Gulyás Gabriella, azt est moderátora és egyben fordítója mindenkit bemutatott egy pár perces életrajzi lajstromozás erejéig, majd a szerzők, némi beszélgetés után, felolvastak – jórészt – frissebb szövegeikből. Műfajilag, stilárisan is széles skálán mozgó szövegfelhozatallal találkozhatott a közönség, de e sokféleségben, talán szándéktalanul, mégis hidat képzett a humor és a komolyság megannyi írói, költői ötvözési lehetősége mögött rejlő örök, komplex és nyitott kérdés, melyre négy különböző, egyéni alkotói stílus és út képében kaphattunk a kérdéshez hasonlóan nyitott és érdekes válaszokat.

Az elsőként sorra került szerző, Wojtaszczyk 1986-ban született, kultúratudományból szerzett diplomát, posztgraduális tanulmányait a genderkutatás területén folytatja, de foglalkozik a Holocausttal is. A prózaíró fő inspirációs forrásai a tömegközlekedésen megfigyelt emberek és azok kihallgatott történetei. Tavaly jelent meg első könyve, a Koporsó portrék, melynek címe a 16. századi lengyel koporsófestészeti tradícióra utal. Témája a családon belüli elidegenedés, főszereplője Alexander, a beképzelt, fiatal kurátor, aki édesanyja hetvenedik születésnapján, az ünnepi összejövetelen lemészárolja a család nagy részét. A lengyelül és (Mihályi Zsuzsa fordításában) magyarul is felolvasott részlet alapján – hirtelen filmes hasonlattal élve – afféle Vinterberg-Tarantino hibrid gore trashnek nevezném a műfajt: száraz, lélekrajztól mentes stílusban kapjuk az északi dogmafilmekre jellemző szituáció (frusztrációk radikális kulminálása családi ebéden, vacsorán) gúnyosra hangolt, kizárólag antihősökkel dolgozó, vérfagyasztó változatát. Érzékeltetésül álljon itt egy rövid részlet a magyar fordításból, mely várhatóan – Marie Iljašenko szövegeivel együtt – a Lettre-ben fog megjelenni:

„Az a helyzet, hogy van nálam egy fényképezőgép, drága családom – mondtam, de nem jött válasz. A rokonaim nyilván szégyellték, hogy fotográfián örökítem meg őket, olyan gusztustalanul néztek ki pillanatnyilag. Adtam nekik egy percet, hogy összeszedjék magukat, megfésülködjenek, megigazítsák a gyöngysorokat, a nyakkendőket.”

2016-ban egyébként két újabb könyv megjelenésére számíthatunk Wojtaszczyktól. A Koporsó portréknak a gyilkosságot a jelentéktelenségig (le/fel)fokozó, hideg groteszkségből, bár meglehet (legalábbis az alapján, amit a munkacímek sugallnak: Ha erőszak lesz, nézni akarom, illetve Miért nem emlékszik senki a kutyákra a Titanicról), ezek a szövegek is örökölnek majd, érdekes kérdés lehet, hogy merre mozdul a továbbiakban egy ennyire radikális írói világ.

A következő szerző, a kétkönyves, Szlovákiában élő, szlovák-magyar fordításokat is publikáló György Norbert az Átmeneti állapotból (2011) olvasta fel Száműzetés című novellájának egy részét. György 2004-es, első regényét, a Klárát nyelvi eredetisége, játékossága, az egyenes és a függő beszéd sajátos – a történet linearitását az erős posztmodern jegyek mellett, ellenére is megtartó – vegyítési stratégiája miatt dicsérték sokat. Az Átmeneti állapotban György másra törekedett: kevésbé a (nyelv)játékra – a Klára nyelve még (a felvidéki magyar nyelvváltozatből megalkotott) nem létező, egzotikus nyelv volt –, inkább bizonyos jelenségek pontos megfogására. A Száműzetés-részlet nyelvhasználata a Kláráéra valamilyen szinten (talán a György által „szövegelősnek” nevezett stílusában) ugyan emlékeztetheti az olvasót, de az új szövegek kapcsán Gulyás Gabriella is a feszességet, a szűkszavúságot emelte ki – a tragikusság mellett. György nem tiltakozott a jelzők ellen, de azért annyit megjegyzett, hogy a tragikusság szerinte nem uralkodik el, a szövegekben az életösztön és a humor is jelen van.

