Ám miért ne lehetne a jókedv éppoly magától értetődően alkalmas a létezés megragadására, akár a komolyság? Elsők közt ez a nietzschei kérdés fordulhat meg fejünkben Vida Gergely legújabb kötetét olvasva, hisz a Rokokó karaoke nem más, mint játék kultúránk legkülönfélébb regisztereivel. A kérdés annál is inkább nyomatékot kap, mert az ezredforduló magyar lírájából számos alkotót említhetünk – például Kovács András Ferenc, Varró Dániel, Király Levente –, akik látszólag vagy ténylegesen létfilozófiai tét nélkül szórakoztató leleményként (is) művelik a költészetet.

Míg a fenti költők ilyen jellegű művei kifejezetten úgy létesítenek folytonos kapcsolatot a magyar és világirodalom líratörténeti formációival, hogy általuk azok humoros olvasatait kapjuk kézhez, addig Vida szövegei egész másként viszonyulnak a költőelődök alkotásaihoz. Ha nem volna képtelenség, azt állítanánk, hogy Vida nem interpretál, amennyiben az irodalmi hagyományt eleve jelentéstől független matériaként kezeli. Számára mások költészete éppolyan játszótér, mint a tömegkultúra és a hétköznapok nyelvi világa. A szövegekben formálódó lírai hős a játszó gyermek szerepében kedvére rakosgatja az élet egymástól távoli területeiről származó nyelvi építőkockákat: „[h]íj a nász, híjja haza! / Egyszer csak betelt a pohár, / pszichológushoz fordultam. / Besúgó bús egó*, / mondta a psycho nŐ, / hogy ez árulás. / Átbaszott a pakolás. […] *Be-sú-gó – bú-se-gó, ezt is oh, / de szépen tudta mondani. /Be nyugatosan. Be illett neki.” (Egy karbantartó-lélek keserveinek leírása).

Az idézet nemcsak a Rokokó karaoke regiszterekben gazdag nyelvezetét illusztrálja, hanem azokra a nyelvi játékokra is példát hoz, amelyekből seregnyi szerepel a kötetben. Csak ebben a néhány sorban előfordul betűcsere, archaizálás és kiugratással önállósított betűszó, mely különjelentést birtokol egy másik szó testén belül. Főként az úgynevezett szakítás-szonettek épülnek ismert szövegekből kiszakadt sorokra és szavakra. Ezek Vida szonettjeiben tovább is szakadnak, sokszor csupán betűk vagy szótövek idézik az eredeti nyelvtestet, kontextust: „[m]intha az idő most magához nyúlna. / Múltakkal most vessz össze jövendő! / No, kinek fájl a sok múlti kultúra.” (Kinek fájl?) Ebben a részletben békésen megfér egymás mellett Kölcsey Husztja, valamint az informatikai és társadalomtudományi szakzsargon, sőt az első sor emlékezetünkbe hívhatja Berzsenyi több gondolati költeményét is. Mindeközben az idézetek anyagán keletkező grammatikai és fonetikai felfeslések és foltok erotikát olvastatnak abban, amiben sosem volt, fájdalmat visznek a számítógépes adatállományba, a kultúrák kapcsolatához pedig múlt időt rendelnek. Ráadásul meglehet, hogy mindez éppen fordítva történik. Egyébként a Rokokó karaoke nyelvi játékai előszeretettel irányulnak a grammatikára. A kihagyás gyakran alkalmazott retorikai eszköze is elsősorban igei személyragokat, valódi vagy álképzőket érint – olykor meglepő etimológiát teremtve egy-egy szó mögé: „szonetted tel, a végtagok elvékonyod” (Bárányok hallgatása), „neszez örökláng, finoman pillang’. / Dizájnos szobai POROTHERM kandall’.” (Kinek fájl?)

