Nem, nem így szeretnék Rád emlékezni. Emlékezzenek rád így azok, akik nem ismertek, vagy úgy ismertek, mint a nyolcvanas évek egyik karakteres alternatív figuráját, később úgy, mint a PoLíSz főszerkesztőjét vagy Wass Albert mindenféle írásainak kiadóját. Én nem így szeretnék, nem így fogok.

Nem neked köszönhetem, hogy verseket kezdtem írni, hogy talán költő lett belőlem. Sok írással eltöltött jobb-rosszabb kamaszév után az ehhez szükséges egyik legfontosabb mérföldkövet viszont neked. És ezért örökké, a síron innen is és túl is hálás leszek.

Amikor 2004-ben összeraktam az első verseskötetem anyagát és elkezdtem mindenfelé küldözgetni, még összes porcikámban azt hittem, más ez a világ. Tele voltam csalfa hitekkel és reményekkel, másfél tucat – különböző színvonalú és hangsúlyú – visszautasítás után már nem annyira. Nem adtam fel, kicsit belefáradtam. S ekkor a véletlennek vagy az isteni gondviselésnek köszönhetően valahol, valahogy – megbocsáss, a részletekre már nem emlékszem – találkoztam veled egy társaságban.

Nem teljesen ismeretlenül, gyerekkoromban is többször összefutottunk, apámmal hol szorosabb, hol lazább kapcsolatban voltatok. Gyakran szóba kerül otthon, hogy valamikor a nyolcvanas évek elején felugrottál ifjú házas szüleimhez, és amíg ők tettek-vettek otthon és téged „őrizetlenül” hagytak a konyhában, a hatalmas edényből egy hajtásra kiittad a hűlni kirakott gyümölcslevest. Vagy az, hogy egyszer a rendszerváltás környékén nálatok szilvesztereztünk, és éjfél előtt a zongora alatt egyik lányoddal gyerekszerelmet vallottunk egymásnak. Ne tudd meg, hogy amíg éjfélkor a felnőttek vidáman pezsgőt bontottak, ránk kettőnkre milyen felfoghatatlanul hatalmas gyerekszomorúság telepedett – itt az új év, de mi soha többet nem fogjuk látni egymást.

Már 2005 volt, találkoztunk, beszélgettünk, elmeséltem neked költői kálváriámat, s te azonnal rávágtad, hogy küldjem el az anyagot, megnézed, és ha jó, még idén kiadod. Így is lett, ősszel megjelent a Sortűz a körkörös éjszakára.

Nem tudom már elmondani – ha el kellene mondani az ilyet egyáltalán –, hogy az volt életem egyik legboldogabb napja. Ahogy a hátizsákomban két csomag első versenykönyvemmel bandukoltam Pomázon tőletek a HÉV felé. Az enyém lett a világ, így éreztem, és az öröm mindenfajta csapongó lidércével simogatta lelkemet a fel-feléledő októberi szél. Te hittél bennem, nemcsak szép szavakkal, hanem ezzel a tettel is. És ha van valami, ami egy fiatalnak a legfontosabb, akkor ez az! Nekem ez a tőled kapott – megérdemelt vagy megelőlegezett – bizalom az volt, a legfontosabb!

Több mint tíz év telt el, ismét október van, Péter, téged tegnap temettek. Köszönöm, amit csak köszönhetek Neked! Hiányozni fogsz, őszintén, nagyon, amíg élek! Vigyázzon rád a teremtő odaát! Élj örökké, Péter!