – azaz a „fiatal olvasók díjában” részesült. Közkedveltségét indokolja, hogy a sztori viszonylagos sablonosságát rendkívül jól ellensúlyozza a regény kiváló nyelvezete, jó felépítése, de jelen esetben a helyszín megválasztása is egyértelmű pozitívum: a szerző London egy külvárosi utcácskájába helyezi el különc hőseit. Mint az mindenki számára nyilvánvaló, a zord épületekben bővelkedő Angliában valószínűleg minden szellemet, kísértetet és beszélő denevért magától értetődőnek lehet venni.

Otto karakterének, mint központi szereplőnek a megformálása is rendkívül részletes és sokrétű. Amellett, hogy a történet az elsődleges célcsoportnak, a fiatalabb olvasóknak jó szórakozást és értékes olvasói élményt nyújt, pszichológiai vetülete a szülőket is gondolkodásra, elmélyülésre sarkallhatja. Bár a mese ezen síkja inkább csak egy-egy mellékes félmondatban, árulkodó utalásban jelenik meg, így csak érintőlegesen enged bepillantást Otto lelkiállapotába, mégis érdemes foglalkozni ezzel is. Finom célozgatások és néhány információmorzsa nyomán derül fény a fiú szomorú családi múltjára. Régész szüleinek egy tragikus kimenetelű ásatás során nyoma veszett, így került Sharon nénihez, és a szellemekkel zsúfolt házba. Ha némileg elvonatkoztatunk attól a ténytől, hogy Otto már 11 éves, a képzelt barát jelensége tűnhet fel előttünk, amely jellemzően 3 éves kortól 7 éves korig bukkanhat fel a gyermekekben, akár egy trauma, veszteség feldolgozása során. Olyan probléma ez, amely rengeteg kérdést és kételyt vethet – és sokszor vet is – fel a szülői oldalról. A számunkra különös reakció azonban alapvetően egy normális lelki folyamat része, amely segít a gyermekeknek a fentebb is említett behatásokat könnyebben átvészelni. Általánosságban elmondható, hogy az iskolás- vagy óvodáskorban, az első valós barátok átveszik a képzeletbeliek helyét.

Így a kérdés: „Vannak tehát szellemek?” kissé átértékelődik, illetve átértelmeződik. Sonja Kaiblinger mosolyt fakasztó meséje is egy lehetséges választ kínál fel nekünk, olvasóknak: miért ne bújhatnának elő ezek a különös figurák egy-egy ilyen történetben, izgalmas kalandban? És ha már egyszer itt vannak, miért ne lehetnének a szertelen kísértetek a barátaink, még akkor is, ha éppen csak ideképzeljük őket a világunkba? Miért ne élvezhetnénk társaságukat?

A sorozat idén újabb résszel bővült.

Sonja Kaiblinger: Scary Harry. Csapatban a Szellem
Manó Könyvek, 2014
238 oldal, 2890 Ft