Ha még mindig nem volna nyilvánvaló elfogult rajongásom Bocsárdi László előadásaiért, a fesztivál eddig egyetlen nagytermi teltházas estéje mégis a Vízkereszt, vagy amire vágytok volt. Ha pedig rögeszmék és lelkes kattanások, akkor Bocsárdi vállaltan pörög Shakespeare-en, olyannyira, hogy a Hamlet után, annak mintegy folytatásaképpen a Vízkereszt több értelemben kérette magát megrendezni. Ugyanaz a társulat, ugyanaz a díszlettervező – a Tamási Áron Színházban lakó shakespeare-i család üli körbe nagyobb ünnepeken az asztalt, kavarodik félreértésekbe, veszekedik, szeret egymásba, öli és temeti el egymást. A nézőt pedig behívják néha részt venni egy-egy vacsorán, hogy éppen hol tartanak, hogy éppen mi foglalkoztatja őket, hogy éppen milyenben vannak. Néha illetlen vendégeknek érezzük magunkat, mert éppen egy családi konfliktus legeslegközepét kapjuk el, és szorongunk végig a székünkben; de van, hogy derűsre alakul az este, hogy pimasz titkokat tudunk meg róluk, hogy nevetünk a félreértéseiken – amikről elhitetik velünk, hogy valódiak –, énekelgetnek, levezetődnek a feszültségek, és minden rendben van. A Vízkeresztben a családnak talán éppen jó kedve van, és különben is: amíg Illyriaban pia van, s a torkomban lyuk, addig valahogy mindent túlélünk. A szerelmeink beteljesülnek, az álcáink lelepleződnek, a rossz elnyeri méltó büntetését, és Malvolio is kijózanodik. 

Elképzelhető, hogy erőltetett belelátás ez, de ebben az előadásban a megfelelő szereposztáson túl, megfigyeltem egy, a társulat tagjaira gyakorolt ironikus reflexiót. Magyarázom. Pálffy Tibor Malvolio szerepében egyszerre volt a mindenkori Malvolio, de egyszerre volt a mindenkori Pálffy Tibor is. Vagyis mielőtt a kocsmai kritika rosszindulatúan megjegyezné, hogy ejj-ejj Pálffy már megint ugyanabból az attitűdből, hangból, testtartásból és gesztusvilágból csinálta meg ezt a szerepét is, ez az attitűd, hang, testtartás és gesztusvilág felnagyítása, leegyszerűsítése és beazonosíthatóra sűrítése önkritikaként működött. Hogy úgy mondjam: az volt a humor egyik forrása, hogy Malvolio egy Pálffy-paródia volt. Vagy Mátray László Orsino szerepében azzal nevetette könnyesre a közönséget, hogy míg Hamlet szerepében ugyanennek a színésznek a hajáról úgy csöpögött a víz, mint az egyes gyilkosságokkal ontott vér, addig Orsino egy haját lobogtató homoerotikusan szarkasztiko-patetikó lett; a gyönyörű, mindenki-bele-szeret-férfi érzelmessé kifigurázása. Ez a paródia és a kifigurázás pedig valahol egy refrén dúdolása, egy valami ismertnek az ismétlése – mint valami déjá vu – újra és újra megjelenik, hogy mielőtt még azt hinnénk, hogy ez az egész halad valamerre, emlékeztessen. Egyáltalán nem száraz énnekem a maga humora.

Bartha József díszlete – úgymond – hozta a formáját. Egy forgó színpad, ami nem spanyolviasz ugyan, de  talán az, ahogyan ez néha kisebb méretű tárgyként, néha feszültséglevezetőként, néha körbe-körbe futhatóként működik, szintén olyan önreflexióról tanúskodik, ami olyasmit mond, hogy nem akarunk úgy csinálni, mintha ez magától forogna, nem közömbös és észrevétlen ez nekünk.

És ha a szerelem a legfőbb képzelődés, és az egész valami környékezés, udvarlás, ostrom akkor majd a bolond vigyáz a hülyére, mert legyen a találkozás ürügye karácsonyi vacsora vagy halotti tor, úgy vagyunk jelen egymás életében, hogy végig szorongunk a székünkben, hogy pimasz titkokat tudunk, hogy nevetünk a félreértéseinken, énekelgetünk, és valahogy minden rendben van. Ez az előadás is ennek a családnak a története, amiben az ismerős arcok támpontok, amik nem hagyják, hogy megőrüljünk, mert azt az érzetet keltik, hogy van ebben az egészben valami következetesség.

