Quesne színpadán tizenhárom gyerek van. Ők a szereplők, a zenészek, a díszletezők, a mesélők, a szuperhősök – elsősorban azonban mégiscsak gyerekek. A nagyjából egyórás előadásban mindvégig játszanak, nem pedig színjátszanak. Egész más a jelenlétük, a színpadi viselkedésük, mint akár a profi, akár az amatőr felnőtt színészeknek. Gyakorlatilag nincsenek szerepben, önmagukról mesélnek, önmagukat játsszák, mintha Quesne inkább csak teret, keretet, szerkezetet akart volna adni ennek a játéknak. Ugyanakkor önmagában az, hogy gyerekeket látunk a színpadon, nem képes egy órán át fenntartani a néző érdeklődését. Az előadás látványa egyértelműen nem elég kidolgozott ahhoz, hogy végig izgalmas lehessen; a tartalom megértését pedig formai problémák, következetlenségek is nehezítik. Természetesen egy ideig, mondjuk úgy a darab feléig izgalmas kérdés, hogy mi lesz ezzel a sok gyerekkel, hogy tudnak együttműködni felnőtt felügyelet nélkül, mit is akar nekünk mondani ezzel a döntéssel Quesne. Azonban előbb vagy utóbb ez a hatás elmúlik, és az ember inkább azon kezd el gondolkodni, hogy a technikai, látványbeli, illetve zenei profizmuson kívül miben különbözik ez a műsor a diákszínjátszó-fesztiválok egy-egy jobban sikerült előadásától.

Már maga az előadás kezdete sem világos. Először akkor érzékeljük a kezdést, mikor az ajtók becsukódnak, a nézőtéri fény fent marad, a gyerekek pedig egyesével bemutatkoznak. Miután mindenki elmondta a nevét, korát, milyen hangszeren játszik és melyik a kedvenc jelenete az előadásban, a nézőtér elsötétül, és ismét elkezdődik az előadás. Némi, általunk csak hallott barkácsolás után előkerül a neonsárga NEXT DAY felirat, amit a gyerekek közösen varázsolnak, akasztanak fel a fejük fölé, aztán elkezdenek zenére körbe-körbe futni. Fokozatosan elhagyják a színpadot, a fény ismét lemegy, hogy aztán megint elkezdődhessen az előadás, a gyerekek bevonulásával.

Quesne azzal, hogy a gyerekekkel elmondatja a bemutatkozáskor a kedvenc jelenetüket, megelőlegezi az egyes később látott részeket. Az „órarend” formájában bepillantást nyerünk a teljes előadás szerkezetébe: lesz például edzés, földönkívüli-támadás, csendes pihenő, repülőemelés, zeneórák – összesen 12 különféle óra, tematika. Ehhez a rendszerhez a rendező egy ideig, körülbelül a jelenetek feléig tartja is magát, valóban mindegyik „tanórának” észlelhetően van eleje, vége és terjedelme is. Aztán mintha csak elfogyott volna a lendület, vagy mintha csőstül jönne a baj, szimultán érkezik az atomtámadás, zajlik a repülőemelés, készül az élelmiszerellátmány, és épül a bunker. Néhány eseményt gyakorlatilag nem is dekódol a néző, vagy egyszerűen észre sem veszi. Például a gyakran használt füst legtöbbször csak effekt, éppen ezért nehéz megtalálni azt a pontot, mikor nukleáris támadásként látjuk.

Az előadás egyik legizgalmasabb eleme a feliratozás. A Next day flamand nyelvű, melynek szövegét ulykor szinkrontolmács fordítja, olykor magyar és angol felirat formájában olvashatjuk – olykor pedig nem kapunk segítséget a megértéshez. A feliratozás érdekessége, hogy mintha direkt nem lenne összehangolva a gyerekek megszólalásával, akiken amúgy sincs hangosítás, legfeljebb olykor-olykor körbejár egy kézi mikrofon. A feliratok azonban leggyakrabban akkor jelennek meg, mikor a gyerekek már túlestek egy-egy beszélgetésen, alig-alig szólalnak meg, vagy éppen néma csendben pakolnak, ellenpontozva ezzel a fejük felett megjelenő feliratokat.

Talán meglepő módon, de az előadás legerősebb eleme nem a közönség szivacskockákkal való dobálása (kivéve talán azt az őszinte, gyermeki pajkos kötekedést, amellyel az egész „csatát” elkezdik), vagy a frissen sütött palacsinták osztogatása a nézőtéren, hanem a reklám-óra és az azt követő csendes pihenő. A kettő voltaképpen erősen ellenpontozza is egymást, s ezzel csak erősítenek a hatásukon. A reklám-óra keretén belül a gyerekek különféle termékekkel a kezükben ugrándoznak, majd tombolnak egyre vadabbul, lövik egymást a játékpuskákkal, dobálóznak a söröskartonnal, egészen az őrjöngésig fokozva a hangulatot – majd ezt követően hirtelen megállnak és mind lefekszenek aludni. Talán ekkor érződik igazán a felnőttek hiánya. Ezek a gyerekek ugyanis egyedül fekszenek le aludni, szuperhős-ruhájuk és a NEXT DAY felirat rikít a sötétben, miközben maguknak dúdolnak altatót. Az embernek pedig hirtelen eszébe jut: mégis hol vannak ilyenkor a szüleik?

S talán ebből következik legfontosabb, végig előttünk álló, ízig-vérig tartalmi kérdés: mi vár erre a generációra? Nem válik-e a lelkes játék, a termékmegszállottság, a puskával való lövöldözés egyszer valósággá? S milyenek lesznek felnőttként azok a gyerekek, akik még ha játékként is, de csak az élet legnagyobb problémáival találkoznak, s akiknek egyedül kell felnőniük?

Philippe Quesne/Campo (FR/BE): Másnap (Next Day)

Marthe Bollaert

Tijl De Bleecker

Mona De Broe

Sven Delbaer

Fons Dhaenens

Lisa Gythiel

Lars Nevejans

Flo Pauwels

Sien Tillmans

Camiel Vanden Eynde

Lizzi Van de Vyver

Ona-Lisa Van Haver

Jaco Win Mei Van Robays

Rendező: Philippe Quesne

Művészeti együttműködők: Pol Heyvaert & Léo Gobin

Produkciós asszisztens: Phéline Thierens

Technikai vezető: Philippe Digneffe

Technikus: Bart Huybrechts

Produkció: CAMPO, Ghent

Koprodukciós partnerek: Theater Der Welt 2014, Mannheim; Festival d'Automne à Paris / Théâtre Nanterre-Amandiers; LIFT, London; La Bâtie - Festival de Genève

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivállal közös program, a Flanders on the move programsorozat keretében

2015. október 16.

Trafó Kortárs Művészetek Háza