PRAE.HU: Mikor és hogyan jött, meg egyáltalán hogyan jön valakinek az, hogy karmester legyen?

Nekem először a zene jött, és a legtöbb embernek szerintem a zene jön, és aztán ennek a mutációi, hogy a zenén belül éppen mivel foglalkozik. Az elhivatottságom a zenének szól elsősorban, és az, hogy karmester lettem, már csak egy, azt is mondhatnám, hogy technikai szintű választás volt.

Azért lettem karmester, mert szerettem volna zeneszerző lenni meg zongoraművész, és tulajdonképpen a zeneszerzéssel kapcsolatban volt egy kis önbizalomhiányom, teljes joggal egyébként, a zongorázáshoz pedig egyszerűen… Nagyon magányos pálya az, mert nyolc-tíz órát kell egyedül ülni egy szobában és gyakorolni. Amikor tizennyolc éves voltam, vagy tizenhét, akkor azt gondoltam, hogy ezt nem, engem az emberek jobban érdekelnek, meg hogy velük foglalkozzak, hogy közösen hozzunk létre valamit. Így jött a karmesterség. És pont amikor ezen gondolkodtam, akkor ismerkedtem meg Vásáry Tamással. Meghallgatott és ő volt az első ember, aki azt mondta, hogy szerinte nekem alkatilag a karmesterség való.

PRAE.HU: Ezt olvastam az interjúban is, és talán szemétség is, de megkérdezem, hogy ez pontosan hogy volt?

Úgy volt, hogy meghallgatott… igen, ez vicces, mosolyogva elmesélem, hogy…

PRAE.HU: Ez így nagyon finoman hangzik, azért kérdezem.

Igen. Meghallgatott, meghallgatta a zongorázásomat, csak tudod akkoriban, amikor az ember tizenéves zenész, akkor igyekszik minél több nagy mesternek előjátszani. Én Petrovics Emillel is nagyon jóban voltam, megmutattam neki a szerzeményeimet, kell a visszajelzés. Vásáry Tamás meghallgatott, beszélgettünk, ő nagyon beszélgetős ember, és…

PRAE.HU: Nem csak a zongorázásról volt szó akkor.

Nem, ez személyiségkérdés. A karmesterség alkat és személyiség függvénye. Nagyon sok minden kell hozzá, és ő pontosan azt látta bennem, hogy az én személyiségem meg alkatom alkalmas arra, hogy karmester legyek, ezért bátorított, hogy ezt az utat próbáljam. Persze, ha magammal szemben kicsit gonosz lennék, akkor gondolhatnám azt is, hogy annyira rosszul zongoráztam, hogy azt mondja: bármi mást csinálj, csak ne zongorázz.

PRAE.HU: Pontosan ezért kérdeztem, mondjuk egy kicsit udvariasabban.

De hát én magammal szemben is voltam ennyire önkritikus: én nem álltam technikailag azon a szinten tizenhét évesen, amilyen szinten állnom kellett volna ahhoz, hogy zongoraművészként karrierem lehessen. Ez teljesen világos volt, hiába voltam nagyon kitartó, de későn kezdtem el zongorázni, tizenkét éves koromban kezdtem el a rendszerszintű…

PRAE.HU: Ebbe bele is szeretnék kérdezni, mert eddig azt hallottam, hogy tizenvalahány éves korban, de maga a zenélés mikor kezdődött? Tényleg ennyire későn?

Nem, a zenével való kapcsolat hatévesen kezdődött, amikor a Zeneakadémiára elvittek, és emlékszem, hogy a Mozart Requiemet hallgattuk meg. Bizarrnak tűnik, hogy egy hatéves gyereket a Mozart Requiemre, de nekem tökéletesen természetesnek tűnt. És nagyon megragadott a koncert, amin Kobayashi Ken Ichiro vezényelt, és onnan datálom a zenével való szerelmemet. De ezt nem követte azonnal valami rendszeres zenetanulás, mert az édesapám autodidakta módon zongorázik, és én őt próbáltam utánozni.

PRAE.HU: Valami más zenei felmenő is volt? Mert ahogy tudom, az édesapád nem zenész.

Ő nem zenész, nem. De nagyon szereti a zenét és hegedülni tanult, de zongorázni nem, azt teljesen magától tanulta meg. Apám családjában majdnem mindenkinek van valamilyen zenei kötődése. A nagymamám Dohnányi Ernőnél tanult zongorázni a Zeneakadémián, de mivel nyolc gyermeket szült, nem lett zenész. De nem is baj, mert mindig hallottam a történeteket, hogy a nagypapával Schubert-dalokat énekeltek otthon meg házizenélés ment, és ez nagy hatással volt az édesapám családjára. Azt hiszem, onnan jön ez a zenei vonal, de profi zenész… többen tanultak a Zeneakadémián és van egy zenész unokatestvérem, de nincs túl sok profi zenész a családban, szóval ez nem egy zenészcsalád.

