Teljes nyugalommal beültem a Zeneakadémia nagytermébe, sőt még a jegyszedőtől is tanácsot kértem - jegyemet felmutatva -, hogy hol lesz az ülésem. Aztán egyszer csak felbukkant egy hölgy, aki érdeklődött, hogy hová szól a jegyem, mert mint kiderült, mindkettőnké ugyanazt a szék- és sorszámot mutatta. Aztán végül a jegyszedő tette rendbe a helyzetet tisztázva, hogy „ugyanabba” a székbe, ám egy másik terembe szól a jegyem.

Még pont annyi időm volt, hogy felrohanjak az emeletre, a Solti Gyögy Kamaraterembe, és lehuppanjak a valóban nekem rendelt ülésre. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy jóval kisebb terembe kerültem, és még a kisebb teremhez képest is jóval hézagosabban ültek itt az emberek.

De nagyon hamar elkezdődött a Lutoslawski Quartet koncertje, és kiderült, hogy miért vannak itt jóval kevesebben: tudniillik a négy hegedűs üveghangon kezdett el játszani. Gyengébbek kedvéért, ez nem azt jelenti, illetve nem csupán azt, hogy rendkívül magas hangokat játszanak, sokkal inkább azt, hogy „hangeffektekből” áll a játék, amelyek nem csak magasak és kivételesen nehéz megszólaltatni őket, hanem egészen különösen szólnak, és meglehetősen halkan.

Volt persze később „normális” játék is, ám rendkívül sok hangeffektet hallhattunk, amelyek tökéletesen illettek a zenei szövetbe. A hangeffektek mellett egy másik jellemző volt, hogy a „dallamot” alkotó hangokat elosztották a hangszerek között, mondjuk egy sebesebb menetben minden játékos csak egy hangot szólaltat meg a futamból, amely a különböző hangszerek hangjaiból állt össze (ha jól tudom, Anton Weberntől ered ez a technika a modern zenében).

A különleges skáláktól eltekintve a vonósnégyes néha úgy szólalt meg, mint egy igazi romantikus kvartett, csak ehhez jócskán lazán kellett értelmezni a hangokat (beleértve a különböző effekteket is) és nem szabadott túlságosan megfeledkezni arról a sajátos tényről, hogy a szólamok gyakran különböző temperálásokban szólalnak meg. De nem csak „romantikus” négyesként szóltak, volt, hogy a hangok fázisával játszottak és egészen Steve Reich-es (Vermont) counterpoint-ot hoztak létre. Illetve több olyan rész is volt az előadásban, amikor az „alaphang” folyamatosan emelkedett avagy süllyedt.

Ugyan az effektszerű hangok piano hangzást tettek szükségessé, a hagyományosabb hangoknál azonban jókora (és érzékeny) dinamikát alkalmazott a zenekar, szóval a muzsika hiába volt olykor tapétaszerű minimál-hangzás, az előadásba jókora csúcspontok kerültek, és a két részes koncertnek jól követhető íve volt, amelybe az utoljára játszott ráadás-darab is tökéletesen illett.

Talán három-négy olyan néző volt, aki a szünetben valamiért elment és nem tért vissza a koncertre. Aki maradt, az elhűlten nézte és hallgatta a zenészeket és lenyűgözve tapsolt az előadás végén.

Nyilván nem mindenki szereti azt, ha a hegedűvonóval „fűrészelnek” vagy pusztán üveghangokból állnak elő a szólamok, ahogy valószínűleg kevesebben értékelik azt, ha a zenekar tagjai egymástól független skálákon játszanak, mint ahány hallgatót zavar a „hamis” játék.

Azt hiszem „túl sok” hagyományos zenét kell hallgatni, hogy az ember eljusson a pontig, ahol már émelyíti a „tökéletes” hangzás, és ezen élményét össze kell vetnie azzal, hogy a világban sem a túlzott összhangot tapasztalja. Na meg (túl)érzékeny fül kell, hogy az ember meghallja a sokadik felhang által sugallt kapcsolatot: hogy ne az egymásnak feszülő szólamok visításától szenvedjen, hanem az extrém hangzást élvezze.

Aki a Solti teremben volt, az a kevés, kiválasztott ember láthatóan kedvelte a különös muzsikát, és értékelte a zenészek szinte földöntúli buzgalmát (és tehetségét) a különleges hangok, hangzások előállításában.

Felejthetetlennek, és sajnos leírhatatlannak bizonyult az élmény: soha, egyetlen pillanatra sem bánom meg, hogy nem a nagyteremben maradtam, a sokak számára szóló zene befogadására.

A műsoron:

Lutosławski Quartet

2015. október 12., 19.30

Zeneakadémia — Solti György Kamaraterem

Paweł Mykietyn: 2. vonósnégyes

Paweł Szymański: Öt darab vonósnégyesre

Marcin Markowicz: 3. vonósnégyes

Lutosławski: Vonósnégyes

A modern lengyel zenének elkötelezett Lutosławski Quartet a legnevesebb modern zenei fesztiválok visszatérő fellépője. A kvartett a klasszikus repertoár mellett a műfaj legjelesebb 20. századi reprezentánsai specialistájának számít és gyakran szólaltat meg kortárs műveket is.

A tagok nyitottak a legkülönbözőbb stílusok irányába, neves jazzmuzsikusokkal is felléptek már, többek között Kenny Wheeler, John Taylor és Uri Caine oldalán. A Karol Szymanowski vagy Dmitrij Sosztakovics műveinek legavatottabb tolmácsolói közé tartozó kvartettben egy zeneszerző is muzsikál, a második hegedű pultjánál helyet foglaló Marcin Markowicz. A budapesti hangversenyen természetesen megszólal az együttes névadójának egyetlen vonósnégyese is, melyet az elmúlt fél évszázadban a legkiválóbb kvartettek tűzték műsorukra. A mű speciális feladatot ró a kamaramuzsikusra, ez a kompozíció ugyanis „olyan muzsikusokra számít, akik egymástól függetlenül gondolkodnak, éreznek és határoznak. Mindegyik játékos úgy adja elő a szólamát, mintha egymaga játszana” – írta a szerző.

A vonósnégyes tagjai:

Bartosz Woroch, Marcin Markowicz – hegedű, Artur Rozmysłowicz – brácsa, Maciej Młodawski – cselló