„A western halott” – mondták a műfaj teoretikusai a nyolcvanas években. Persze tény, hogy a western nagy korszaka nagyjából a hatvanas évek elejéig tartott (azelőtt a tetemes hollywoodi filmtermés közel egyharmadát a Vadnyugat hőskölteményei tették ki), azóta drasztikusan kevesebb film készül ebben a műfajban, melynek számos oka van – ennek taglalásától most tekintsünk el. Ami minket sokkal inkább érdekel, az a tény, hogy a kilencvenes és kétezres években is készültek nagyobb hullámban amerikai westernfilmek, és akkor még nem is beszéltünk az Egyesült Államokon kívül eső régiók filmművészetéről. Az amerikaiak után az olaszok építettek fel szisztematikus, bár rövid életű westernfilmgyártást a hatvanas-hetvenes években, de ugyanebben az időszakban a berlini fal mindkét oldalán készültek indiánfilmek, ahogy a Szovjetunió és Magyarország is kísérletet tett saját, a westernéhez nagyon hasonló mítosz megteremtésére. Ez utóbbiakat hívhatjuk easternnek, és olyan alkotások tartoznak ide, mint a betyárok világában játszódó Talpuk alatt fütyül a szél Szomjas Györgytől, vagy éppen a kortárs hortobágyi tanyára helyezett, egy évvel ezelőtt bemutatott Délibáb Hajdu Szabolcstól.

A western tehát nemhogy nem halt meg amerikai népszerűségvesztése után, hanem ahogy a bankrabló banditák az USA-ból Mexikóba szöktek, úgy a Vadnyugat mítosza is más országokba menekült. E nemzetközi népszerűsége pedig annak köszönhető, hogy olyan univerzális sémákat és sajátos mitologikus világot jelent a western, mely rendkívüli befogadóképességgel bír, nyitott mind a külhoni országok történelme, mind pedig a mindenkori jelen problémái irányába. A Délidő a hollywoodi kommunistaüldözést, Josef Mach A nagy medve fiai című alkotása a modernkori gyarmatosítást és kapitalizmust, A halál csöndje Sergio Corbuccitól az olasz társadalom fasiszta örökségét, vagy az említett Délibáb a kortárs magyar társadalmi-politikai állapotokat bírálta különféle stratégiákkal, a western műfaját a legkreatívabb módon felhasználva. Míg a mítosz- és ideológiakritikus amerikai revizionista westernek megmaradtak az „igazi” Vadnyugaton, addig a sokszor szintén bíráló hangnemű easternek már csak a műfaj cselekménytípusait és karaktereit tartották meg, világuk viszont az adott ország sajátos történelmi-társadalmi körülményeihez igazodott.

Így járt el Radu Jude (A legboldogabb lány a világon, Mindenki a mennybe megy) is az Aferim!-mel, legújabb, az idei Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon már bemutatott, és Ezüst Medvével díjazott alkotásával. Amellett, hogy az Aferim! nyilván Oscar-díj kompatibilis alkotás (indulni is fog a következő gálán a Legjobb külföldi filmnek járó kitüntetésért), minthogy a rasszalapú elnyomást mutatja be a tizenkilencedik századi roma rabszolgaságon keresztül, messzemenően hiteles, kegyetlen, nyers és politikailag inkorrekt eastern a „román Vadnyugatról", Havasalföldről, a román újhullám stílusában.

Az Aferim! története a tizenkilencedik század elején (pontosabban az 1830-as években) játszódik, Havasalföldön („Oláhország”), azaz a mai Románia déli részén. Nyugatra dúl az ipari és bizonyos helyeken a politikai forradalom, de már Magyarországon, a szomszédban is kezdetét veszi a reformkor. A középkorban az oszmán, magyar és Habsburg fennhatóság között lavírozó Havasalföldön azonban még javában él a rabszolgaság intézménye. Miként az Egyesült Államokban az afrikai feketéket, úgy Oláhország kifejezetten nomád életmódot folytató és technikailag elmaradott cigányait kényszerítették a bojárok (a helyi nemesek és földbirtokosok) engedelmességre és ingyenmunkára.

Az Aferim!-ben az egyik ilyen cigányrabszolga, Carfin kerül hatalmas bajba, mikor ura feleségével hál (részben kényszerből). Miután a nemes, Iordache a törvény és a szokás szerint jól elveri a félrelépő asszonyt, a két helyi, kispályás rendfenntartót, az öreg veterán Costandint és naiv fiát, Ionitát bérli fel, hogy találják meg és hozzák vissza az időközben megszökött Carfint. Costandin nemcsak busás összeget remél, de fia katonai karrierje miatt is belevág a dicsőnek semmiképp nem nevezhető feladatba.

