Szabad hálózatok kapcsolódása címen jelent meg nemrég a Nun Andrással készült interjú, amiben az egyik – sugallt – kérdés az volt, hogy melyik előadást emelné ki. A kérdésnek köszönhetően sokat megtudtam a készülő előadásról, egy másik nyomán pedig betekintést nyertem a dolgok esztétikájába.

Most, hogy az UH Fest koncertsorozatából egyetlen előadásról írok és ez pont Phil Niblock-é, elkerülhetetlennek látszik, hogy az interjúra reflektáljak, és az is nyilvánvaló, hogy az előadást nem „szűz” fülekkel-szemekkel hallgattam-néztem, hanem a beszélgetés nyomán támadt elvárásaim alapján.

Sőt azt is el kell mondanom, hogy még ezt az előadást sem láttam végig. Jó három óra után abba a választási helyzetbe kerültem, hogy vagy azonnal lelépek, vagy még egy órán át ott kell maradnom. Bonyolult az élet. Szóval, amikor úgy döntöttem, hogy a fennmaradó időben már nem számítok döntő változásra, a végső esélyt is elveszítettem arra, hogy ítélkezzek.

Marad az, amire képes vagyok, vagy legalábbis remélem, hogy sikerül: az estét két összefüggő, ám különböző jellegű előadásra osztom, a felhasznált hangok (és vizualitás) alapján. Az első előadásban egyetlen előadó (Thomas Ankersmit) live act-jét hallottuk, amiben két hangtípus dominált: a kontakt-zaj és az interferencia. A második, jóval hosszabb és több részre bontható előadásban (Phil Niblock) filmvetítés volt és drón.

Persze mind a kontakt-zaj, mind pedig az interferencia analógiaként értendő, nem feltétlenül a konkrét előállítás módjaként vagy tudatos, konceptuális döntésként.

Ha valaki szórakozott már elektromos szerkezetekkel és erősítőkkel, akkor valószínűleg ismeri azt a hangot, amit kontakt-zajnak nevezek: ha mondjuk az ujját a csatlakozó (jack vagy din) végére teszi, akkor ilyen hangot hall, és ide sorolom azt a surrogást-búgást is, amit a földelés elégtelen volta, zavara okoz.

Interferencia akkor keletkezik, amikor két, magasságában egymáshoz hasonló, mégis különböző hangot hallunk egyszerre. Ahogy a két hang magassága közelít egymáshoz vagy távolodik, egy csomó érdekes jelenség jön létre közöttük, ezek közül egyik az interferencia, ami periodikus hangszín- és hangerőváltozást okoz.

Ez a periodikus jelleg, valamint némi kiszámíthatatlanság, random tényező közös a két hangtípusban. A periodikusság miatt ritmikus, az apró változások miatt változatos, ugyanakkor elég véletlenszerű mindkettő ahhoz, hogy ne legyen unalmasan szabályos.

Ilyen hangokból rendkívül sokfélét lehet létrehozni, és az első előadásban jó néhány lehetőséget meg is csodálhattunk. Esztétikai problémaként itt azt érzem, hogy rendkívül sok, ám egészében homogén és nem folytonosan változó hangból létrehozni valamit, ami összefüggést teremt az első hangtól az utolsóig úgy, hogy az utolsó hanggal vége is legyen az egésznek (tagadhatatlanul Arisztotelész nyomán).

Minthogy itt különböző hangszínekről (meg periódusokról) és nem hangmagasságokról van szó, ezért ezt a fajta zenét spektrális zenének nevezem: különböző hangspektrumok sorát kapcsolja értelmesen össze. (Bár gyakran mást értenek spektrális zene alatt, én most erről beszélek.)

A színpadon egy fiatalember ült egy asztal előtt, amin egy függőlegesen elhelyezett, moduláris szintetizátornak tűnő berendezés, valamint néhány vízszintesen eszköz helyezkedett el, melyekre nem sok rálátásom nyílt, így csak találgathatok. Utólag, a szünetben fedeztem fel, hogy közöttük egy laptop is volt.

A fiatalember főként a függőleges eszközön matatott, néha a vízszinteseken, és elég világosan látszott meg érződött, hogy ami itt szól, az live, azaz a helyszínen jön létre. Néhányszor azt éreztem, hogy a váltás a két hangszín/hangtípus között túl éles, mondhatni a dinamikai váltásokban volt némi zökkenő, ám az előadás egésze meggyőző, pontosabban lenyűgoző volt: az elsőtől a legutolsó hangig érezni és követni lehetett az összefüggéseket, az előadásnak íve volt és véget is ért, nem csak úgy befejeződött (azt pedig csak csodálni tudtam, ahogy közben a térbeliséggel játszott).

