A Canal Grandén hajózunk. Jönnek-mennek a gótikus paloták. Némelyikben ma hotel működik, a többi múzeumnak ad otthont, vagy megkapta egy roppant szerencsés kulturális intézmény, esetleg busás áron megvette egy kaszinó. Kétségbeesetten keresek egy ablak mögött csókolózó párt, könyvespolcot vagy egy megterített asztalt. Elképzelem, hogy az egész palotában egy család lakott, gondolán érkeztek haza a titkos találkáról vagy a bálból. Az év felében maskarát viseltek, így sok minden egyszerűbb volt. Szavak nélkül is megértették egymást roppant egyszerűen. A szépségflastrom a szemhez közelebb azt jelentette: vágyom rád, elfogadom az udvarlást, míg, a száj felett azt, hogy ez most nem fog működni köztünk. Nem volt beégés, nem kellett szövegelni. Egyvalami maradt meg mindegyik palotában, csak ezt találom, ha az esti fényekben a vaporettóról próbálok belesni a spaletta mögé, a táncterembe. A muranói csillár. És ez, mint a mágnes húz befelé, azt érzem, enyém az a palazzo, valaha én laktam ott, teljesen mindegy, mit keresek, ott majd megtalálom.

A Biennále kísérő kiállításai, illetve egyes nemzetek pavilonjai ezekben a palotákban kaptak otthont. Ilyen környezetben minden egyes tárgy, fotó, festmény új jelentéssel gazdagodik. Vannak kiállítók, akik ezt az előnyös adottságot kihasználva hátradőltek a székükben, és azt mondták: mindegy, mit mutatok be, az épület majd magáért beszél, a muranói csillárral párbeszédben. A The Dialogue of Fire (A tűz párbeszéde) kiállítás szervezői szerencsére nem így tettek. A tűz párbeszéde alkotói többek között azt a feltevést szerették volna újra megvalósítani, hogy minden anyag és használati tárgy a művészet része lehet. Illetve, hogy minden új alkotás a legrégebbiből nőhet ki. Izgalmas, amikor a múltat és a jelent egymás mellé tesszük, elég, ha megfigyeljük a legdivatosabb lakberendezési trendet: a modern konyhabútorok között találunk egy minimum kétszáz éves, nyersfára csiszolt asztalt, a kényelmes, új kanapét esetleg egy biedermeier szekreter hozza lázba.

Ahogy a nevében is jelzik, a kiállítás központi elemét a tűzben jelölték ki a rendezők, mert két anyaggal játszik, a kerámiával és az üveggel. Mindkettő a tűz által kel életre, mégis teljesen különböző formában. Kerámiából és üvegből készült, akár használati tárgyaknak is tűnő alkotásokat helyeztek el a hálószobában, a nappaliban, a táncteremben, a régi csillárok és bútorok, szőnyegek közé. Marketingcéllal ugyan, de nyitottak egy „parfümszobát” is.

A központi, hosszú bálteremben az Artigas Alapítvány művészeinek kerámiatányérjai sorakoznak, akárha cotillonra várnának. A híres katalán kerámiaművésznek (Joan Gardy Artigas) emléket állító alapítvány célja, hogy az egyik legősibb, ember által alkotott tárgyat, kortárs, tehetséges alkotók által élessze újra. A tányérokra festve találunk mindenfélét: erotikus jelenetet, lepkét, nyulat, halakat, kaktuszt. Nem is olyan rég az volt a divat, hogy a vitrinbe, vagy a falakra dísztányért akasztottunk. Volt köztük népművészeti, a legtöbb kézzel festett. Lehet, hogy újra divatba jönnek? Nem jobb egy kép a falon? Vajon miért a tányért választottuk? Mert minden, ami kerek, egyfajta harmóniát sugároz? Az evés hétköznapi aktusát szeretnénk egy kicsit emelkedetté tenni? Furcsa az ember törekvése arra, hogy a biológiai szükségleteit megfossza profán vagy banális jelentéseitől, és művészetet, koncepciót kreáljon belőle.

A bálteremből nyílik a „parfümszoba”, vagyis egy elegáns nappali, ahol a türkiz színű falak között színes párnákat, antik bútorokat, üveg- és kerámiakreációkat, illetve nem utolsó sorban parfümmintákat találunk. Vicces és vidám a kandalló helyén a kinagyított cseresznyét ábrázoló fotó.

Az álmok szobája Judi Harvest Velencében és New Yorkban élő üvegművész alkotása. A hálószoba régi bútorai közé változatos formájú, színes üvegpárnákat tervezett. Velencével kapcsolatos külön-külön nevet adott nekik, úgy mint Mese, Hullám, Utópia, Fenice, Felhő, Köd, Burano stb. Harvest a párnát tartotta a legkézenfekvőbb használati cikknek egy hálószobában, mely az üveg kemény anyagával egészen különös ellentmondásba kerül. Ez az a tárgy, ami mindennapi életünk legtöbb aktusának szemtanúja: szeretünk, álmodunk, utazunk, sírunk, beszélünk, nevetünk, tervezünk rajta. Bevallása szerint a párnák megvalósítása sokkal nehezebb volt, mint ahogy elképzelte.

A legérdekesebb és legmegdöbbentőbb terem a Silvio Rubino által berendezett A változások szobája. Adott volt egy nappali pár antik bútorral, lámpával, fotelekkel. Rubino fogta a mór lámpát, behelyettesítette egy fémlépcsővel, melynek két oldalát muranói üvegből készült lámpák díszítik, a mennyei és a földi közti kapcsolódást szimbolizálva. A tárgy ugyanakkor saját gyakorlati funkcióval is bír, hisz szépen bevilágítja a két ablak közti falat. Az olasz művész az eredeti, antik lámpáról készült fotót a világító lépcső mellé, a falra akasztotta.

A nappali tele van ötletes, ugyanakkor rendkívül szép megoldásokkal. Lélegzetelállító az átlátszó üvegből készült ág, melyet a Canal Grandéról beszűrődő fények hoznak játékba. Eredeti a régi óra helyére tett két kis kerámiába kitett só, ami a „megmaradtat” hivatott szimbolizálni. Minden új megoldás mellett a falon lógó fotó emlékeztet minket a régire. Kezdjük magunkat úgy érezni, ahogy a szekreter helyére tett, tejüvegből készült szobor feje: egy vízszintesen lefektetett aranytáblán nyugszanak gondolataink, emlékeink, szinte már (és ez a szinte hoz mindig mozgásba) ragyognak.

A The Dialogue of Fire (A tűz párbeszéde) című kiállítás a velencei Palazzo Tiepolo Passi-ban látható 2015. november 22-ig.

Fotók: Kovács Rita