Már megszokott, hogy a Beinnalén sok kiállító beszél a háborúról. Véres jelenetekkel találkozhattunk idén is fotókon, filmfelvételen, ahogy nyomorral, csontvázakkal, továbbá a világ elállatiasodására, elaljasodására emlékeztető műalkotásokkal is. Próbáltuk úgy megnézni őket, hogy lehetőleg ne merüljünk a történet legmélyére, különben a következő néhány napot egy sötét szobába bezárva tölthettük volna. De voltak olyan részek, amiket inkább kihagytunk, ahogy esetenként egy horrorfilmet. Persze, folyamatosan üdítették a szemünket és a lelkünket Velence színei, fényei és a palotái.

Egy ismerősöm eltöltött egy hónapot Iránban. Megdöbbentett, amit az irániakról mondott. Szinte mindenki, akivel beszélgetett, tudta, hogy hol van Magyarország, kik és honnan jöttek a magyarok. Az egyik elegáns étteremben, a zenekar magyar nótákra zendített. Nagyon kevés olaszról lehetne ugyanezt elmondani, de talán Európa nagy részéről szintén nem. Az iráni pavilon művészei, szervezői – ahogy az étterem iráni zenészei  – szintén sokoldalú tájékozottságról, nyitottságról tettek tanúbizonyságot. A pavilon hét ország (Irán, India, Pakisztán, Afganisztán, Irak, Kurd Régió, Közép-Ázsiai Köztársaság) művészeinek alkotásait mutatja be, mondván, ezek az országok veszik körül Iránt, így szervesen hozzátartoznak kultúrájához és történelméhez.

A helyszín, a hajószerelő műhely rendkívül szerencsés, elgondolkodtató választás. Egyrészt, mert a halott hely sok év után életre kelhetett, másrészt, mert a kicsit elhanyagolt falak között, a tágas térben az alkotások témái jobban tudnak érvényesülni, de nem árt arra sem gondolni, hogy a javítás, a szerelés aktusa milyen jelentésmezőbe hozza „vendégeit”.

Egy szó, mint száz, ezúttal szembe tudunk nézni a borzalommal is. Nem fröcskölik a szemünkbe a vért, nem untatják a nézőt sztereotípiákkal. Már csak azért sem, mert pontosan tisztában vannak vele, milyen veszélyeket rejt a használatuk: a lényegről, a megértésről terelik el a figyelmet, és eltávolítják a nézőt az adott országtól. Ahogy a kiállítás egyik kurátora, Marco Meneguzzo mondta, az egyik legnagyobb sztereotípia: az egzotikusság hangsúlyozása. A pavilon alkotásain viszont nem csadort viselő nők fognak visszaköszönni.

Meglehetősen sok témával, sokféle technikával találkozunk. A bejáratnál Huma Mulji mumifikált, bőröndbe hajtogatott tevéje köszönt minket, mintegy utalva a Pakisztánban zajló változásokra. Rashad Alakbarov különleges fémkonstrukciója látszólag értelmetlen formába rendezett vasdarabokat ábrázol, de ha megtaláljuk a helyes nézőpontot, a falra vetítve láthatjuk, amit a konstrukció magába rejt, pl. a feliratot, hogy „try to save”. Fahrad Ahrarnia fotóin a selyem utat taposó kamionok valódi selyemcsíkokat húznak maguk után. Ghodratollah Agheli töltényekből készített csillárjai arra hívják fel a figyelmet, hogy milyen érzés lehet folyamatosan a világ összes médiájának a keresztfényében élni. Babak Kazemi egy polcrendszert hozott létre: befőttesüvegekbe újságokból kivágott fotókat zártak, a személyes szabadság évekig tartó korlátozására emlékeztetve. Pouran Jinchi a perzsa kalligráfiával játszik, betűkből formált (néhol örvényre emlékeztető), igen kellemes látványt nyújtó képeket.

Mindezen alkotásokban, a sztereotípiák elhagyásán túl közös, hogy igen finom kézzel pendítik a húrokat, minden esetben egyfajta egyetemes kulturális örökségre hivatkozva, és egy gondolkodni, értékelni, érzékelni képes, gondosan kiművelt befogadóra alapoznak. Hisznek a világban, a nőiességben, az ember józan értékítéletében, ugyanakkor nem is kendőzik el a problémákat. Jó érzés volt ezt látni egy mostanában inkább „ordítozáshoz”, gyors, át nem gondolt vélemények odavetéséhez szokott európai közegben. A pavilon közös szimbóluma Saira Wasim Virgins to Die for (Szüzek haláláért) képe is lehetne, ahol egy középkori ruhába öltözött nemes hölgy csontvázfejet tart kezében. Arcán semmi jele a megrendülésnek, a halált is hordozni  tudja. Ruhája sellőre emlékeztető módon végződik, összefolyik a levelekkel.

A The Great Game (A nagy játszma) – Az 56. Nemzetközi Képzőművészeti Velencei Biennále iráni pavilonja Olaszországban, Velencében, a Calle San Giovannibanm a Cannareggio 3659-es szám alatt tekinthető meg 2015. november 22-ig.

Fotók: Kovács Rita