Rövid szünet után következett a tulajdonképpeni Niblock-előadás. Bár itt már egy picit el is bizonytalanodok ebben, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mikor kezdődött, hiszen ahogy beléptem a terembe, már pörögtek a filmek a vásznakon, és szólt is valami hang a háttérben.

A terem hátsó falán két hatalmas vásznon (illetve monitoron vagy akárhogy is csinálták, azt gondolom mindegy) két film ment, párhuzamosan. Az előtte lévő színpad egy részén, jobb oldalt volt egy laptop, mögötte Niblock, erre a részre egy spot-lámpa felhívta ugyan a figyelmet, ám csak jelzés értékűen.

Az előadás különböző részeiben zenészek jelentek meg a színpadon: hol hátul, a vetítővásznak előtt bal meg jobb oldalt, hol pedig elöl. Ezekre a zenészekre mindig felhívta a figyelmet egy-egy spot-lámpa, ám egyik ilyen csoport (vagy egyén) sem kapott alaposabb megvilágítást. Egyébként pedig sötét volt.

A nézőtér tulajdonképpen a színpadra nyúlt, ahol jó néhányan ültek és feküdtek a szokásos színházi üléssorok előterében, amelyeket alaposan megtöltött a közönség.

Az előadás különböző részekből állt, mivel időnként a zenészek abbahagyták tevékenységüket és levonultak a színpadról, majd kis idő múlva új zenész vagy zenészcsapat jelent meg a színpadon és kezdett el játszani. A vetítés folyamatos volt, és ugyan egy-egy zenészváltás a hangok jellegén valamennyire változtatott, ám az egész meglehetősen homogén jellegű drón zene volt, szóval az előadás nem elkezdődött, hanem egyszer csak már volt, és az azon belüli részek sem különültek el teljesen egymástól, inkább csak formális zenészváltásnak tűntek, mondhatni útjelzőkőnek.

Lehet, hogy nem mindenki ugyanazt érti drón alatt, ezért mintegy analógiás leírásként a didzseridút (didgeridoo) meg a dorombot említem és némileg távolabbi hasonlatként a valamivel kevésbé ismert, ám annál érdekesebb Tuva (szibériai köztársaság) énekeseket, a torokhangéneklést.

Ha az ember a hagyományos zene felől közelíti meg ezt a hangzást, akkor első élménye az, hogy egyetlen hang szól folyamatosan. Mivel az egyik, színpadon megjelenő zenész csellista volt, aki hozzávetőlegesen negyed óráig egyetlen hangot játszott, ezért nehéz nem felidéznem azt a poént, hogy amikor Vivaldit kellett a korabeli muzsikusoknak játszani, fel voltak háborodva, és nem voltak hajlandóak hosszú perceken át egyetlen hangot ismételni.

Ugyanakkor, ha valaki hallott már csellót, van valami kis fogalma a hangjáról és a játéktechnikáról, akkor azt is tudja, hogy azon a hangszeren nem lehet folyamatosan ugyanazt a hangot játszani: ahogy a vonó iránya változik, ahogy az ujj egész picit moccan a húron stb. azt az „ugyanazt” apró és szabályos változások jellemzik.

Nagyjából ugyanez igaz az előbb példaként említett hangszerek hangjára. Ha valaki hallott már jó didzseridú-játékost játszani, akkor tudja, hogy bár egyetlen hang szól, ám abban periodikusan, ritmikusan, ismétlődve és variálva annyi apró változás van, hogy bőven érdemes elmerülni benne. A doromb hangja teljesen homogén, ám ebbe a homogenitásba dallamok szövődnek, amelyek ugyan halkan szólnak (az alapzümmögés mögött), ám jól felismerhetőek. A torokénekesek is valami hasonlót csinálnak: mélyen énekelnek, ám a felhangok interferenciái létrehoznak egy második, valamivel halkabb, ám így is jól felismerhető szólamot.

Mivel ilyen jellegű hangot legegyszerűbb interferenciával létrehozni és az előadás is túlnyomó részt ilyen hangokra épült, azaz a változások, a „dallam” nem ütemeken átívelő, hanem jóval rövidebb periódusokra esett, ezt a fajta zenét úgy hiszem – a minimál zene mintájára – mikrozenének nevezhetem. Egyetlen hang, órák hosszat, amely rövid periódussal, szabályosan lüktet, változik.

