A kiállítótérbe lépve egy kvázi strandfotóval találkozunk: a munkák egyes elemei, az anyagok és a formák a balatoni/tengerparti nyarak hangulatát idézik vissza, az alkotó azonban a tipikus strandelemekből építkező kép nosztalgikusságát és mulandóságát egy ügyes megoldással megtöri: szélgépeket helyez a térbe, a mozgás beemelésével pedig nemcsak életre kelti, jelenvalóvá teszik a műveket, hanem sok esetben ezek az eszközök azok, amelyek teljessé teszik az adott művet vagy megmutatják annak lényegi részeit.

Ez a helyzet például a nyersacélból és sátorponyvából megalkotott munkákkal is, amelyeknél a szélgépek hatására a kifeszített anyag mögött egy-egy forma rajzolódik ki: egy háromszög, melyből az elhaladó női fenékre asszociálhat a néző; míg a másik egy férfias motívum, ami egy mozgásban levő, izmos hátra emlékeztet. A feminin és macsós elemek a kiállítás legjelentősebb munkájában is megjelennek: a két, vízzel felengedett acélmedencében a simára csiszolt és a hegyes kövek egy-egy alakot, egy nőt és egy férfit rajzolnak ki.

Az installáció azonban nem merül ki ennyiben, egy igazán komplex munkával van dolgunk, melynek erősségét elsősorban az adja, hogy Kiss korábbi munkáinak fontos jellemzőit felvonultatja, miközben azok gondolatiságát tovább is fejleszti, átalakítja. Kiss ebben a munkában is igen hatékonyan ötvözi a mesterséges, rideg anyagokat a természetesekkel, a vízzel és a kövekkel, azonban itt nem az az elsődleges célja, hogy a szintetikus anyag idegenségét megtörje, hanem, hogy a természeti formák nosztalgikus intimitását semmissé tegye. A medence színével való játék is eltávolítja, külsővé teszi a befogadó számára a benyomást: a homogén tengerkék színt rozsdás foltok, fehér kopások törik meg, és ezek teszik valóságossá, igazivá és élővé a „képet”.

Hasonlóan utal a korábbi munkáira a falra rögzített, kék bőrből elkészített mű is, melynek szemlélése közben a látogató egy átizzadt, összegyűrt strandlepedőre asszociálhat. E munka varrásai mögül azonban Kiss egy igen fontos motívumára, a transzformerszként elhíresült férfias, nagyon határozott, Y formájú alakzat nyomaira bukkanhatunk rá. Ezzel a munkával vissza is tér az eredethez, hiszen ahogy egy korábbi interjújában már elárulta: egy bőrkabát szabásmintáján látott hasonlót.

A helyspecifikus munkák egyébként szintén egy komplex projektté állnak össze, éppen úgy, ahogyan azt a Trafó Galériában kiállított művek esetén is tapasztalhattuk, így az egyes darabok nemcsak egymás jelentését erősítik fel, hanem a értelmezik és kiteljesítik a nagy koncepciót is.

A koncepció alaposan kidolgozott, annak egységességét segítik elő a különféle fényforrások is, amelyeket Kiss nem tekint a munkák részének, viszont mindenképpen szükségesek azok értelmezéséhez, a jelentésrétegek felfejtéséhez. A fényforrások közül a legfontosabb a szemben levő falon futó neonfal, amely a napot hivatott szimbolizálni, azonban itt is, mint a többi részlet/elem esetében, a művész egy elidegenítő gesztussal töri meg a naplementék nosztalgikus hangulatát. A hideg fényű, mesterséges csövek a lenyugvó nap által kiváltott élmény konfliktusosságára mutat rá: az egyén ezeket a pillanatokat intim, belső élményként rögzíti, azonban a nap mozgása önmagában létező, az emberi léttől független esemény, ami folyamatosan megtörténik és nincs rá semmiféle befolyásunk.

Kiss Adrian legújabb munkái egy erős, alaposan kidolgozott koncepció mentén születtek meg, azonban a tárlat nemcsak a művek mögötti gondolatiságnak köszönhetően lesz kiemelkedő, hanem attól is, hogy a kivitelezés is aprólékos, pontos és jól átgondolt.

Kiss Adrian Sunfucked című kiállítása a budapesti Horizont Galériában (Zichy Jenő utca 32.) tekinthető meg 2015. október 21-ig.

Fotó: Lékó Tamás / Horizont és ERdei Gábor / GWB