Velence egyik legjelentősebb családja széles körű műgyűjteménnyel rendelkezett. Az ő szellemiségüket, illetve Velence különböző kultúrákra nyitott attitűdjét tükrözi ez a kiállítás is. Kicsit megfoghatatlan fogalom az egyetemes kultúra, határokon túl sok mindent mutathat. Születés, halál, szerelem, háború satöbbi. A kortárs képzőművészetben talán épp az a ritkább, hogy egy alkotás konkrétan nemzetspecifikus legyen. Globális világban, globális kultúrában élünk. Mégis mi szervezi egységgé a tárlat műveit? Bevallom, kevés racionális érvet találtam. A Grimani palotában egyfajta kollektív meditáción vettem részt, mintha egy buddhista templomba léptem volna.

Az előterekben használt, különböző színekben pompázó flip-flop papucsokból kirakott szárnyak fogadtak (Alfredo és Isabel Aquilizian műve), és egy apró, fehér halálfejekből álló szőnyeg. Az egyik ajtó felett balinéz gongok szóltak: minden megvan, minden megvan. Akárcsak régen nálunk a kakukkos óra. De könnyen meglehet, hogy nem ez az, amire vágytunk, és Kosztolányitól hajtva tovább haladunk, hogy April Gornik Vihar, fény, óceán című képét nézve kihajózzunk a nyílt vízre. Gornik állítólag a nyugalom és a feltartóztathatatlan változás közti feszült pillanatot szeretné megragadni. Hogy a habok még ne csapjanak ugyan át hányingerkeltő tengeri betegségbe, de mozduljanak. A kép rendet sugároz, a színek harmóniát. Akár a nappalink falára is felakaszthatnánk, hogy kényelmesen, kockázatmentesen utazhassunk bármikor meg nem élt világainkba.

Edward Burtynsky műve, a Colorado folyó deltája is a végtelen felé mutat. A folyó a képen egy családfát is ábrázolhatna, vagy az újjászületést, épp a megérkezés által. Úgy, mintha az ágakon kívül minden más érdektelen lenne, befagyott, elsivatagosodott, kihalt. De jobb, ha úgy gondoljuk, harmattal behintett. Sok kis apró ág. Ha határok, akkor csakis önmaguk és a mindenség között, mindig legalább egy üres vegyértékkel. Ha terjeszkednek, csakis az újat, az ismeretlent meghódítva.

Persze van, amikor minden összeér. Mert így van jól. Sárgás-zöldes meleg színekre festett kis fémnégyzetek találkoznak Nathan Slate Joseph fémlemezein. Sarkaik kis körökkel vannak kihangsúlyozva. Jeruzsálem, mi mindannyian szeretünk. Az, ami megnyugtat, megállásra fog késztetni. A fém álomba ringat. Négyzet alakú térkép, de mindenkire rálátok, hisz (majdnem) mind egyformák vagyunk. 

Chun Kwang Youngot is ez az agregáció foglalkoztatta, amikor speciális, koreai papírból készült újságokat, illetve akadémiai szövegeket vágott össze, hogy ezernyi apró – teljesen különböző szöveget tartalmazó – hajtogatásból adjon ki egy hatalmas alakzatot. Judith Murray festményén pedig a színes háttérből kivilágló kis – fehér könyvekre vagy tavirózsákra emlékeztető – téglák juttatnak minket oxigénhez, meleg, vörös agyagba ágyazva.

Rengeteg vallás alapja az ismétlés. A végtelenségig hajtogatott, egyforma szövegek egyfajta extázisba ringatnak. Talán a teljesen egyforma, márkás cipőket vagy táskákat hordók számára is pont az a vágy jelenti a hajtóerőt, hogy egy nagy „egységhez” igazodva, egybeolvadjanak a mindenséggel. Ki tudja. Körbenézek, és hirtelen azt látom, hogy mindenkin nagy N betűs cipő van, vagy LV logós táska. Évek óta mindig teljesen ugyanaz a modell, és mindig méregdrágán árulják. Denise Green rózsákat ismételtet három képen, minden egyes alkalommal azonosítva őket önmagukkal: A Rose is a Rose is a Rose… (A rózsa az rózsa az rózsa...). Nyilvánvaló persze, hogy melyik közülük az eredeti: sokkal élesebben kivehető a többinél. Bár, ki tudja…

A Frontiers Reimagined (Újraképzelt határok) az Olaszországban, Velencében, a Palazzo Grimaniban tekinthető meg 2015. november 22-ig.

Fotók: Kovács Rita