E pár szöveghely alapján is kijelenthetjük, hogy a Rokokó karaoke legfőbb szövegszervező elve a paródia. Legyen az szleng, vagy az irodalmi kánonhoz tartozó alkotás, a beszélő csintalan gyermek utánzó játékában kedvére kiforgat és átrendez minden nyelvi megvalósulást. Egy hollywoodi filmből vagy József Attila monumentális létfaggató költeményéből egyaránt csak a nyelvi felületre tart igényt. Így silányulnak a Téli éjszaka töredékei egy vidéki életkép összetevőivé: „(a)z udvar szigorú gyöpén imbolygott, / volt vagy másfél mázsa, / a böllér behurkolva lábait vezette / az óltól, s a megfelelő helyen földhöz vágta.” (Na, ja!) József Attila ilyen jellegű megidézettségét tekinthetjük blaszfémiaként, hisz a pretextusokat hermeneutikailag kiüríti, így mindössze arra válnak alkalmassá, hogy a szövegek közötti játék paródiájának színre vitelében segédkezzenek. Marad tehát a kétely: e vidám természetű poéta mégsem képes létfilozófiai tartalmak közvetítésére.

A karaoke olyan produkció, amelyben egy kiválasztott előadó zeneszámainak énekszólamát valaki saját hangján mutatja be. Utánzat, ennél fogva rokonságban áll a paródiával. Talán az is összeköti őket, hogy mindkettő az eredeti valamifajta romlását vonja maga után. Viszont biztos közös vonásuk az önkéntes szerepvállalás. Aki parodizál vagy karaokét énekel, egyfelől más bőrébe bújik és utánoz, másfelől megkérdőjelezi azt az identitást, amit véletlenül kapott. A paródiában a szerep szándékolt tévedés (Nietzsche), azt hiteti el velünk, hogy szabadon választjuk meg, kik legyünk. Tehát miközben úgy okoskodunk, hogy Vidánál a rengeteg vendégszöveg szétírja a lírai hős azonosságát, szükséges feltételeznünk egy nagyon öntudatos költő jelenlétét is.

Az önazonosság kérdése ugyanebből a szempontból merül fel a rokokó ember számára, akinek leghőbb vágya, hogy kiszabaduljon az elmúlt évszázadok kollektív azonosságából, és korlátlanul élvezze teljes önállóságát. Ki gondolná, hogy a barokk árnyékában meghúzódó stílusirányzat nemcsak játékosságán keresztül képes megszólítani a 21. század emberét? Ki állítaná ezt azok után, hogy a közelmúlt irodalomelméleti kutatásai – főként Walter Benjamin szövegeit értelmezve – bebizonyították, a barokk leginkább az allegorikus kifejezésmód örvén kapcsolódhat posztmodernnek nevezett korunkhoz? Miért ébredhet bennünk kétség? Azért, mert allegorikus kifejezésre Benjaminnál éppenséggel az írás ad lehetőséget, mely egyszersmind a teremtmény összeszedettsége, mindenhatósága a világ dolgaival szemben, míg a beszéd elbizakodottság, tehetetlenség Isten előtt, a teremtmény szabad, eredeti megnyilvánulásának módja. A rokokóban hasonló ellenállás nyilvánul meg: az emberek nem tekintik magukat többé a nagy világszínpad bábfiguráinak, akiket Isten keze igazgat, hanem saját kezükbe veszik a rendezést. A Rokokó karaoke szintén a lázadás mellett kötelezi el magát második mottójával, amennyiben az a beszéd elsődlegességét hangsúlyozza: »… de azért mindig beszéljünk, vagy majdnem mindig, na ez az, erre kell nagyon figyelnünk az írás hevében.« (Samuel Beckett: Molloy)

Vida Gergely játékos poétája képes tehát filozófiai témák közvetítésére. Szövegei hordozzák az önazonosság és a szerepjátszás kérdéskörét, de az első mottóhoz híven nem tárgyalják: »[l]áttam az angyalokat! De nekem nincs nyelvem azokról / Szólani; nagy tárgy! Mely emberi nyelvet előz!« (Édes Gergely: A halhatatlanság). Ezek a sorok a reflexív bölcseleti nyelv és az önelemzés kötetbeli hiányára egyaránt utalhatnak, hisz a barokk ikonográfia égi angyalai földi amorettekké változnak a rokokóban, olyan pajkos gyermekké, mint amilyen a Rokokó karaokéban kirajzolódó lírai hős.