Kemény a ’80-as éveket önállósodási szakaszként aposztrofálva (a JAK ugyanis az Írószövetség „fiatal leágazásaként” jött létre) végül az 1992-es és ’93-as évet emelte ki, mint számára pozitív időket, amikor a JAK-tábor Tatára költözött, és a délutáni focizások megbízható rendje jótékonyan sugárzott át a szemináriumok, beszélgetések életébe. Viszont a ’93-as, A Koboldkórust is megjelentető év legfontosabb eseménye – persze – nagyobbik lánya, Lili születése volt.

A kezdetek tematikájánál maradva Ijjas a Kemény-lírával való első találkozásáról beszélt. Először a Szép Versekben olvasta az Ördögűző tájat, de akkor még nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a szöveggel. Az első kötettel már a személyes megismerkedést követően találkozott, ez pedig A koboldkórus volt. A kötet számára egyik legemlékezetesebb verse A hajléktalan volt; az otthontalanság filozófiai vetületű problémáját a szocio-dimenzióval érzékenyen vegyítő, az abszurd hatáselemeivel is élő szöveg kapcsán azt az érdekességet is megtudhattuk Ijjastól, hogy az oroszban nincs más szó a ’kint’ jelentésre, mint az utcát jelölő kifejezés, majd a groteszk és az irónia Kemény költészetében betöltött szerepére terelődött a szó. Kemény a groteszket utálja, Örkényt szereti; talán nem önmagában a groteszkkel van baj – mondta –, hanem azzal a direktséggel, keresettséggel, amit a fogalom benne mégiscsak felidéz. Ennek megfelelően saját eszközének inkább az iróniát tartja, ami a beszélgetés fonalát – a szintén ’93-as megjelenésű – A Kafka-paradigmához vezette. A Vörös Istvánnal közösen jegyzett könyv egyik Kemény-szövege, A gyűrű és a pálca a megúszós ironikus kör (esztétikai út: Borges, Cortazar, Antonioni) és a hősies, de pátoszveszélyes egyenes (erkölcsi út: Camus, Bernhard) – az alkotói attitűdre vonatkozó – hasonlatait járja körbe. Az esszé úgy fogalmaz, hogy „mindkét út vigaszt nyújt, és a vigasz mindig kevés”, az alkotás sikerültsége viszont – Kemény szerint – a két út egyensúlyától függ.

Amikor Deres a ’90-es évek költészetéről kérdezte, azt emelte ki, hogy többszörösen is rossz helyzetben volt akkor a líra: egyrészt az (irodalom)elmélet bizonyos kedvetlenséget szülő túlburjánzása miatt, másrészt azért, mert az emberek nem a költészettel voltak elfoglalva, hanem rendszert váltottak. De a helyzet szerinte – bár Deres diszkréten kételkedett – azóta javult, még ha jónak nem is nevezhető. A Koboldkórushoz visszatérve szó esett a Kemény-líra recepciójának irodalmában (az esten ezek közül szóba került többek között Abody Ritának A koboldkórushoz írt fülszövege és Térey Deres által is idézett Mi lett Önből című kritikája) is visszatérő megállapításról, miszerint a kötet új korszakot nyitott a szerző költészetében. Bár a nagyobb kritikai visszhang miértjére vonatkozó kérdésre Kemény azt válaszolta, hogy talán a JAK-os kiadásban keresendő az ok, azért szerinte is átmeneti ez a kötet, azaz valóban megelőlegez egy később beérő versbeszédet. A szövegek érése, érni hagyása kapcsán a kör versus egyenes problémához is kapcsolható esetlegesség is felmerült, amiből – bár fontos alkotói eszköz – Kemény szerint A Koboldkórusban még túl sok van. Hogy az esetlegesség és a lekerekítettség jó egyensúlya hol van, nem könnyű kérdés, Kemény szerint sem.

Aki a gyakorlatban látná az egyensúlykeresés e folyamatát Keménynél, az annyiból találhatja magát szerencsés helyzetben, hogy a szerző köteteire jellemző a korábbi szövegek új kötetbe való átemelése változatlanul vagy átírva, új kompozíciós kontextusba helyezve. Az évek során megjelent, új verseket is tartalmazó versválogatás-kötetek (Valami a vérről, Hideg) pedig – illetve az Állástalan táncosnő, amihez Kemény összes költeményéből (2006-ig), minden megjelenést, minden verziót számba véve válogatott – ilyen szempontból még beszédesebbek, úgyhogy zárásul hadd beszéljen itt (talán az egyensúlyról is) egy, az Állástalan táncosnőbe is bekerült szöveg A koboldkórusból.

Az egyik sóhaj
– százötven-milliószor –

Minden puha. Az emberek átjárnak mindenen
s egy puha ponttól rugalmasan visszapenderülnek,
semmi sem hagyja, hogy megkerüljék. Minden
kemény. Az emberek kopognak mindenen.

Megérkezik, és beengedem.

Puhán kezdi. Elmond macskának és gyereknek,
elmond lombnak, májusnak, drótkerítésnek,
aztán megnézi, dobog-e a szívem. Körül-
szalad, de veleforgok. Nincs több beszélnivalónk.

Fotó: Turcsány Bíbor (JAK FB-oldal)