Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni Jasse Andrews 2012-ben megjelent regénye alapján készült. A Pittsburgben játszódó történet főhőse Greg (a karaktert megformáló fiatal színész, Thomas Mann nevét nem lesz nehéz megjegyezni), egy önbizalom-hiányos kamasz, aki körül a gimi utolsó évében felgyorsulnak az események. Egy a barátság és a szerelem határán billegő új ismerettség hatására indul el a felnőtté válás útján. A gyerekkori kegyetlen őszinteségből lassan eljut a kamaszkorra jellemző szégyenlős titkolózásig. A történet alapjában véve nem túl eredeti, de a morbid humorral átitatott párbeszédek, az érdekes karakterek szerethetővé teszik a forgatókönyvet. 

Greg igyekszik láthatatlan maradni. Titkos mentsvára a történelem tanár, Mr. McCarthy (Jon Bernthal) irodája. McCarthy kétségkívül a tanári kar legnépszerűbb figurája a diákok körében, annak ellenére, hogy mindig a föld fölött lebeg, néha egy-két használható tanácsot is tud adni. Greg nemcsak a kényelmes karosszék és a saját TV miatt tölt nála minden ebédszünetet, hanem azért is, mert így elkerülheti a rettegett menzai döntéshelyzetet, amikor választania kell, hogy melyik asztaltársasághoz üljön. Inkább kívülről szereti figyelni az iskolai klikkeket, minthogy bármelyikhez is csatlakozzon. Úgy próbálja megőrizni pártatlanságát, hogy senkit sem enged közel magához. Kínosan figyel rá, hogy mindenkivel megtartsa a három lépés távolságot, még Earlt (RJ Cyler) sem nevezi a barátjának, következetesen úgy hivatkozik rá, mint a kollégájára, pedig vele tölti a legtöbb szabadidejét.

Mindez akkor változik meg, amikor Gregre ráparancsol az anyja (Connie Britton), hogy látogassa meg az egyik évfolyamtársát, Rachelt (Olivia Cooke), mert a lány leukémiás és szüksége van egy barátra. A kényszerből induló találkozó meglepően jól sikerül, és mielőtt Greg észbe kapna, már a délutánjai nagy részét Rachellel tölti, akivel egyre jobban ragaszkodnak egymáshoz. Ettől kezdődően a történet meglehetősen középszerűvé válik, egyrészt azért, mert „a nevetés a legjobb gyógyszer” közhely mentén halad tovább, másrészt azért, mert a beteggel kialakított lehetetlen barátság elcsépelt ötletét használja fel, mint a Love Story (Hiler, 1970), a Harold és Maude (Ashby, 1971), a Tajtékos Napok (Gondry, 2013), vagy a szintén gyerek-hősöket választó Csillagainkban a hiba (Boone, 2014).

A hangvétel ugyanakkor mégis eredeti, mert ezekkel a filmekkel ellentétben az Én, Earl.. a halál fenyegetését nem pátosszal és melankóliával kezeli, hanem morbid humorral. A két főhős a viccelődést jelöli meg helyes magatartásnak, amihez képest nevetségessé válnak Rachel osztálytársainak sután együtt érző, szánakozó megjegyzései.

Már a film címének legelső elolvasásakor elkezdődik az a játék, amely a vetítés utolsó kockájáig tart: a lány későbbi sorsának lebegtetése. A néző, akit a narrátor összezavar az ellentétes információkkal, épp annyira válik bizonytalanná a folytatást illetően, mint amennyire a film hősei is.

Az egyetlen kivétel Greg, aki egyben a film narrátora is, és tudja, mi fog történni, de folyamatosan játszik az információadagolással. Előre elárulja, mi fog történni, de később visszavonja, megváltoztatja az eseményeket. A külső nézőpont, amit képvisel, rímel a történetben felvett kívülálló pozíciójára is.

