A PIM udvara előtt gyülekezünk, a nap hosszú idő után újra kisütött, szép őszi az idő, kellemes sétára számítunk. Az első állomás a Károlyi-kert udvara, a főszereplő pedig Podmaniczky Frigyes, akinek otthona a park mellett, a Ferenczy István utca 12. szám alatt állt. Bartha Dorka abba az időbe vezet vissza minket, amikor még az emberek a legnagyobb természetességgel tartottak állatokat a pesti házak belső udvarain. Egy idézetet hoz, mely szerint Podmanczky korában a tehenet mindenki tartott, de a sertéshizlalás is igen népszerű volt a fővárosiak körében. A legnagyobb disznótartó Thaisz Elek rendőrfőkapitány volt, akinek ki kellett költöznie a mai Rákóczi út területére (ami akkor még a világ végének számított), hogy az állatainak zaja és bűze ne zavarja a belvárosban élőket.

A hajnali disznóölések idejéből a kávéházak korába ugrunk, a legelső, az egykori Fiume (mai Csendes) előtt állunk meg, ahol vezetőnk a tulajdonos Vay Sándor/Sarolta precizitásáról, professzionalizmusáról mesél, majd az ősjogászokról, akik hangoskodásukkal és kötekedéseikkel meglehetősen zavarták a kávéházba olvasni és fogyasztani, de nem párbajozni betérő vendégeket. Sétavezetőnktől megtudjuk még, hogy ebben a korban egy kávéház csak akkor lehetett éjjel-nappal nyitva, hogy az alapterülete 150 négyzetméteres volt, legalább 4 méteres belmagassággal rendelkezett, illetve volt benne legalább 2 biliárdasztal.

Ezen információk birtokában haladunk tovább következő helyszínünkre, a Károlyi-palota elé, ahol Andrássy Katinka memoárján keresztül nyerünk betekintést a nemesi lakomák világába, megtudjuk azt is, hogy Károlyi Mihályné gyermekként meglehetősen finnyás volt, annak ellenére, hogy szüleik meglehetősen szigorúan fogták, hiszen nemcsak édességet, de salátát sem ehetett. Bartha Dorka azt is elmeséli, hogy a grófnőt a konyhába nem szívesen engedték be, ha pedig mégis, annak sosem volt jó vége. Még mielőtt továbbhaladnánk sétavezetőnk felsorolja a hagyományos nemesi lakoma különféle fogásait, illetve hoz egy idézetet is, amelyben a svédasztal korai elődjéről esik szó.

Továbbhaladva a Mikszáth téren a főúri konyha átalakulásán van a hangsúly, Bartha szerint egyértelmű, hogy Mikszáth volt az, aki tulajdonképpen megkreálta a ma ismert magyar konyhát, illetve megteremtette annak kultuszát. Persze nyilván segítségére volt az is, hogy ekkoriban számos új élelmiszer, például a kukorica és a burgonya is beérkezett az országba. Ezen a helyszínen nemcsak Mikszáth írói pályáján van a hangsúly, hanem torkossága is előkerül, Bartha például egy Faludy-idézeten keresztül meg is világítja, hogy az író mennyire kövérré vált időskorára: “Már járni sem tudott a kövérségtől”, “zsúrasztalt kellett tolni a hasa alá”, majd előkerülnek az írófeleségek, akiket kiváló szakácsnőként is ismerünk: Mauks Ilona mellett Móra Ferencné és Polcz Alaine is írt szakácskönyveket.

A következő helyszínünk a Kálvin tér, a lacikonyhák egykori fellegvára, amit egykoron Széna térnek és Disznóvásár térnek hívtak, mivel itt állt a kecskeméti városkapu, amelyen keresztül vidékről megérkeztek Pestre a gazdák és a kereskedők, akiket el kellett szállásolni és meg kellett etetni, ezért volt a sok lacikonyha. Bartha elmondja, hogy a lacikonyha neve onnan ered, hogy régebben a vidéki háztartásokban László-napkor (június 27.) helyezték ki a konyhát a házból a szabad ég alá (nyárikonyha). Szóba kerül még Róbert bácsi ínségkonyája is, ami 1925-től 1930-ig működött. Feinsilber Róbert 1925-ben hollandiai vagyonára hivatkozva felajánlotta, hogy a budapesti szegényeknek ingyenes ellátást biztosít, így a szegények apostolaként tartották számon mindaddig, amíg 1930-ban tiltott uzsoratevékenység gyanúja miatt ki nem utasították az országból.

A lacikonyháktól a csarnokokig jutunk el, a Fővám téren egy egykori mészárszék (ma Burger King) mellett állunk meg, hogy Bartha elmondhassa, hogy a vásárcsarnokok létét az egyre növekvő népesség tette szükségessé. Závada Pál Idegen testünk című szövegéből olvas fel egy részletet, majd a Dunához sétálunk, ahol egy Esterházy Péter-részlettel búcsúzunk el egymástól, amellyel szintén az irodalom és a gasztronómia szoros kapcsolatát szeretné igazolni:

“…kezdetben azt is gondoltam, hogy az egyes fejezeteknek ételcímeket adok, például A pacal vagy A szarvasgombás töltött borjúszegy, és egy-egy nagyobb egység végén közreadok egy ünnepi menüt. Egy Duna-menüt. (...) A beszélgetésekből és ételekből és receptekből és evésekből összeállt volna a Duna, illetve az ezekben megnyilatkozó hagyomány, álom és mindennapi gyakorlat mutatta volna a Duna menti azonosságokat és különbségeket.”

Városi séta a Transzferfeszten a Hosszúlépés szervezésében

Fotó: Nagyvári Ildikó