Ha pedig következetesség és szerelem-képzelődés, akkor töredékesség és képzelődés-szerelem. Nagy Botond Bocsárdi László marosvásárhelyi mesterszakos rendező-osztályának egyik kiemelkedő tanítványa, amiből egyáltalán nem következik, hogy mestere színházi útján indult el, vagy hogy ez az út-elején-levés egy kicsit is érződne az előadás minőségén. Nagy Botond – akinek az előadására beülni egyszerre volt irtó személyes és ijesztő esztétikai félelemélmény (ha van ilyen) – Székely Csaba Homokszörny című darabját rakta a történelemben először színpadra. Az ősbemutatóra szeptember 15-én került sor, szóval friss elődás, friss szövegből, friss rendezőtől. 

Amióta Gyergyóban vagyok, nem jegyzem fel az előző éjszakai álmaim; míg egy hete intenzív, könnyen azonosítható elemeket álmodtam, talán a levegő változása miatt, de a napokban inkább érzésekkel ébredek, különösebb emlékek nélkül. Csak elbeszélésekből tudom, hogy Nagy Botond előadásai füstösek, valahol a szürreális és az expresszionista között lebegnek. Nem olvastam az eredeti szöveget, de azt is tudom, hogy a rendező keveset hagyott belőle, kerültek bele saját- és vendégszövegek. Abban megegyezhetünk, hogy ilyen előtudással beülni egy előadásra már megteremt egy nézői attitűdöt, egy értelmezési keretet, egy kritikai pozíciót, egy nemtetszési, kiszámíthatósági lehetőséget. Gyomoridegem van, mint mostanában elalvás előtt.

Linóleum, egy vécécsésze, fák, elektromos raktárajtó, a színpadra kétoldalt merőleges nézőtér, kevesen férünk be. A díszlet úgy díszlet, hogy nem annyira díszlet – az abszurdnak ható töredéktörténetek esetleges helyszíne, ami akár teljesen más is lehetne, csak most éppen itt vagyunk. Egy étteremben, egy szálloda recepcióján, egy tárgyalóteremben, egy lakás bejáratában, egy hálószobában, egy ebédlőben, egy kifutón, egy klubban, vagy egy színpadon, és valahol a semmiben, a két ember közötti térüres légben. Helyszínek ezek, amiket a jelenetek fogalmaznak meg, írnak körül és határoznak meg. Ezeket a jeleneteket pedig a szöveg fogalmazza meg, beszéli körül és határozza meg. Igazából nincs lineáris történet, karakterek sincsenek, nincsenek könnyen azonosítható elemek, talán a levegő változása miatt, de az előadásból csak érzésekkel megyek ki, különösebb emlékek nélkül. 

Tizenkettő töredéket elbeszélő arc jelenik meg, akik mintha ugyanarról beszélnének: magáról a töredékesség ismetlődéséről. Azt is esetlegesnek gondolom, hogy Bartha László-Zsolt éppen a szeretet és szerelem ürügyén fut bele valami Don Juan-szerepbe, kerül ki belőle, és fut bele újra. Benne, a színészi és emberi energiáiban, a szünetben felolvasott verseiben sűrűsödik – az egyesek szerint hosszúra nyúlt – három és fél óra.

Az előadás szövege abban az értelemben lírai, hogy a jelenetek soráthajlanak, vagyis mielőtt még azt hinnénk, hogy vége van, a következő eleje még szól valamit az utóbbiról vagy egy órával azelőttiről – és ezek egyszerre olyanok, mint valami támpontok, amik nem hagyják, hogy megőrüljünk, mert azt az érzetet keltik, hogy van ebben az egészben valami következetesség. A második felvonás, mintha más előadás volna ugyan, mégis az előző töredékek elmélyítése, túlabsztrahálása, mint valami déjá vu, hogy mielőtt még azt hinnénk, hogy ez az egész halad valamerre, emlékeztet.

Kézenfekvő talán, de a kékfestő illúzió-jelenetben tátott szájjal néztem az átlátszó, vékony, háló-műanyag lepedő vízszerű végigvonulását a térben. És máris a végefelé járunk. De melyik vége felé? Az előadásnak kb. háromszor lehetett volna vége, mielőtt valóban vége lett, és ott maradtunk a csöpögő csendben. A késleltetés okozta fokozott élmény – ezek szerint – a színházban is működik. 

Moșu Norbert-László és Máthé Annamária záró párbeszéde, ami egyszerre nevezhető ki az előadás valamilyen keretének, egy őszinte kifakadás valami olyanról, amit nem szeretünk piszkálni magunkban, az együttlevés lehetőségeiről, hogy: miért nem tudunk csak úgy lenni egymásnak? Mert olyan az agyam, mint egy aranyhalnak, és különösebb emlékek nélkül közel vagyunk az őrültséghez, hogy – mint valami dejavú – újra és újra feltevődhet a kérdés, hogy mielőtt még azt hinném, hogy ez az egész halad valamerre, emlékeztet: nem-nem, körben forgok. 

Nemzetiségi Színházi Kollokvium

Gyergyószentmiklós

2015. szeptember 24. - október 4.

Fotók: Jakab Lóránt, Kolozsi Borsos Gábor