A Péter-hegyese kilátót megmászva 996 méter magasról nézhetünk körbe, ami már csak 18 méterrel marad el a rekorder Kékes-tető mögött, még nyolcvan év, és egy újabb felújítás után talán meg is előzi.

A verseny akkor éleződött ki, amikor 1934-ben megépítették az akkor 17 méter magas kilátót a 960 méter magasan lévő Péter-hegyesére. Az épület a kezdeti tekintélyéből sokat vesztett az elmúlt időkben: az elmaradt felújítások, megóvások miatt életveszélyessé vált, a belső csigalépcső elrozsdásodott, szétmállott. A fák, mint minden más körülöttünk, ma magasabbra nőnek, mint valaha, így funkcióját is vesztette, miután csak a lombkoronaszintbe tudott befurakodni. Az elmúlt év viszont újra visszahozta a régi álmokat, a felújítás során kapott még 13 métert, ami ugyan még mindig nem elég az alig 10 kilométerre fekvő Kékes legyőzéséhez, de a szorongatásához mindenképp. Van min izgulni.

Fotó: Árvai András

Ha magasságával nem is sikerült túlnőnie a riválist, a figyelmet mégis magára vonta, mégpedig a már sok helyen megírt, túrázóknak épült szállással a kilátó tetején.

Fotó: Árvai András

Igazságtalan dolog, hogy ez a romantikus vacok, és valljuk be, kicsit céltalan alvásmód - hiszen a tövében ott a turistaház pihe-puha ágyikókkal, a Grand Hotelről és a kandallóiról nem is beszélve -, elvonja a figyelmet az építészeti értékeiről. De hát ez az a plusz, az az életmód-érzés, a legenda és a többi, ami miatt a különböző ruházati és túramárkák is kelendővé válnak, kitűnnek a kínálatból. A kifogástalan minőség, könnyű és strapabíró high-tech anyagok, a vízálló, szélálló, lélegző, újraélesztő, önmagát melegítő és ki tudja még mit tudó ruházati cikkek mit sem érnek, ha nincs mellette az érzés, hogy mit nekem a Mátra, a Nanga Parbat se kottyanna meg, ha már egyszer bevásároltam a jóból.

Fotó: Árvai András

A túrázás ugyanúgy rétegesen épül fel, mint bármilyen más sport vagy kulturális csoport: van a keménymag és a többiek. Ez a keménymag  jelen esetben közösségek, egyesületek, melyek életvitelszerűen túráznak, az erdő és a hegyek szerelmesei, akár itthon, akár külföldön. Ápolják azt a dús hagyományt, amihez csatlakoznak. És ebbe a hagyományba beletartozik a túrázás építészeti infrastruktúrája is, ami egy letűnt kor mementójaként van jelen, jó esetben. Rosszabb esetben, mint egy zavaró, lerobbant elszomorító akadály. Elhagyatott turistaházak, bezárt vécék keresztezik az utat. És ezen a sűrűn felfestett zöld pozitív jelek sem segítenek, több kell ide. Galyatetőn most sikerült létrehoznia a Magyar Természetjáró Szövetségnek egy igazán pozitív dolgot, az építészeknek pedig úgy megfogalmazniuk a feladatot, hogy a természetjárók közösségén kívül is érthető és jól artikulálható végeredmény lett.

Fotó: Árvai András

Kevésbé jellemző a túrázáshoz kapcsolódó építmények formanyelve, amiben talán egységes a kép, az az anyaghasználat: szigorúan a helyre jellemző anyagok megválasztása. Ez általában az adott területre jellemző helyi követ és természetesen a fát jelenti. Ezen nehéz fordítani, még akkor is, ha a már említett túrázás tárgyi kultúrája ezt meghaladta: a mindenféle, korábban körülírt szuper anyagok és kultivált márkák nemhogy túlléptek, de nyomokban sem emlékeztetnek a korábban említett helyi anyagok használatára. A sapka nem nyúlprém, a dzseki nem szarvasbőr, a túrabot nem fa, a bakancs nem medvetalp. Így magától értetődő is lehetne, hogy az építészete sem múltba kukucskáló, hanem mai anyagok és felfogás terepe legyen. Mégha a túrázás elve és alapjai változatlanok is maradtak: lábbal (vagy biciklivel) eljutni A-ból B-be természetes környezetben, a mód és cél, ha alig észrevehetően, de változott.

Fotó: Árvai András

A Galya-tetőn felújított kilátó és turistacentrum ezen az ortodox anyaghasználaton változtatott, a helyi anyagok álságosnak tűnő erőltetése helyett urbánus anyagokat használ: betont, fémet. A meglévő épület helyi terméskőből (mátrai andezit) rakott falait megőrizték, a kiegészítő elemeknél viszont betont, illetve fémet használtak. A kilátó esetében ez acél, a turistacentrumnál sötétszürke aluminium. Mindkét esetben ez a két anyag kontrasztban áll a meglévő kőarchitektúrával, mint a szarvasbőr a Gore-tex-el, talán túl is nő rajta, másodlagos szerepbe kényszeríti. Az új szerkezetek által megkívánt méretpontosság és statikai tudás összhangban áll a már körbeírt tárgykultusszal. Gyakorlatilag kulisszaként megtartották a kilátó esetében a meglévő falszerkezetet: mindenféle nem látható megerősítéssel tették alkalmassá a ráépítés elviselésére, másrészről ez is mutatja, hogy a hagyomány megőrzése célként volt jelen.

Fotó: Árvai András

A turistacentrum esetében sok példa mellett talán a Tezuka Architects Matsunoyamában felépült természettudományi múzeumát említhetjük mint előképet. A mátrai épületnél sem a szomszédos épületek jelölik ki az igazodási pontot, nem a modernista nagyszálló vagy a település kialakult épített környezete, nem is a Szent András-vonalak, hanem a fák, rétegvonalak, bukkanók által kreált rendszertelennek tűnő rendszer. 

A frissen átadott kilátó és turistacentrum kitűnően kommunikálja a felhasznált anyagokkal, a formálással, az újszerű terekkel és funkcióikkal azt az egyértelmű mondanivalót, ami a túrázás és a hozzá kapcsolódó életforma népszerűsítése. Ezzel csak egyetérteni lehet.

A jelenlegi turistacentrum  egykori épülete a hatvanas évek elején. Forrás:Fortepan

A kilátó hajdanán. Forrás Fortepan

fotó: Árvai András

Vezető tervező: Kovács Csaba, Vass-Eysen Áron
Építész munkatárs: Szenthe Ágoston
Építtető: Magyar Természetjáró Szövetség, Egererdő Zrt.