Habár azt állítottuk, az Aferim! alapvetően easternnek mondható, semmiképp sem konvencionális kalandfilm. Egyfelől a román újhullámos Radu Jude az irányzatra jellemző dokumentarista minimalista stílusban vezényli le epizodikus történetét. A kamera nagyrészt az események sűrűjében, testközelben, de a tömegtől és a szereplőktől megfelelő távolságban marad. Avagy szenvtelenül tárul a néző elé a Havasalföld kegyetlenségében és vadságában is lenyűgöző, mocskos világa. Jóllehet, a történet ezesetben klasszikusabb, feszesebb szövésű, mint a román újhullám alkotásiban. Radu Jude műve a vadnyugati filmek egyik markáns alműfaját, a banditawesternt juttatja eszünkbe, illetve ennek alapstruktúráját követi (leginkább Sergio Sollima 1966-os Számadására és Sam Peckinpah Pat Garrett és Billy a kölyök című 1973-as elégiájára emlékeztet).

Tehát adott a minimalista stílusban előadott üldözési történet. Mint a „Pat Garrett versus Kölyök Billy” felállásban, úgy itt is meg van a hatósági pandúrok figurája Contandin és fia karakterében, ahogy Carfin is értelmezhető egyfajta Billyként (de sokkal inkább emlékeztet a Tomas Milian által játszott, az eseményekkel csak sodródó, rongyos, mexikói paraszt Cuchillóra a Számadásból). Azonban Radu Jude meghaladja, felforgatja a western kliséit, műfajilag és ideológiailag is rendkívül felkavaró és komplex alkotást hoz létre az Aferim!-mel – megtartva ugyanakkor a szenvtelenséget és az objektivitást. Még akkor is, ha Costandinnal és Ionitával azonosulunk.

A western világában általában világos szembenállások (oppozíciók) uralkodnak. A Nyugatnak bár vannak erényei, de alapvetően a haladás útjában álló pólus, melynek vademberei nem képesek alkalmazkodni a civilizált társadalom követelményeihez. Ezzel szemben a Keletnek bár vannak hibái, de ezeket a klasszikus western korrigálhatónak mutatja be, melyeket a civilizáció győzelme érdekében a két világ határán álló hősnek ki is kell javítania.

Az Aferim!, akár a Számadás vagy Szomjas György betyárfilmjei (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek) ezt világképet felkavarja, és megmutatja, hogy tulajdonképpen egyik fél sem nevezhető sem jónak, sem rossznak. Costandin és Ionita látszólag képviselik csak a törvényt és a haladást. Valójából, akár a Talpuk alatt fütyül a szél csendbiztosa, ők is elnyomottak, és egy zsarnoki rendszert (illetve zsarnokot) szolgálnak. Iordache legalábbis semmiképp sem nevezhető civilizált embernek, inkább a westernek negatív hőse lehetne, akit egy párbajban le kellene puffantani.

Persze az Aferim! nyilvánvalóan az elnyomott cigányok mellett áll, s valószínűleg azért készítette el Radu Jude ezt a parabolikus easternt, hogy kommentálja a román társadalomban mai napig jelenlevő, etnikumok közti konfliktust. Jóllehet, megjelennek betyártámadások, vagy tolvaj romák is a filmben, azonban az Aferim! alapvetően arra koncentrál, hogy a domináns (román) társadalom (melyet a nemesség, a papság és hűbéreseik képviselnek) milyen elnyomóstruktúrákat működtet, illetve hogyan teszi a cigányságot kollektív bűnössé, megbélyegzetté. Avagy Radu Jude easternje az előítéletekre koncentrál, ezeket mutatja be és figurázza ki a műfajfilmes klisék segítségével.

Ugyanis az Aferim! remekül keveri a hangnemeket. A legboldogabb lány a világon című szatírájában Jude már megmutatta, milyen pompásan mixeli a komédiát a drámával. Így legújabb easternjében is, mely egyszerre humoros és megdöbbentő jelenetekben ragadja meg jórészt didaktikus monológok nélkül a romákkal és más népekkel szembeni előítéleteket. Egyfelől Costandin a legcifrább, legabszurdabb káromkodásokkal kommunikál a cigányokkal (és kizárólag csak így képes beszélni velük), míg feljebbvalóival mézes-mázos, a bojár feleségével diskurálva a legékesebb szavakat használja. A dialógusok így egyszerre nevettetnek, és ábrázolnak alá-fölé rendelt viszonyokat, érdemes tehát ezúttal még jobban figyelni rájuk.