PRAE.HU: De maga a hangulat megalapozott volt.

Nagyon zeneközpontú, mindenki zenél valamin a testvérek közül.

PRAE.HU: Tehát mikor kezdtél el zongorázni vagy konkrétan zenével foglalkozni?

Tizenkét évesen irattak be rendesen…

PRAE.HU: Az rettentő késő…

… a zeneiskolába, és akkor ott felgyorsultak a dolgok, mert elkezdtem zenét szerezni, mert az érdekelt, hogy a saját dolgaimat csinálgassam, és akkor beirattak, vagyis hát a szüleim érdeklődtek, hogy kihez lenne érdemes járni. Akkor egy évet jártam Kocsár Miklóshoz, tulajdonképpen a Konziba, de még nem felvételiztem akkor, és utána Kocsár Miklós felvett magához a Bartók Konziba, de közben már jártam gimnáziumba, szóval azt hiszem egy év eltolódással, tehát tizenöt évesen kezdtem a Konzit. Ahhoz képest hamar. Tehát délelőtt a rendes gimibe jártam, aztán a Konziba, és a fő tárgyam a zeneszerzés lett így, mert az elméleti része meg az alkotás része nagyon vonzott.

Mindig csináltam, szóval próbáltam létrehozni valamit, például újságot írtam hat évesen meg verseket meg regényt…

PRAE.HU: Kicsit általánosabb művészi érdeklődés.

Igen.

PRAE.HU: Azért is mondom, mert mintha ez most is felbukkanna.

Igen, abszolút. Minden érdekel. Rajzoltam meg nagyon sokat írtam, sőt még emlékszem, nagyon vicces, mert gyerekként, akkor volt az első szabad kormány, az Antal kormány akkor alakult, amikor én hét éves voltam, és láttam híradásokat és a Torgyán Józsefet, igen, így hívják. Nagyon viccesnek találtam az egész jelenséget és akkor írtam egy parlamenti krokit, hét évesen. De hát nem értettem semmit a politikából, meg nem is foglalkoztam vele, csak… És volt egy saját újságom, azt szerkesztettem meg írtam bele.

PRAE.HU: Ez valamennyire publikus lett, vagy…

Nem, ezt én otthon, az első betűtől az utolsóig, meg a rajzaim. Hogy is mondjam, időtöltés volt ez, sok egyéb hobby mellett. Gyűjtés, mert gyűjtöttem sok mindent, meg kémiai laborom volt, engem mindig nagyon sok minden érdekelt. Akkor a zene egy sokadik dolog volt és aztán bedurvult, mondom amikor olyan tizennégy éves lettem, akkor egy kicsit bedurvult, és akkor vált hivatásszerűvé, hivatástudattá. A zeneszerzés kapcsán.

PRAE.HU: A zeneszerzés tart még tovább?

Nem, sajnos nem. Pedig jó lenne.

PRAE.HU: Feladtad, vagy vissza fog térni idővel?

Szeretném, ha visszatérne. Rájöttem, amikor zeneszerzést tanultam, bár a mesterem, Kocsár nagyon bátorított meg bíztatott, hogy csináljam, de rájöttem, hogy annyira más szint az, amit a zeneirodalom nagyjai és amit én produkálok, hogy engem sokkal jobban izgat, hogy azzal foglalkozzak, azokkal a művekkel, amelyek ezt a hihetetlen mélységet és nívót képviselik.

De most már másként gondolok azért az alkotóművészetre, most már nem gondolom azt, hogy csak a zseniknek van létjogosultsága. Egy zsenihez szükség van ezer jó munkásemberre, akiknek van egy-egy zseniális pillanata esetleg, és itt elég az egy könyves írókra gondolni vagy az egy filmes rendezőkre.

PRAE.HU: És elég neked száz emberből egy lenni? Úgy értem nem a legjobb vagy a legjobbak között, hanem a sleppben? Nem szép kérdés.

