Úgy döntöttem, hogy inkább tudunk beszélni a legnagyobb közös osztóról, mert ott nem kell babrálni a törtekkel, és ugye nem vagyok jó algebrából. A Temesvári Német Nemzeti Színház „Eurothalia” idei, ötödik Európai Színházfesztiváljának egyik talán legkiemelkedőbb előadása a litván Oskaras Koršunovas rendezte Sirály volt. A fiatal rendező által 1998-ban alapított Vilniusban működő Oskaras Koršunovas Theatre egy sajátos színházi koncepciót alakított ki, hogy úgy mondjam: az értő szemnek távolról azonosíthatót. De ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy végletekig bejáratott formai manővereket védett le. Például a Sirály volt a második előadás, amit tőlük láttam, és inkább mondanám azt, hogy kicsit sem hasonlított az elsőre, a Mirandára, mint azt, hogy ugyanaz, csak pepitába. A legközelebb a valósághoz az állhat, hogy a rendezőt a viszonyok kaotikus minősége érdekli, hogy az egymással szemben kialakult dolgaink mennyire töredezettek, hogy egyszerre vagyunk így és amúgy emberekkel, hogy ez abszurd módon tud lenni egymás mellett. Míg a Miranda Shakespeare A viharának egyfajta parafrázisa volt, addig Csehov Sirálya ürügy volt a valami ugyanolyanról való gondolkodásra.

Helyben vagyunk: a legnagyobb közös osztó a Sirály – hogy Csehovot ne mondjak. Annyi és annyiféle adaptációját látjuk, hogy egyszerre válik irtózatosan nehézzé a befogadás, illetve gyűlik össze annyi tapasztalat és sajátos olvasat, hogy ugyanakkor a legegyszerűbb is lesz. A szöveget szinte kívülről tudjuk (nem kell nézni az angol-, a román- és a német nyelvű feliratot), láttuk már középiskolás és főiskolás feldolgozásban, de a (Tomi Janezic) nyolcórás változatot is, tudjuk, hogy lesz jegyzetelő Trigorin, reménytelenül szerelmes Trepljov, Mása, Arkagyina, Nyina, hogy el fognak sülni pisztolyok stb. stb. Ezek után mintha már csak az maradna, hogy mennyit jegyzetel a visszafogottan szomorú vagy éppen nőcsábász Trigorin; hogy mitől csúszik meg inkább Trepljov: az anyja vagy a szerelme miatt; hogy Mása inkább egy fiatal, reménytelen, mániákus, pozitív világkép nélküli, depressziós, életképtelen lány vagy egy mélyen az életbe beletörődött két lábon járó szomorúság; hogy a színésznő játssza Arkagyinát vagy Arkagyina játszik egy színésznőt; hogy Nyina hol rosszabb: a szerelemben vagy a színpadon.

A díszlet egyszerű. Kezdőképnek baloldalon a nézőtérre merőlegesen, befelé, egymás mellett székek, amiken a társulat nagy része ül – a közönséghez legközelebb Darius Gumauskas, vagyis Trigorin. Középen szintén székek, mintha egy konferencia nézőtere volna, a székeken a szerepnevek, a hátsósorban Dainius Gavenonis, vagyis Medvegyenko. Jobb oldalon szintén merőlegesen a technika egy asztalon (laptop, és a világítópult), mellette két szék, rajta Martynas Nedzinskas, vagyis Trepljov és Dainius Gavenonis, vagyis az orvos. A színpad háttere fehér-fekete. Bal oldalon fehér vetítőfelület, jobb oldalon fekete függöny. A plafon kifele magasodó szintén fehér téglaalakú vásznakkal takart – fel-lekapcsolható – neoncsövek, mint egy rejtetten világító álmennyezet. Miközben jönnek be a nézők már enyhén elektronikus tánczene szól, mindenki a színen van, civilben – gondolnám –, de csak a jelmezek divatos sport- és elegant-casual gondosan összerakott out-fitek.