Másfelől pedig az egyik legszemléletesebb és legmegdöbbentőbb, bibliai szimbolikával bíró jelenet, mikor Costandin és Ionita találkoznak egy egyházi elöljáróval (pópa), akinek lerobbant a szekere. Costandin a háta mögött elátkozza, és a Sátán szolgájának nevezi a papot, míg szemtől szemben az előjogok és a rangok miatt tisztelettudó módon segít rajta. Majd egy darabon el is kísérik az atyát, aki egész úton azt firtatja, hogy miért a román a „felsőbbrendű faj”, és hogy mi a gond a különféle etnikumokkal. A zsidók szerinte nem is emberek, és előad egy sajátos teremtéstörténetet is a keresztény gyermekek vérének megivásáról és „óriás zsidókról". A végletekig rasszista és antiszemita pópa egyfelől nevettetően primitív monológot ereszt el, melyre a két hős csak bólogat, másfelől pedig elgondolkodtató, hogy az elvileg a szeretet és az irgalom eszméiről prédikáló pap a gyakorlatban valóban mennyire szűklátókörű és gyűlölettel teli. Ezzel pedig az Aferim! kiválóan rávilágít az eszmék, az ideológia kétszínűségére és konstruáltságára.

Humoros és megdöbbentő továbbá, hogy a két hős, akik a haladást és a törvényes rendet hoznák el egy klasszikus westernben, azok itt ugyanolyan amorális és kicsinyes emberek, mint a megbízójuk, vagy éppen azok a cigányok, akiket ők lenéznek. Costandin és Ionita egyáltalán nem romantikus hősök, sokszor asszisztálnak a rasszista és xenofób kirekesztésben (maga Costandin oktatja fiát, hogyan kell bánni egy romával – nyilván nem szép szavakkal, hanem ököllel és pisztollyal). Costandin rendkívül ambivalens karakter, mert egyik mondatában még nosztalgiázik és megvetőn tekint az elkorcsosult világra, a másikban viszont káromkodik, obszcén és végletesen idegengyűlölő. S fiát, Ionitát is erre tanítja, így a néző szembesülhet vele, hogy örökítődik tovább a rasszizmus és a kirekesztő gondolkodásmód generációról generációra. Miként a rabszolgaság intézményét teljesen az USA-ban sem tudta felszámolni Abraham Lincoln (hiszen a szegregáció és a feketék negatív megkülönböztetése a mai napig él), úgy a román cigány sem került feljebb a ranglétrán. Oka pedig ugyanaz: az emberek gondolkodását nem a politika befolyásolja, hanem a társadalmi interakciók, az egyén közvetlen környezete, amibe beleszületik, és amiben felnő. Ha az előítéletes magatartást tanulja el az atyjától, akkor a társadalom nem fog megváltozni, legfeljebb más formákban nyilvánul meg az elnyomás és a gyűlölet, ha a politika hatályon kívül helyez is bizonyos rasszista és kolonialista mintázatokat.

Tehát az Aferim! rendkívül sokrétű, történelmileg hiteles alkotás, mely bár tipikus Oscar-kompatibilis témával bír, mégis képes egyedi hangvételű és megalkuvásoktól mentes maradni. Karakterei nagyon emberiek, nagyon hétköznapiak, semmi nyoma nincs annak, hogy Radu Jude műve tulajdonképpen történelmi-kosztümös film. Olyan, mintha a jelenben játszódna, és ezzel végső soron azt is állítja, hogy csak a történelmi közeg és a technika változik, az emberek és az elnyomó struktúrák alapvetően nem. Néhány probléma merül csak fel az Aferim!-mel kapcsolatban: egy-két jelenetben didaktikusak a dialógusok, és néhol túl mívessé is válnak (a kocsmai jelenetben Costandin kicsit „kiesik” a szerepéből). Továbbá a film záró akkordja előtt kicsit leül az addig érdekes és lassúságában is sodró cselekmény, így nagyjából tíz perc erejéig elunhatjuk magunkat. De mindez nem számít, mert Radu Jude szerzői easternje egy remek kosztümös dráma az elnyomásról és annak továbbéléséről, ugyanakkor intelligens kalandfilm, mely a legjobb, legmocskosabb olasz westernek nyomdokaiban jár. „Aferim”! („Bravó!)

Aferim!

Fekete-fehér, feliratos román dráma, kalandfilm, 108 perc, 2015

Rendező: Radu Jude

Forgatókönyvíró: Radu Jude, Florin Lăzărescu

Operatőr: Marius Panduru

Díszlettervező: Augustina Stanciu

Jelmez: Dana Păpăruz

Szereplők:  Costandin (Teodor Corban), Carfin Pandolean (Cuzin Toma), Ionita (Mihai Comanoiu), Iordache Cîndescu (Alexandru Dabija)

Forgalmazó: Mozinet

Bemutató dátuma: 2015. október 22.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!