Hát, nekem elég. Ez nehéz kérdés, mert tizenhat évesen azt gondoltam, hogy nem elég. Most már, hogy objektívebben látom a saját képességeimet és objektívebben látom azt, hogy mi egy zseni, én nem vagyok zseni. Mert a zseni és a nem zseni között látszólag csak egy nagyon vékony vonal van, de az a világegyetem, tehát az akkora különbség a zeneszerzőknél is… Van nagyon sok jó zeneszerző és néhány zseni. És most hülyeség lenne azt mondani, hogy csak a zsenikkel fogunk foglalkozni, bár közben mint előadó egyre inkább ebbe az irányba mozdulok, hogy a zseniknek is annyi művük van, hogy azt megismerni, azt játszani önmagában egy élet.

PRAE.HU: Nekem úgy tűnik, hogy ott is van néhány gyengébb alkotás.

Igen, érdekes, hogy a zseniknek is van gyengébb műve. Persze nem, mert ha azt mondom, hogy zseni, akkor mondjuk Mozart, Bach, Bartókot is odaveszem, meg Beethoven. És Beethovennél már találunk olyat, ami furább mű, de Mozartnál nem találsz nagyon rossz művet.

PRAE.HU: Annyira nem vagyok zeneileg művelt, hogy megnevezzem, de hallottam már olyat, amin éreztem, hogy nem annyira jó.

Nem minden műve zseniális. A zseninek sem minden műve zseniális, de mondjuk Schumannak vannak rossz művei. Mozartnak rossz műve szerintem nincs. Nem annyira zseniális, az lehet, hogy van. Bachnak sincs rossz műve. Bartóknak sincs rossz műve. Ott van a Kossuth szimfónia, ami nem annyira jó, de hát értem, én sem szeretem annyira, de nem mondanám rá, hogy rossz. Na mindegy, ez messzire visz.

PRAE.HU: Mondjuk a zseni is meglehetősen érdekes téma meg érdekel, hogy mit gondolsz a zseniről, de inkább az érdekel most, hogy azt mondtad, nagyon sokféle érdeklődésed van, volt. És valami olyan dologgal foglalkozol, amibe az emberek általában nagyon korán beleállnak, és akkor mint egy csőbe, nem szép szó ez a cső, de iszonyatosan belemásznak. Ehhez képest nem okoz nehézséget az, hogy sok minden érdekel, és ettől talán nem is olyan mély az, amibe belemész? Most nem a zenéről beszélek, amibe végül is belementél, de itt is késéssel.

Magyarul a kérdés az, hogy a szerteágazó érdeklődés nem megy-e a mélység vagy a minőség rovására?

PRAE.HU: Igen. Vagy legalábbis nem okoz-e nehézséget, amikor szembesülsz azzal, hogy mások egészen korán elkezdtek ezzel foglalkozni.

Vannak különbségek. Például nekem sosem lesz már abszolút hallásom, ami hogyha négy éves korom óta tanulnék zenét vagy öt, akkor kialakulhatott volna, ugyanis az egy tanulható dolog.

PRAE.HU: Viszonylag sokat foglalkoztam az abszolút hallással, és meglepően kevés embernek van.

Nagyon kevésnek embernek van igazi abszolút hallása.

PRAE.HU: A zenészek között is nagyon kevésnek.

Több a jó relatív hallás ami majdnem abszolút hallás, igen. De az az abszolút hallás, ami mondjuk Kayamarnak van, ami gyakorlatilag Hertz-hallás, az nagyon ritka. Ugyanakkor azt olvastam, hogy a korai zenéléssel összefüggésben alakul ki. Illetve több elmélet van, ha jól tudom, egyrészt van olyan is, hogy az ősembernek eleve volt.

PRAE.HU: Mondjuk zongoristáknak gyakrabban van abszolút hallása, de azt azért nem mondanám, hogy ez a képzés függvénye, csak talán a fix hang jobban előhozza. De valóban arról van szó, hogy nagyon sok és sokféle elmélet van az abszolút hallásról.

Mindegy, vonatkoztassunk el az abszolút hallástól. Tehát vannak olyan előnyök, amiket az, aki korábban elkezdi élvez, egyszerűen képességben, valószínűleg több képessége kifejlődik vagy jobban kifejlődik. Kocsis Zoltán, aki már hét évesen partitúrákat olvasgatott, ez tényszerű dolog. És nekem ez egy hátrányom marad egész életemre, hozzájuk képest egy olyan hátrány, amit nem fogok tudni behozni és már rájöttem, hogy nem is akarok behozni.

Ha az ember mindig másokhoz képest határozza meg magát vagy másokhoz viszonyítja magát, akkor boldogtalan és elégedetlen lesz. Meg kell találni azt, hogy én mint én, nekem mi az erőm és amiben én, saját magam, nem jobb vagy rosszabb, hanem saját magam tudok lenni és akkor leszek jó abban, amit csinálok. Ilyen szempontból nekem az egyik előnyöm vagy erőm pont a sokoldalúságban van.

