De haladjunk sorban. Valahogy averzióim vannak a Sportarénával, ám azt hiszem, inkább minden igazán nagy koncerthelyszínnel szemben. Pedig voltam már focipályás Metallica-bulin és Kisstadionos Iron Maidenen is, szóval valamelyest edzve vagyok a gigantikus méretekhez és a tömeghez. Viszont az Aréna számomra túl steril, túl szabályozott. Talán nem véletlen, hogy azon két alkalom közül, amikor Woody mester a mikrofonhoz lépett, hogy mondjon pár szót a közönségnek, az utóbbinál viccesen megjegyezte, legközelebb talán New Yorkban találkozhatnánk. Hát igen. Egy hotel bárjában, vagy egy kedves, füstös jazzklubban, valami jófajta vörösbor mellett. Na, az lenne ám az igazi!

Szóval az Aréna nekem valahogy nem megy; bocsánat, ha vidékiesnek tűnök, de Woody Allen kiváló zenekarához nem csúszik a kóla meg a perec, meg ez a nagy tér sem a roppant kimért személyzettel, az óriási fényekkel meg büfékkel, ahol az üdítőn kívül csak sört lehet kapni. Persze be kell látnunk, ritka alkalom, hogy Woody Magyarországon jár, pláne ha még koncertet is ad, muszáj volt kellő befogadóképességgel rendelkező helyszínen rendezni az eseményt.

Egyébként az Aréna csaknem meg is telt; volt ugyan pár üres szék, de oda se neki, magyar közönség részéről ez már bravúr, különösen a jegyárakhoz viszonyítva (de amúgy is). Igaz, sokaknak a jegyre napnál is világosabban rányomott sor és ülésszám (valamint a csarnokban ugyancsak világosan felfestett jelölések) ellenére is komoly hermeneutikai nehézséget okozott megtalálni a maga helyét, és ugye téblábolásban, tanácstalanságban, bénaságban verhetetlenek vagyunk. Hát még a „pontos” érkezésben!

Mindenesetre a Woody Allen and His New Orleans Jazz Band nagyjából háromnegyed nyolc magasságában mindenféle csinnadratta és felhajtás nélkül színpadra vonult és belefogott a zenébe. Alaposan el is húzták a nótánkat!

Egymás után, megszakítás nélkül következtek a jobbnál jobb dalok, melyek talán leginkább a mester klarinétját domborították ki, bár tény, hogy felépítésük alapján mindegyik hangszer – a trombitától a bendzsóig és a zongoráig – kellő hangsúlyt kapott. Azaz, szinte valamennyi számban voltak egyéni szolisztikus részek, melyek mindegyikét a közönség tapssal jutalmazta.

Mindahány zenész remekül teljesített, szemmel láthatóan nagy kedvvel és lelkesedéssel játszottak, külön ki kell emelnem viszont a zenei rendezőként is szereplő Eddy Davis bendzsóst, aki kellemes orgánumával, pontos és hangulatos játékával, de mackós termetével és a műsor alatt végig az örömzenélés vidámságával az arcán igazán jó benyomást gyakorolt.

Nem lehetett panasz imádott filmrendezőnkre sem. Ember legyen a talpán, aki megmondja, ki az igazi Woody Allen: szerintem korántsem lehet állítani, hogy szerepeivel lenne azonos az életben is, ugyanakkor megjelenése, megnyilvánulásai itt-ott mintha mégis rájátszanának a kissé esetlen neurotikus kliséire. Tudja a fene: a két alkalommal, amikor konferált (egyszer köszöntött bennünket, másodszor lezárta az eseményt – emlékeznek, itt sütötte el a New York-i találka poénját), egyszerre bizonyult a magabiztos frontember és a stand-up comedy markáns alakjának, viszont a meghajlásai, a levonulásai és az újbóli színpadra lépései már inkább emlékeztettek az esetlen, kezét tördelő félénk fickóra.

Egyik legutolsó fölvonulásakor, amikor egyedül vágtázott vissza a színpadra, mintha maga se tudta volna, mit kell csinálni, s szerény hajlongásai és integetése közben, midőn fölfedezte, hogy a reflektor fénykarikája vagy két méterrel tőle odébb van, bizonytalanul a fényhez sietett, és beledugta a fejét meg a fél testét, majd a közönség hálás nevetése közepette gyorsan vissza is vonult a rivaldából. Hát ennyit a szerénységről.

A jazzmuzsikus mégsem rocksztár – ezt különben ő maga is reflektálta, meg lehet nézni a neten: amikor barátai a hotelszobában arra kérik, integessen a lent miatta összegyűlt tömegnek, annyit mond csak, ugyan, menjetek már, ki vagyok én, Mick Jagger? – és, valljuk be, igaza van. Én sem lennék a helyében az olyan jeleneteknél, amelyeket többek közt az Annie Hall vagy a Csillagporos emlékek kockáin is láthatunk, ahol is az épp minket megszólító eszeveszetten vigyorgó ember fülig elvörösödve és alázatosan bevallja, ő a legnagyobb rajongónk, és tulajdonképpen el sem hiszi, hogy személyesen találkozhat velünk. Hé, emberek, ez Alvy Singer! – jutna eszünkbe gonoszan. Jó vicc, öregem, kopj le, satöbbi...

Visszatérve az estre, a mintegy 100-110 perces program kimondottan szórakoztató, hovatovább lelkesítő élmény volt. Szépen és arányosan szólaltak meg a hangszerek, a dalokba pedig annyi életet leheltek, hogy ha nem ülő koncert lett volna, írd és olvasd: talán még ennél is jobban járunk. Az idén hetvenkét éves Woody Allen és zenekara profin, száz százalékosan küldik a könnyed jazzt, a lüktető dixielandet.

És nem vicc: legközelebb New Yorkban. Jó lenne szaván fogni a mestert. Akkor azonban sokkal-sokkal inkább az említett bárban, vagy valami kult-jazzklubban!