Ebből a megfigyelői pozícióból elemzi a felnőtteket is, akik egytől-egyig zakkant karakterek és még a tinédzsereknél is éretlenebbek. Greg apja (Nick Offerman) például Nagy „Töki” Lebowski értelmiségi változata: képzeljünk el egy művészfilm-rajongót, aki csakis fürdőköpenyben látható (annak idején rendezői kommentárral ellátott Herzog-filmeket nézetett óvodás fiával) és az extrém kulináris élvezeteknek hódol.

Mivel Greg tudja a titkot Rachel betegségéről, cserébe a ő is elárul valamit a lánynak. Elmondja neki, hogy Earllel mindketten mozirajongók, de nem csak arról van szó, hogy nagy kanállal fogyasztják a filmes örökzöldeket, hanem saját filmeket is készítenek a kedvenceik alapján. Átköltik az eredeti címet, és ebből forgatnak egy saját változatot a ház körül fellelhető eszközök segítségével, egy szál kamerával. Ezekből a kisfilmekből látunk rövid részleteket a filmben, többnyire a főcímet. A poén általában arra korlátozódik, hogy kiforgatja az eredeti, közismert címeket. Sockwork Orange, Anatomy of a Burger, Breath Less – az ötlet tényleg vicces, de annyiszor megismétlődik, hogy nagyon hamar elkopik. Sokkal jobbak a kevésbé direkt poénok, mint az, hogy a Greget játszó színész nevével viccelődve előkerül a Halál Velencében filmváltozata (Death in Venice helyett a címe Death in Tennis lesz). És tulajdonképpen az a gesztus, hogy a közismert filmeket csak a címükben idézi meg, hasonló gesztus, mint megvenni a „kötelező” filmeket DVD-n és kibontatlanul felsorakoztatni őket a polcra.

A klasszikusok újrajátszásával kimutatott cinefília Bertolucci Álmodozókjából (2003) már ismerős, amelyben egy korosztállyal idősebb párizsi trió szórakoztatta egymást a Louvre-futással és a filmtörténet legismertebb alvilági leszámolás-jelenetének újrajátszásával. Az Én, Earl...-ben elhangzó filmzenék többsége szintén klasszikusokból származik, Gomez-Rejon Bertoluccihoz hasonlóan viccelődik a zenéjükkel megidézett filmekkel. Ezúttal hallunk részleteket a Szédülésből (Hitchcock, 1958), a Jules és Jimből (Truffaut, 1962), a Magánbeszélgetésből (Scorsese, 1974), a Harold és Maude-ból (Ashby, 1974), igazi sikerélmény a nézőnek, ha sikerül beazonosítania őket. 

Alfonso Gomez-Rejon (forrás: time.com)

Még szembetűnőbb a történetbeli átfedés Gondry Tekerd vissza, haverjával (2008), amely a VHS-korszaknak állít emléket. Greg és Earl módszere nagyon hasonlít Jerry és Mike ötletéhez. A hátsó udvarban újrajátsszák az ismert jeleneteket, még a főcímdalt is maguk éneklik fel hozzá. Ezt a sajátos átértelmezést nevezik „svédelésnek”, ami rendkívül népszerű lesz. Valószínűleg Greg és Earl is hasonló karriert futhatna be, ha nem tartanák pocséknak a 42 leforgatott filmjüket, és lenne merszük megmutatni őket másoknak.

Ezeket a különálló egységeket egy „second unit” stáb vette fel a mindössze 25 napos forgatás szüneteiben, Edward Bursch és Nathan O. Marsch animációs rendezők felügyelete alatt. Korábban mindketten dolgoztak A Grand Budapest Hotel (Anderson, 2014) stábjában, Bursch animatik-vágóként, Marsch pedig az animált főcím grafikai tervezőjeként. Gomez-Rejon rájuk bízta a second unit vezetését, és szabad kezet adott nekik, így most szabadjára engedhették a fantáziájukat. Az átköltött filmcímek többsége Andrews könyvéből származik, de az animátorok is javasoltak néhányat. Összesen 21 kis etüd készült, amelyek monitorokon, tévéken jelennek meg a kész filmben. A second unit stáb készítette Greg képzelgéseit is, stop motion technikával. Ezek a kis animációk kedvesek, de ötletességben messze elmaradnak a Gondry-filmek álomjeleneteitől (Az álom tudománya (2006), Tajtékos napok(2013)).

