San Sebastián A-kategóriás filmfesztivál, biztosítja a nemzetközi felhozatalt, világ- és Európa-premiereket, egynéhány sztárt, mégis legfontosabb jellemzője, hogy a spanyol film mustrája (beleértve a latin-amerikai filmeket is, melyek nagy részben spanyolországi partnerekkel készültek). A hivatalos versenyprogramnak pontosan a fele kötődik így vagy úgy Spanyolországhoz. Az általam látott spanyol filmek pedig jók. Talán nem remekművek, talán nem forradalmasítják a filmnyelvet, de mindenképpen van egyfajta bájuk, erejük, humoruk, olyan életszemléletük, mely rosszabb pillanataikban, akár meg is mentheti őket. A spanyol film aktív, mint ahogy hősei is. Nem a passzív szemlélődésről, hanem a cselekvésről szól. Arról a lendületről, amelyet a No estamos solos (rendező: Pere Joan Ventura) című, kissé szétszórt dokumentumfilm mutat be nekünk emberekről, akik énekkel, dobokkal tüntetnek Madridtól Barcelonáig, legyen szó gazdasági válságról, bankokról vagy esélyegyenlőségről. A lendülethez pedig szenvedély kell, amely hol öldökléshez, hol szerelmi kavalkádhoz vezet.

No estamos solos

Fernando Colomo Isla Bonita című filmje például egy nyáresti komédiázás. Jó értelemben vett kliséhalmaza annak, amit az ember egy spanyol szigeten játszódó filmtől elvár: napsütés, tenger, szerelem, összetört szívek, kínos helyzetek, és valamennyi önirónia. Colomo, aki maga játsza filmje főszerepét, egy szigetre érkezik barátjához, hogy kiheverje harmadik válását. Spanyol Woody Allenként csetlik-botlik, gesztikulál és magyaráz, miközben lecsúszott reklámfilm-rendezőként a dokumentumfilmben keresi a kiutat. Végül beköltözik a szigeten élő viszonylag sikeres szobrásznőhöz, akibe rögtön bele is szeret, illetve megismerkedik a kissé szeleburdi, és éppen szerelmi csalódásban szenvedő lányával. Az Isla Bonitát azért érdemes megemlíteni, mert se sztoriját, se filmes eszközeit tekintve nincsen benne semmi érdekes. Mégis működőképes, humora kellemes, figuráiban van valami magávalragadó, az a típusú mozi, amelyről mosolyogva jövünk ki, és nem azért nem felejtjük el, mert annyira emlékezetes, inkább azért, mert egyre ritkább az efajta könnyed felüdülés.

Isla Bonita

Cesc Gay 2012-es filmjének, a Péntek Barcelonában (Una pistola en cada mano) első epizódjában két férfi, gyerekkori barátok futnak össze véletlenül. Egyikük, E. éppen a liftbe szállna be egy lakóház belső udvarában, de nem tud, mert a másik, J. benne áll és sír. Megismerik egymást, beszélgetnek, felidézik közös emlékeiket, megvitatják, kinek megy rosszabbul. J. mindenképpen egy találkát javasolna, E. nem lelkesedik, „úgyis közbejön valami” – mondja. Végül megölelik egymást, és elválnak. A jelenet egyszerű, a két színészre épít, és a köztük lévő dialógusra. Érzelmes, de nem esik túlzásba, a túl szentimentális felütéseket ironikus mondatokkal csapja le. Az alig negyed órás jelenet sokat elmond a barátságról, annak elmúlásáról. E téma minduntalan felbukkan Gay műveiben, melankólikus pillanataiból valamifajta nyugalom és idill is árad. Az Őrültségek nyarában (Krámpack, 2000) minden napsütésben ragyog, ott vannak a lányok, a tenger, egy hatalmas nyaraló szülők nélkül, a szabadság, valahol azonban sejtjük, hogy Nico és Dani barátságának utolsó nyarát látjuk. A felnőttkor határán állnak, amikor a dolgok megváltoznak, különböző irányokba indulnak, melyek már nem összeegyeztethetőek egymással. Van ebben egyfajta bölcs éleslátás is, ahogy E. felismeri ennek a menetét, és az önáltató ígéretek elébe megy. Vagy annak módjában és ábrázolásában, ahogy legújabb filmjében a két barát újra egymásra talál, hogy aztán örökre elváljanak. Nem beletörődés ez, inkább elfogadás, szomorkás ugyan, de nem szorítja ki az élet élvezetének helyét. A Trumanban Tomás Kanadából tér vissza Spanyolországba, hogy meglátogassa barátját, Juliánt. Nem teljesen önszántából teszi, Julián unokatestvére, Paula kéri meg, hogy beszélje rá gyerekkori barátját a kemoterápia folytatására. Julián haldoklik, és úgy dönt, méltósággal szeretne elmenni. Tomás ezt elfogadja, négy napot tölt barátjával, aki egyfajta búcsúkörútba kezd, miközben új gazdát is keres kutyájának, Trumannak.

