A fogyatékos test kedvelt témája és egyben eszköze is a kortárs előadásoknak. A színház ilyenkor felszabadul: a néző a színész jelenlétére figyel az előre rögzített szövegkönyv helyett, az előadás egyszeri esemény jellege lesz fontos a reprezentáció rovására. Egy ilyen előadás ráadásul azért is érdekes, mert elemi erővel töri át a színház teoretikusan lefektetett, hagyományos határait, szétválaszthatatlanul összemosva azt a szociális munkával, a pedagógiával és más területekkel.

Hiszen ha valaki egy fogyatékos testet lát, akkor többnyire automatikusan bekapcsolnak bizonyos téves sztereotípiák a fogyatékossággal élővel kapcsolatban: a sérülése mellett nem élvezheti annyira az életet, szenved, óvatosan kell hozzá közeledni, segítségre szorul. Az Extrêmités már az első jelenetben megbolygatja az előítéleteinket. A járásképtelen Rémi Lecocq kerekes széken érkezik a színpadra, majd úgy tesz, mint aki kiesett belőle és eltúlzott, művi jajgatásba kezd. A másik két, ép szereplő azonban nem hisz neki. Móresre tanítják társukat, többek között ingatag magaslatokra rakják, és elveszik a kerekesszékét. A folyamatos elbizonytalanítás megkezdődik: most tényleg ki van szolgáltatva Lecocq vagy sem? Le tudna onnan jönni? Kell féltenünk?

A színpadon akrobatikus és cirkuszi műsorszámok következnek, amelyeket lazán keretez egy építkezésről és rivalizálásról szóló történet. Fadeszkákból és súlyos gázpalackokból újabb és újabb, egymásra rakott, libikókaszerű építmények készülnek, a színészek ezen egyensúlyoznak, miközben hol segíti, hol gátolja egymást a két ép és egy kerekes székes szereplő.

Az Extrêmités végső soron a félelem illúziójáról szól, a színpadra állított fogyatékosság ennek csupán az egyik megfogalmazása. A színészek ugrálós-egyensúlyozós mutatványaik során utólag, racionálisan átgondolva, többnyire nem voltak veszélyesen magasan a színpad fölött – mégis bizonytalannak látszó, remegő mozgásukkal elhitették a veszélyt. Kisugárzásuk és játékstílusuk a természetesség illúzióját keltették, újra és újra meggyőzve a nézőket, hogy ami történik, az esetleges, véletlenszerű, kiszámíthatatlan – egyszóval ijesztő. A közönség persze leginkább azokra a pillanatokra fog emlékezni, amikor önmagát érezte veszélyben. A színészek előbb egy cipőt, majd váratlanul az egyik hatalmas gázpalackot hajították a nézőtérre – ez utóbbiról persze kiderült, hogy csak élethű szivacsmásolat, ám az illúzió, hogy a színész véletlenül ejtette el a műpalackot, mindenkit megijesztett. Ugyanígy meghökkentő élmény lett a spontánnak látszó váratlan elesés a színpadra hívott nézővel vagy a hatalmas robbanás az előadás végén.

Az alkotók ugyanakkor jóval többet akarnak, mint egy „puszta” cirkuszi látványosságot. A cél a közönség rávezetése egyfajta komplexebb, társadalmilag érzékeny látásmódra, a kissé már erőltetett végszó – a menekültekről és a gyermekekről – szintén ezt húzza alá. Akárcsak a fogyatékosságot, úgy a veszélyt is adott sémák alapján ismerjük fel. Az Extrêmités hatásvadász, csak színházban megtapasztalható eszközeivel folyamatosan ezekben a sémákban bizonytalanít el. Kell-e féltenünk magunkat, kell-e féltenünk a másikat – ugyanis a látszat, a társadalmilag rögzült szabályrendszer és az ösztönök is igen félrevezetőek lehetnek.

Mindez igen könnyedén, néma, burleszket idéző gesztusokkal, sok kinézéssel és játékossággal van tálalva. A három színész vicces rivalizálása kétségtelenül könnyedén elviszi a hátán a show-t. A véletlennek álcázott kiszámítottság egy-egy ugrásnál, amikor egy-egy töredékpillanatra elhittük, hogy most aztán annyi az egyensúlynak, és valaki lezuhan, még sokadjára is hatásos. Még az is megbocsájtható, hogy az előadás vége felé a fogyatékosság feltűnően háttérbe szorul. A legelképesztőbb mutatványokban Rémi Lecocq már csak zenészként vett részt a színpad szélén.

Mindazonáltal egy építkezéssel egybekötött akrobata műsorba bevinni egy kerekes székest mindenképpen ritka és provokatív megoldás. Az Extrêmités pedig továbbment: egyszerre lett elgondolkodtató és végtelenül hatásos.

Extrêmités

Cirque Inextremiste

Előadók: Yann Ecauvre, Sylvain Briani-Colin/Jérémy Olivier, Rémi Lecocq

Díszletterv: Julien Michenaud, Sébastien Hérouart, Michel Ferandon

Fénytechnikus: Julien Michenaud

Rendező: Stephane Filloque, François Bedel

Trafó Kortárs Művészetek Háza

2015. szeptember 24.

Fotó: www.trafo.hu