A fő stáb operatőre halmozza a virtuóz vizuális megoldásokat. Chung-hoon Chung (aki korábban négyszer dolgozott együtt Chan-wook Park rendezővel, például az Oldboyon, 2003) többször használ torzító lencséket és szokatlan gépállásokból mutatja a teret. Sok a játékos ötlet a kamera mozgatására: Chung időnként jobbra-balra billegteti, vagy egyszerűen csak hagyja oldalra eldőlni a felvevőt, vagy egyszerre használ arcközelit és rántott svenket. A teret alaposan bejáró bonyolult fahrtok elszédítik a nézőt és bele is vonják a jelenetbe, olyan érzést keltenek, mintha a szereplők között táncolnánk.

A film kulcsjelenetében teljesen eltűnnek az operatőri bravúrok, ehelyett egyetlen hosszú fix beállításban látunk egy fontos beszélgetést Rachel és Greg között. Mire ez a párbeszéd elkezdődik, már hozzászoktunk az operatőri mutatványokhoz, várjuk is őket, éppen ezért válik nyomasztóvá a kamera mozdulatlansága, ahogy a közben lezajló súlyos párbeszéd is. Ettől a ponttól kezdve el is tűnnek a kamerajátékok a filmből. Ez a látványos váltás újra felidézi a Tajtékos napokat, amelyben ugyancsak egy fiatal beteg nő életét próbálja megszépíteni a férje. Ott a betegség elhatalmasodását a filmből fokozatosan eltűnő színek hangsúlyozzák.

Alfonso Gomez-Rejon rendező korábban Scorsese és Iñárritu rendezőasszisztense volt, interjúkban is szívesen hivatkozik a mestereire. Elsőfilmje az idei Sundance-en egyszerre kapta meg a közönségdíjat és a Zsűri Nagydíját, és 12 millió dollárért kelt el, amivel a fesztivál történetének legnagyobb bevételét érte el.

Gomez-Rejon a film első magyarországi vetítésén, a CineFesten beköszönt egy rövid videóüzenetben is. A filmet felkonferáló rendező, Bede-Fazekas Máté szerint a film sikere a tinifilm műfajával való kísérletezésnek köszönhető. Annyiban egyetértek, hogy a műfajra jellemző szokásos bonyodalmakat (a pályaválasztási stresszt, a szívügyeket, a barátságot, a szülők és a tanárok elleni lázadás kérdését, stb.) a betegséggel való szembenézés narratívája mögé helyezi. A filmes eszközhasználat is innovatívabb, mint általában a nagy stúdiók tinivígjátékai esetében. A cselekmény viszont kifejezetten átlagos, a film második felében pedig még a filmnyelvi megoldások is igazodnak a műfaj standardjához. 

Ugyanakkor az Én, Earl… a filmes referenciák tárházának is tekinthető, ez az ötlet pedig láthatóan soha sem kopik el. A mozirajongók szívét már a díszletben elhelyezett 400 csapás (Truffaut, 1959) -plakáttal, vagy egy Holtak hajnala (Romero, 1978) -kitűzővel meg lehet dobogtatni. De azt gondolom, hogy azok a filmesek, akik ilyen módon róják le a tiszteletüket a kanonizált rendezőóriások előtt, egy kicsit biztonsági játékot is játszanak, mert valójában az ő sikereik oldalvizén eveznek azzal, hogy a rajongótáborukat mozgósítják.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl)

Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 105 perc, 2015

Rendező: Alfonso Gomez-Rejon

Forgatókönyvíró: Jesse Andrews

Operatőr: Chung-hoon Chung

Zene: Brian Eno

Producer: Jeremy Dawson, Dan Fogelman, Steven M. Rales

Vágó: David Trachtenberg

Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke, Jon Bernthal, Nick Offerman, Connie Britton, Molly Shannon, Matt Bennett, Bobb'e J. Thompson

Bemutató: 2015. szeptember 24.

Forgalmazza: InterCom

Korhatár: 12