Jérôme Etting a nyugat-franciaországi Nantes utcáin sétálva hallotta először az egyiptomi tradicionális hangszerek hangját. Ezen a délutánon lett az arghul (klarinétszerű, duplacsövű síp) megszállott rajongója, és hamarosan Egyiptomig repült, hogy megszólaltassa a fáraók ősi hangszerét. A francia zenész elmondása szerint a fúvós hangszer eltűnőfélben van, s félő, hogy hamarosan múzeumok rabja lesz. Ezért is szerette volna életben tartani az egyiptomi zenei kultúra egyik alaphangszerét.

Ez a koncepció magára az Egyptian Projectre is igaz, amit Jérôme azzal a céllal álmodott meg, hogy a kairói művészek zenéje nyugati kontextusban virágozzon tovább – és növesszen új hajtásokat. Kairói évei alatt olyan elismert egyiptomi zenészekkel találkozott, akiket vonzott az újszerű experimentális műfaj.  A formáció rangidős zenészei több mint három évtizede ismerik egymást a kairói szintérről, de közös fellépésre ritkán volt alkalmuk.  Jérôme Etting közvetítő szerepe a kezdetektől fontos volt, azonban az egymás kultúrája iránt érzett kölcsönös kíváncsiság, tisztelet, és a zene iránti szenvedély vezette őket végül közös színpadra. Az Egyptian Project teremtett lehetőséget arra, hogy együtt formálják tovább az egyiptomi dallamokat, majd egymást inspirálva mutatkozzanak meg nemzetközi színpadokon. A három év közös munka eredményeként Ya Amar (2012) című albumukat Elektro’riental címkével ismerhette meg a világközönség.

Az első (újra)találkozást követően kiderült, hogy Salama Metwally már húsz éve felhagyott a hegedüléssel és kizárólag a rababa (lószőr húros vonós hangszer) művészetének él. Ekkor Sayed Emam, az Egyiptian Project énekese és Ragab Sadeket, az ütős hangszerek mestere – akik még hegedűművészként emlékeztek társukra − azt tanácsolták neki, keresse elő régi hangszerét. E baráti sugallat hatására a zenekar legidősebb (62 éves) tagja már a formáció vonós-virtuózaként lépett színpadra, ahogyan én is megismertem Ya Amar albumukat hallgatva. Aznap Salama Metwally játéka miatt siettem a Világzenei Színpad elé, ahol a felcsendülő első akkordok máris kedvenc hangszereim közé emelték a rababát, amikor meghallottam a Besharis-t:

Szombat kora estére kellemes társaság, értő közönség sétált a színpadhoz a három barát improvizációkkal dúsított összhangjátékára. Zenéjükben ritmikus melódiák érvényesültek paradox műfaji párosításban: trip-hop és hip-hop sorozatok szöktek csintalan habitussal a tiszteletet érdemlő tradicionális hangszerek közé. Jérôme Etting elektronikus agy-stimulációja képes volt merengő, mélyen befelé figyelő állapotba sodorni a közönséget. Az első dal után egyszerűen elvesztünk a dallamhullámok sokaságában, ugyanakkor a tradicionális hangszerek improvizatív játéka képes volt újra és újra kiemelni minket a lassú andalgásból.

Az arab zenét – ahogyan az ezen a hagyományon alapuló görög és török dallamokat is – a taksim (improvizáció) és felgyorsult ritmusváltakozások teszik energikusan melodikussá. Ennek hatására az énekhang, a hangszerek önálló életre keltek, szinte leszaladnak a színpadról, hogy a közönségben érzelmi transzformációkat idézzenek elő. Sikerült. Nehezen léptem ki aznap este az egyiptomi élményből.

Első találkozásom az Egyptian Projecttel a francia experimentális elektronika világában esett meg, ahová be-beszöknek tradicionális dallamok is. Például Nantes városában már a kilencvenes években mozgolódás indult hasonló műfajban, a világzene és elektronikus alapok ötvözésével. Az Orange Blossom zenekar ekkor vette fel első dalait, ami hangzásvilágában nagyon közel áll Jérôme projektjéhez, ugyanakkor ezen electro-folk-akusztik hangzással való kísérletezés végül az Egyptian Projectnek hozott nagyobb ismeretséget. A Világzenei Színpad az egyiptomi-francia formáció meghívásával bizonyította, hogy − latin tánczene, balkáni mulatozás vagy roma folk felvonultatása mellett – olyan hibrid, újszerű műfajok ablakait is nyitogatja, mint amit az Egyiptian Project is képvisel.