PRAE.HU:  Én is pozitívnak tartom. Csak azt gondolom, hogy egy hátrányos helyzet, amiből, ha behozza az ember, akkor előny válhat.

Ahhoz, hogy itt tartsak, nagyon sokat kellett küzdenem, mert jól hangzik, hogy tizenkét évesen kezdtem el, de rengeteg munkám volt abban, hogy felhozzam magam arra a szolfézs-szintre, hogy felvegyenek a Konziba. Aztán rengeteg munkám volt a Konzi időszakában, hogy eljussak arra a szintre, hogy felvegyenek (és egyből felvettek) a Zeneakadémiára.

Tulajdonképpen azért jó ez a hátrány, mert egy nagyon erős motiváció arra, hogy állandóan javuljak és fejlődjek. Folyamatosan bennem van az, hogy egyszerűen nem vagyok olyan jó, és előre kell menni és még fejlődni. Tényleg elmondhatom, hogy nagyon sokat tettem azért, hogy ezt a hátrányt ledolgozzam, és soha az életben nem fog sikerülni ledolgozni - hála Istennek, mert ez azt jelenti, hogy ha megérem, akkor hetven évesen is…

Pablo Casals mondása jut eszembe, aki amikor megkérdezték, hogy kilencven évesen miért gyakorol, azt válaszolta, hogy "úgy érzem, még fejlődök". Azért jó ez a szakma, mert az ember tud fejlődni, mert a képességeit tudja fejleszteni még bármeddig. Aki ilyen mélyről indult mint én, ilyen hátránnyal, annak még inkább, annak megvan ez az előnye.

PRAE.HU: Azért nem érzem annyira mélynek.

Ha hat évesen elkezdek hegedülni, akkor sokkal könnyebb lett volna minden.

PRAE.HU: Viszont felmerül bennem az, hogy igazából egyfajta kompenzáció, vagy a helyes út megtalálása a karmesterség. És itt rátérnék a másik kérdésre ami érdekel, kicsit hülyén megfogalmazva, hogy mi a karmesterség? Igazából az érdekel elsősorban, hogy te mint fiatalember hogyan szembesülsz ezzel a dologgal? Mert meglehetősen fiatal karmester vagy, és én úgy képzelem, hogy ehhez valamilyen érett, erős személyiség kell. De ez csak az én fantáziám.

Ez a sztereotípia az idős, befutott, nagy karmesterek nyomán alakult ki, akik valamikor mind kezdő, fiatal karmesterek voltak. Az emberek nehezen képzelik el, de senki sem ötven évesen lesz karmester. Nagyon jellemző például Celibidache: nagy, kövér autoritás, egy…

Celibidache körülbelül harminc éves volt, amikor a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere lett. Méghozzá azért lett ő a vezető karmestere a berlinieknek 45-ben, mert egyszerűen nem volt egyetlen egy olyan karmester sem, aki ne lett volna a náci párt tagja vagy náci, vagy zsidó aki elmenekült és nem volt hajlandó visszatérni Németországba, egyszerűen nem volt senki. És volt ez a román fiatalember, aki jó, hát tehetséges volt, de a Berlini Filharmonikusok és Celibidache… Politikai helyzet szülte meg azt, hogy ő odaállt, és vannak róla korai felvételek, felvétel, borzalmasan rosszul vezényel, viszont rengeteg energiával. Ez még nem az, amit elképzelünk, hogy egy nagy karmester, de ő is elkezdte valahol a pályáját.

Abbado is nagyon korán belemerült ebbe a mélyvízbe és aztán, a nagy Abbado öreg korában, szinte azt mondanám, hogy betegsége kapcsán, mint Kölcsey Ferenc lett az a nagyság. Szóval én egyetértek azzal, hogy az igazi nagy karmesterhez, ha van ilyen egyáltalán, sok-sok év tapasztalat kell. Amíg az ember ennyire fiatal és csak tíz-húsz-harminc éve vezényel, addig még bizonyos értelemben kezdő.

Minden sokkal lassabban megy, mert csak gondolj bele, hogy mi kell ahhoz, hogy egy zongorista, aki egy futamot egy óra alatt el tud játszani ötszázszor vagy ezerszer, ki tudja azt gyakorolni?  Én, ha azt akarom, hogy az Eroica szimfónia prezentációja vagy az előadásom tökéletesedjen, ahhoz, hogy ezt tízszer eldirigáljam, ahhoz legalább tizenöt évre van szükségem. Szóval ez nagyon más időintervallum, és az ember a saját előadásaiból tanul, tehát tökre jogos, így is van, hogy fiatalon nincs még meg az az érettség, nincs még meg a zenének az az értése, nincs még meg az az átizzott interpretáció, ami az időseknél már megvan.