Miért jár mindig feketében? – kezdődik. Az első jelenetekben az anya-fiú kapcsolat a leghangsúlyosabb, mintha minden más szál köret volna mellé, hogy essen jobban, hogy emelje ki annak az ízét, hogy ne csömöröljünk tőle meg. A további szerelmek csak éppen annyira vannak vázolva mind a színészi játékban, mind az időtartamban, hogy még ne kavarjon fel egyik sem, hogy csak éppen ne kezdjek el kötődni. Mert ugye egy darabban okvetlenül lennie kell szerelemnek. Habár a Nyina (Agnieszka Ravdo) és Trepljov ölelkezése és kuncogása az elején találóan fiatal, naiv, esetleges és játékos volt, ez a továbbiakban nem minden esetben találóan, de jellemző maradt Nyina-alakításra. Arkagyina (Nelė Savičenko) első megszólalásának hangjai ezzel ellentétben megteremtették azt az állapotot, ami annak ellenére, hogy elszorította a levegő útját, tudott cinikus, humoros lenni. Ugyanakkor magával tudott ragadni az anya-nő szerepvállalások mélyebb rétegeibe, miközben az egyáltalában vett szerepvállalásokkal járó metafizikai szorongás jegyeit is magán hordozta. Ne felejtsetek el – mondja a harmadik jelenet végén, Nelė Savičenkom, aki játssza Arkagyinát vagy a mindenkori Arkagyina, aki most éppen egy színésznőt, Nelė Savičenkom-ot játszik. Úgy képzelem, hogy több lehetőség van: középszerű Nyinákból nem lesznek erős Arkagyinák (1); középszerű Nyinákból lesznek igazán erős Arkagyinák (2); erős Nyinákból lesznek erős Arkagyinák (3); Nyinákból nem lesznek Arkagyinák (4). Jó volna tudni, hogy ennek mi volt az eleje, és mi lesz a vége.

Unalmas emberek – közeledünk a szünet felé, és én azon gondolkodom, hogy vajon a hétköznapokban egy férfi lehet néha ilyen Trigorin és ilyen Trepljov egyben. Trigorin talán alapból több felszínesebb férfi-tulajdonságot hordoz magában, mint Trepljov – és itt nem csak a férfi-fiú időbeli jellemfejlődésből származó ellentétekre gondolok. Hanem alapból, mintha kívülről jövőbb attribútumai volnának: (fél)sikeres író, misztikuskodó csendes, az idősebb nők számára is vonzó, mélységét ilyenmódon manifesztáló alak. Erre Darius Gumauskas civil-sármja sok kifejezési lehetőséget ad, amit csak felerősít az ing-zakó-feszesnadrág. Trepljov ehhez képest egy őszintébb író-karakter, az amivel kapcsolatos gondjait Martynas Nedzinskas úgy tudja elmondani, hogy egyszerre hitelesen beszél a színész-szerep dilemmákról is. Nyilvánvalóan több szereplővel mélyebb és összetettebb konfliktusa és viszonya van – így van megírva –, ugyanakkor egy egyszerűbb férfi is, akinek a szomorúságra és a majdani öngyilkosságra való hajlamát a zipzáros-pulóveres, de széles vállú, szőke, markáns, fiatal, kevésbé megviselt arc természetesen viseli – kéri, mondhatnám. Az ilyen típusú férfiakba való beleszeretés hosszabb ideig tart, de elviselhetetlenebb – lásd Nyinának nem is megy. Szünet és aki késik, az sirály.

A nők gyakrabban isznak, mint gondolja – kezdődik a második rész, és az egyszerű tevés-vevésre redukálható mozgás a színpadon leegyszerűsödik, hogy talán expresszívebbé tegye a viszonyok minőségét. De nem erőltetett ez az egész, mintha szervesen következne, hogy Mása (Rasa Samuolytė) és Polina (Airida Gintautaitė) táncolva rendezik be a színpadot – párnák, pokróc, enyhén elektronikus tánczene. Az Arkagyina-Trepljov jelenetben Trepljov némaordítása és a sírás arckifejezésének meg nem mutatása visszafogja a kitörést, és ezzel elviselhetetlenebbé teszi – háttal van, Arkagyina átöleli és megveregeti a vállát. Bent marad. A Trepljov-Nyina jelenetben mindenki színen van, az egész társulat, Trepljov elmegy a fekete függöny mögé, pisztoly-lövés, és felállnak tapsrendbe.

Koršunovas Sirályán az ellentmondásos viszonyok egymásmellettiségének hétköznapiságából fakadó minden utáni és robbanás előtti abszurd csendje uralkodik. Ez a csend a tudatlanság fátyla, csak éppen annak a tudatlansága, hogy ebből mi lehet, és hova vezet ez az egész. 

EUROTHALIA Európai Színházfesztivál 

Német Nemzeti Színház, Temesvár

2015. október 8-15.