Truman

A filmben talán az a legérdekesebb, ahogy Gay érzelgősség és érzelmesség között lavírozni tud. Minden egyes jelenetében ott a csapda. Nagyban két színészének, Ricardo Darínnak és Javier Cámarának köszönhetően, akik alakításukért megosztva megkapták a San Sebastián-i Filmfesztivál díját, azonban elkerüli a buktatókat. A kényes szituációkat, melyekbe szereti hőseit belelökni, mindig egy fajta ironikus humor kíséri, mely olykor csupán egy tekintetben, szavak nélkül érhető tetten. A haldokló Juliánt Tomás mindenhová elkíséri, mintegy élettárs, aki vigyáz rá, asszisztál mellette. Azt hinnénk, ez Julián története, Tomás nézőpontjából. De nem, mert ahogy szépen lassan Truman megtalálja új gazdáját, úgy engedi át az okos cselekményvezetés a főszerepet, és rájövünk, ez a film nem egy haldokló története, hanem egy férfié, aki elhagyta hazáját, szeretteit, és elhagyja majd megint, hiszen családja és otthona egy óceánon túl vár rá, és mindez nem a halálról szól, hanem az életről, vagy inkább életekről, melyek egy ember életében, ha nem is konfliktusmenetesen, de megférnek egymás mellett.

Truman

Marc Recha katalán rendezőt szintén a halállal való szembesülés témája érdekli, és bár nála is a színész, illetve a kamerája előtt álló ember játssza a legfontosabb szerepet, technikája még Gayénél is puritánabb. Un dia perfecte per volar című filmjének főszereplője saját kisfia, Roc Recha. A fiú sárkányt eregetne, a sárkány azonban lezuhan, és összegabalyodik. Roc apját hívja, és egy férfi bukkan fel, megjavítja a játékot, beszélgetnek, játszadoznak, próbálják a sárkányt megreptetni, több-kevesebb sikerrel, majd egy barlangba mennek, ahol Sergi mesét mond a fiúnak egy óriásról, aki mindig éhes, és mindent fel akar falni. Recha filmje szinte dokumentarista stílusban készült, kisfián, aki talán öt éves lehet, látszik, hogy nem nagyon tud különbséget tenni film és valóság között, és nem is nagyon van különbség e két dolog között, hiszen amit látunk, az maga a valóság, a játék, a mese. A gyermek valóságában élünk, melynek közvetve az óriás, akit soha nem láthatunk, ugyanúgy létező figurája, mint Sergi, a mesélő. Aki a gyereknek csupán Sergi, nekünk Sergi López, színész, akit esetleg A faun labirintusából ismerhetünk. Aztán valami történik, jelek és utalások sejtetik velünk, hogy a férfi, akit mi éppen úgy látunk, mint a kisfiú, talán nincs is ott.

Un dia perfecte per volar

Recha filmje érdekes rákérdezés arra, hogyan csúszik össze a filmi valóság azzal a valósággal, amelyből táplálkozik, vagy amely neki teret ad. Még érdekesebb az a kísérlet, hogy főhősének egy olyasvalakit tesz meg, aki a kettő között nem tud különbséget tenni, és mivel mindent rajta keresztül ismerünk meg, tudásunk kezdetben csupán annyiból áll, amennyit a kisfiú szemszögéből láthatunk. A rendező egy gyermeki nézőpontba helyez minket, ahonnan jeleket mondattöredékeket összerakva ismerjük fel azt a helyzetet, amelyet a kisfiú – fantázia segítségével – túllép; hogy valaki már nincs ott, mert meghalt. A film legvégén a rendező, vagyis az apa bukkan fel. Amikor Roc elmeséli neki, hogy Sergivel volt, a férfi elmondja neki, hogy Sergi halott. A jelenet vágásának van valami mesterségessége, Recha nem is fiának beszél, inkább nekünk, hiszen Sergi López nem halott, csak karaktere, és ebben a pillanatban az Un dia perfecte per volar elválik a gyermeki szemszögtől, és az alkotóét mutatja meg, vagyis valakiét, aki a gyászt egy művel dolgozza fel, melyben a halottak örökké élhetnek, mint egy gyermek fantáziájában.

Több információ a fesztiválon szereplő filmekről a fesztivál honlapján található.