Részlet a szövegből: „Szóval a lakás. Egy hangár? Hát nem éppen. Ezt elismerem. Viszont a miénk. És ez nem kevés. Járhattunk volna rosszabbul is, mondtad. És hogy olcsón megúsztuk. A lakást is, mindent. Te már csak tudod. Mindenesetre itt vagyunk. És maradunk! Persze nem lesz könnyű, tudom. Sőt, kimondottan nehéz lesz. Mindenünk rámehet, hogy mást ne mondjak. Minden, ami kettőnk között még így vagy úgy, de: megvan. (…) Most május van, meleg. A balkonon száradó ruhák meg-meglebbennek a kora esti langyos szélben. (…) Két műanyag kempingszék. Két pohár. Egy üveg jobbfajta kékfrankos. A szobából a nyitott balkonajtón át: Elvis Costello. Azt dalolja, Deep dead blue. Hosszan ülünk így. Még az után is, hogy a CD lejár.”

Az est harmadik szerzője, a Kijevben született, Csehországban élő, apai ágon ukrán, anyai ágon lengyel és cseh származású Marie Iljašenko összehasonlító irodalomtudományból diplomázott a prágai Károly Egyetemen, a versírás mellett szerkeszt, fordít. Idén jelent meg az Osip míří na jih (Oszip délre tart) című verseskötete, s a Dresden Lyric Price költészeti díjra is jelölték. A program aktuális szerzői közül talán rá jellemző leginkább a komolyság, bár madaras szövegegyüttese - mely a kötet leghosszabb darabja, s egy Oszip nevű, kalitkában tartott madárról szól, aki úgy hiszi, előző életében költő volt, s minden vágya délre menni - absztraktabb, szikárabb líraisága mellett tartogat valamit a gyerekversek könnyedségéből is: ismétlődő szerkezetek, hangutánzó szavak, játékos ritmusok, viszonylag könnyen dekódolható toposzok. A gyerekversekre hajazó könnyed, illetve az ehhez társuló szálkásan lírikus hang vegyülési és váltogatási technikája sajátos – a különböző stiláris tömbök (hol sorok, hol nagyobb szakaszok) egymás mellé helyezéséből előálló – abszurditást kölcsönöz; idézek ismét, Vörös István fordításaiból, a Kávédarálóból és a Szombatból:

„Oszip zabál, és szóhernyókat darál ki magából. / Borsot és sót adunk hozzá, csipet koriandert: konyhai poézis. / Kérdezd csak meg, mért csinálja ezt, és elhallgat, / mint a fadobozos rádió. // Előadja, hogyan főznek kávét Arméniában: o oo ooo o ŏ ŏ”

„Szombat az, amikor a kávét nagy kannában főzik, / és a szömörce árnyéka az udvaron csordogál. / Egyedül Oszip keresgél valamit az asztalon, / mint keresztes a szentföld homokjában az igazságot. // Szombat az, amikor a világ visszatér a mozdulatlanságba. / Még nem tudja, de minden napunk végtelen szombat. / Ám egyszer eljön az este és a kút mélyén fölkelnek a csillagok – / az udvarunk kúttal fordul az ég felé.”

A bemutatkozó estet a magyar közönség számára jól ismert Varró Dániel zárta, de versein – nem csoda – a magyarul nem beszélő közönség is, beleértve a cseh és lengyel rezidenseket, jól szórakozott. Varró arról számolt be, hogy erős nyomás nehezedik rá: úgy érzi, létösszegző és hitvesi szerelmes verseket kellene írnia, szóval, komoly szövegeket. Próbálkozik vele, mondta, de nem könnyű, s ezt igazolni látszottak a felolvasott versek is. Varró a hagyományt mind a képi, mind a fogalmi síkon bravúrosan használja, ám kérdéses marad, hogy képes-e a komoly hangütésre, ami most mintha kísértené a szerzőt. De valóban szükség van-e erre? Varrónak széles közönsége van, a szakma elismeri, s ez nem véletlen. Az esten felolvasott hitvesi verse bár ugyanolyan „komolytalan” volt, mint mondjuk a Harminckét éves múltam című József Attila-parafrázisa, ám ugyanannyira rétegzett és invenciózus is. Jó az, ha a (magyar) közönség időnként beleélheti magát abba a világba, ahol „bár gyűl a szürke szerteszét,” azért „a kerge-szép / azúr az úr”.

Fotó: Neményi Márton / Margó Irodalmi Fesztivál