A filmek nem kísérleti filmek voltak, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan én azt az interjú alapján gondoltam. Meglehetősen jó minőségben, profi módon rögzített hosszabb, jól beállított snittek, nagyrészt álló kamerával vagy nagyon kontrollált kameramozgással felvéve. Bár legalább egy olyan részre emlékszem, amikor két snitt között hosszabb feketeség volt, a snittek profi módon össze lettek dolgozva, a film vágva volt. Olyan értelemben volt, lehetett kísérleti, hogy a filmnek nem volt eleje és vége. Ugyan viszonylag hosszabb „történeteket” láttunk, ám azok nem álltak össze, inkább csak mikro-történetek voltak. Ráadásul a bal és a jobb oldali film is felcserélhető volt: azon felül, hogy éppen különböző „történetet” mutattak, mind jellegben, mind technikában, mind helyszínben nagyon-nagyon hasonlóak voltak: ugyan nem emlékszem, hogy bármi ismétlődés is történt volna, a bal oldali „történet” nyugodtan ismétlődhetett volna a másik oldalon és vice versa.

Leginkább dokumentumfilmként tudnám meghatározni a „történeteket”. Gondolok itt azon filmekre, melyekben ősi, kihalófélben lévő szakmák művelőit mutatják be, ezúttal nem fekete-fehérben, hanem színesen.

Volt ott kőtörés, háztető építés, szántás, vetés, halászat, szövés, mosás, fazekasmunka: mindegyiket az jellemezte, amit jobb híján úgy nevezek, hogy manufaktúra. Kézzel, egyszerű eszközökkel, sárban, vízben tapicskolva, hálókkal vesződve stb. A beszélgetés nyomán figyeltem a helyszínekre és a feliratok által is megerősítve állítom, hogy amit láttam, az távol-keleten készült.

Ugyanakkor az interjúra reflektálva sem drámainak, se monotonnak, sem megerőltetőnek nem éreztem a munkát. Olyan körülmények között dolgoztak, ami talán 100-150 éve lehetett jellemző az európai kultúrára, „primitív” munka volt.

Ahogy említettem, az előadás (nem pontosan elhatárolható, ám) részekre volt osztva. Amikor a zenészek abbahagyták a játékot és levonultak a színpadról, akkor a közönség tapsolt. Volt némi köztes idő, és ilyenkor nagyobb csapatok léptek le.

Nagyjából két és fél, három óráig hallgattam és néztem az előadást, amikor jött a döntési helyzet, hogy vagy azonnal lelépek, vagy még egy óráig ott kell maradnom. Abban a pillanatban az előadás elején nagyjából teltházas közönségnek jó, ha a fele volt még jelen.

Nun András leírására gondoltam: „mi ez a hülyeség, mi ez a faszság? Mindenkinek meg kell ezzel küzdeni, mert ha szerencsés vagy, jön a pont, amikor átfordul és azt mondod, hogy soha ne hagyja abba” (bár korántsem biztos, hogy ezt Niblock előadására mondta.) Nem jött el a szerencsés pont, ezért távoztam. (És nem állíthatom, hogy az előadás végére nem jött volna el, csupán 2.5-3 óra nem volt rá elég.)

Most pedig jön a magyarázkodás, mert senki ne gondolja azt, hogy ez egy rossz előadás volt, vagy hogy a legkevésbé is unatkoztam avagy szenvedtem volna alatta. Az igazság az, hogy élveztem: csak nem volt akkora szerencsém, hogy megéljem az átfordulást.

Eltekintve a konceptuális megközelítéstől egyelőre, az ingerhalmaz adott volt. Bár nem éreztem ezt, ám könnyen belátható, hogy a két nagyon hasonló, ám mégis különböző film (vizuális) „interferenciát” hoz létre, a hátterében szóló hangokra pedig kifejezetten az interferencia volt jellemző.

Kicsit nagyképűen fogalmazva multimodális interferenciával volt dolgom. A színpadon a hangszeres játékosok meg a laptop hozott létre interferenciát, a vásznon pedig a két egyidejű munkafolyamat. Elvileg a látvány meg a hallott élmények is interferenciába léphettek. Azt gondolom, ez lett volna az igazi „műalkotás”. Nem volt szerencsém, ezzel nem találkoztam.

És csak utólag, konceptuálisan jegyzem meg, hogy az előadásban volt még egy „interferencia”: a modern filmtechnika és a „primitív” munka, valamint a hangszeres zenélés és a laptop között.