Feketén fehéren / Otelló-bemutató az Operaházban / PRAE.HU

Az Otello Verdi öregkori remekműve, amelyben a mester korábbi operáihoz képest sokkal szorosabban valósul meg zene és dráma egysége, ami egy sajátos, olasz zenedrámát eredményez. Az énekszólamok a korábbi Verdi-művekhez képest szorosabban követik az olasz szöveg hanglejtését és értelmi tagolását, Boito szövegkönyve pedig jó dramaturgiai érzékkel alakította át Shakespeare remekművét operalibrettóvá. A darab méltó párja a shakespeare-i eredetinek, és mint ilyen ma is számos lehetőséget rejt magában a rendező és az énekesek számára. Stefano Poda új budapesti rendezése azonban nem aknázza ki a műben rejlő lehetőségeket.

Az olasz rendező elvont térbe helyezte a drámát, egy hatalmas, nonfiguratív alakzatot állítva a színpad közepére – rombuszba behatoló kristály alakú forma – amivel talán arra utalt, hogy a darabban mindent az elfojtott szexuális ösztönök mozgatnak. A hatalmas, olykor forgó rombusz kétségtelenül látványos díszletelemként magasodott a színpad közepén. Ugyanakkor az az unalomig ismételt feltételezés, miszerint a szexuális ösztönök mozgatják az ember cselekedeteit, elcsépelt és közhelyes.

További problémát jelentett, hogy a szereplők viselkedésében semmi sem utalt ösztönlény voltukra. A meglehetősen komor atmoszférát sugalló színpadképet uraló két szín is szájbarágósan érzékeltette, hogy milyen romlott és mocskos a földi, és tisztaságával milyen vonzó az égi szféra. A díszlet alsó részét ugyanis a fekete, a felső részt pedig a fehér szín uralta. Desdemona és Otello intim együttléteinek a helyszíne is fehér, hiszen Desdemona szerelme ártatlan és tiszta, ő maga is fehér pongyolában lép először elénk, hogy aztán a külvilágba kilépve fekete ruhát öltsön magára. Ezzel mintegy jelezve számunkra, hogy az ártatlanság akaratlanul bemocskolódik a rátörő erőszakos környezet hatására.

Jelenet3

A színpad két oldalán kimeredő kezek voltak a díszlet egyetlen igazán ötletes elemei, asszociációk egész sorára adva alkalmat. Előre jelezték a tragédiát, hiszen Otelló megfojtja a történet végén szerelmét. Kétségbeesett, vészjósló elemeknek kifejezetten hatásosak, de kifejezhetik Desdemona könyörgő kétségbeesését, esdeklését, így lehettek a női lélek segélykiáltásai is. A színpadból kiemelkedő emelvény égnek meredő karjai pedig az elvágyódást, egy tisztább létforma iránti vágyakozást jelenthettek.

Sajnos a rendezés nem aknázta ki teljesen a bennük rejlő lehetőségeket. Ahogy a színpad közepét uraló nonfiguratív alakzat, úgy a falból kimeredő kezek is nagyrészt puszta dekorációs elemek maradtak. Poda rendezése ugyanis elsősorban a vizualitásra koncentrált, aminek legnagyobb erőssége jól megkomponált képisége, mintha a rendező számára semmi más nem lett volna fontos, mint a fény-árnyék effektusok hatásos kezelése és a sajátosan elrendezett tablók.

A szürreális fényhatások, a fátyolfüggöny alkalmazása, a nyomasztó színvilág, valamint az előadók sokszor elvont színpadi mozgása, elrejtett gesztusai – a megvilágítás szinte végig félhomályban tartotta arcukat – mind azt az érzést erősítették, hogy az egész történet Otello lázálma lenne. Mindezzel nem lett volna probléma, ha a rendezői koncepció nemcsak a vizualitás részletes kidolgozására összpontosít, hanem a szereplőket is elhelyezte volna a történetben, elemezve egymáshoz való viszonyaikat, feltárva motivációjukat. Otello őrjöngése teljesen elsikkadt, ahogy Desdamona ártatlan szenvedése vagy Jago gonoszsága is. Az énekesek sematikus színpadi mozgása, gesztusai nem igazán árultak el semmit a figurák jelleméről. A rendező deheroizálta a tragédiát és a pátosz, a katarzis helyébe nem léptetett semmi mást meditatív képeknél.

jelenet4

Ami a zenei megvalósítást illeti, a címszerepre nem a legmegfelelőbb énekesre került a választás. Lance Ryan tenorja ugyan elég nagy volumenű ahhoz, hogy végig áténekelje a zenekari hangzást, de technikailag folyamatosan küzdött szólama nehezebb részeivel. Nem énekelt szép, összekötött dallamíveket, a magasságokat több esetben csak erőlködve tudta megfogni, hangszíne pedig nem egyszer bántóan éles volt. Ryan színészileg se nyújtott árnyalt teljesítményt, szerepformálása kidolgozatlan volt, színpadi jelenlétét több esetben esetlennek éreztem. Sokkal jobb színész volt a másik szereposztás Otellója, Rafael Rojas, aki hitelesen mutatta be Otello őrjöngéseit. Kidolgozottabb szerepformálása árnyaltabb vokális teljesítménnyel, szép hangszínnel, magabiztos énektechnikával párosult.

Remekül sikerült Kálmándi Mihály kései találkozása Jago szerepével. Az ő esetében a figura szólama nem feszegette adottságai határait, ennek következtében éneklése végig üzembiztos és gördülékeny volt. Az este legjobb teljesítményét nyújtotta, noha szerepformálásával kénytelen volt alkalmazkodni a rendezői koncepcióhoz, ami kevés teret adott számára színészi képességei kibontakoztatásához, így kissé egysíkúra sikerült.

Létay Kiss Gabriella igyekezett mindent kihozni Desdemona szerepéből. Egyenletes vokális teljesítményét azonban sajnálatos módon a forte hangadás határozta meg, kidolgozatlan pianókkal. Érzelmileg azonban sikeresen azonosult szerepével, de sajnálatos módon a rendezés számára se tette lehetővé az összetettebb színészi alakítást. Desdemonája végig egy riadt, kétségbeesett, kiszolgáltatott nő volt. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy elsikkadt a figura érzelemvilágának összetettebb ábrázolása.

jelenet5

A Cassio kisebb szerepében fellépő Boncsér Gergely ez esetben technikai problémáktól mentesen, jó karakteralakítást nyújtott, élvezetesen formálva meg a forrófejű, meggondolatlan fiatal férfit – színvonalas teljesítményt nyújtva. Az Emiliaként színpadra lépő Németh Judit leginkább emlékezeteset az utolsó felvonásban Dedemonával énekelt közös jelenetében nyújtott. Korábbi megszólalásai alkalmával is gördülékenyen elénekelte a kottát, de csak a darab végén nyílt ki igazán és bizonyította be, hogy még mindig jelentős énekhang birtokosa.

A partitúra nagy feladat elé állítja az énekkart, ám a színház kórusa olyan hatásosan és nagy drámai erővel varázsolta elénk a hatalmas kórustablókat, hogy kétség sem fér hozzá: az együttes ma a világ bármelyik nagy dalszínházában megállná a helyét. A Pinchas Steinberg vezényelte zenekar is precíz, fegyelmezett teljesítményt nyújtott, a maestro a partitúra alapos és értő ismeretéről tett tanúbizonyságot.

Mivel Verdi Otellója régi repertoárdarabja a Háznak, a közönség szereti, és maga a zene a 19. századi olasz operairodalom egyik csúcsát képviseli, érthető, ha műsoron szeretné tartani a Magyar Állami Operaház vezetősége. A kérdés csak az, hogy érdemes volt-e lecserélni a régóta futó, nem tökéletes, de gördülékeny rendezést egy kevésbé hatásos produkcióra.

A műsoron:

Giuseppe Verdi: Otello

Szövegíró: Arrigo Boito

Otello: Rafael Rojas / Lance Ryan

Desdemona: Létay Kiss Gabriella

Jago: Kálmándi Mihály

Emilia: Németh Judit

Cassio: Boncsér Gergely

Roderigo: Ujvári Gergely

Montano: Egri Sándor

Lodovico: Cserhalmi Ferenc

Hírnök: Zsigmond Géza