De ezt megint nem negatívumként fogom fel, hanem pozitívumként, mert nem most akarok mindent. Én most a vetésnek az időszakában vagyok, és az aratás időszaka remélem el fog húzódni. Remélem, nem az lesz, hogy ott állok hatvan évesen, kiégtem, és mindenen túl vagyok és most mit csináljak? Láttam nagyon sok karmestert Magyarországon is, a pályán is, aki idejekorán eljutott a kiégéshez, pontosan azért, mert ezekben a fiatal években akarta a betakarítást is és a vetést is egyszerre csinálni, és ezt lelkileg nem lehet. Nem lettek nagy karmesterek, nem lett olyan a pályájuk, és azt látom, hogy a pálya akkor jó, ha fel van építve, és ilyen értelemben lassú az eleje.

PRAE.HU: Mit értesz kiégés alatt, hogy tud egy karmester kiégni?

Ehhez azt kell látni, hogy mi az, ami az embert hajtja előre.

PRAE.HU: Az energiája szűnik meg?

A motivációja szűnik meg. A motiváció. Kinek mi a motiváció. A karmesterség nagyon hatalomcentrikus szakma, és ebben a pozícióban az az alaphelyzet, hogy te parancsolsz, mert nincs rá jobb szó, bizonyos értelemben parancsolsz, még ha kedvesen is, nyolcvan embernek. Ez egy nagyon veszélyes…

PRAE.HU: Amikor a fiatalságot említettem, ezt egyfajta tekintélykérdésnek is gondoltam.

Abszolút, igen. A tekintély pedig, nem szabad becsapnunk magunkat, a tekintélynek jelentős része az életkorból származik. Ez ösztönszerű. Én még rendszeresen olyan zenekarokat vezényelek, ahol a tagság kilencven-kilencvenöt százaléka nálam idősebb, beleértve a saját zenekaromat is. Ugyanakkor ezzel nem szabad foglalkozni, el kell jutni oda, hogy az életkor állapot, nem érdem, és el kell érni azt, hogy az embernek olyan szakmai alapja legyen, olyan erőteljes víziója, hogy valamit csinálni akar, és jó értelemben alázatosan álljon a zenéhez. Ha a zenészek ezt megtapasztalják, akkor menni fognak utána. Függetlenül attól, hogy az a fajta tekintély, amiről beszélsz, még nincs meg, mert ahhoz egyszerűen idősebbnek kell lenni.

Visszatérve arra, hogy mi motiválja a karmestert: van, akit a hatalom motivál önmagában, és ez az, ami nem tud túl hosszú távú lenni, mert egy idő után - persze aki a hatalomból él, annak sose, mert mindig van nagyobb hatalom, de amikor mondjuk eldirigáltál minden zenekart és eldirigáltál minden művet, akkor mi az, ami még motivál? Tehát akkor még hova juthatsz el? Ez véges motiváció.

Az én motivációm, és nagyon sok karmester motivációja zenei motiváció, és ez egy belső út. Furcsa, mert egy extrovertált szakma a miénk, mert ki kell állni, mindig elő kell adni és meg kell győzni másokat, de mégis, ami motiváció, és ami a hosszú távú motiváció, az a belső utazás, én és a darabok viszonya hogy változunk, szóval hogy tudok a műben otthonossá válni.

Maguk a művek rejtik a csodát és a motivációt, a zenében benne van az, ami miatt ezt az ember csinálja, mert mondok egy példát. Mozart Bastien és Bastienne-je Mozart egy nagyon korai operája, ifjúsági előadások során de facto több százszor vezényeltem, és még az utolsó előadásokon is volt olyan, amire rácsodálkoztam benne. Pedig az nem egy nagy mű, nem egy remekműve Mozartnak, de mégis voltak benne olyan apróságok, amik jé, hogy ez is benne van, és ez csak a technikai része, és akkor ha tovább mész, megtapasztalod azt, hogy jó értelemben miről szól, mi a drámai háttere.

És ez is változik, ahogy te változol, változik a művekhez való viszonyod, és szerintem ez az utazás, ez az embernek a motivációja és ez a haláláig tart, ez nem ér véget, mert ezek a darabok olyan töltettel rendelkeznek, amit egyszerűen nem tudsz kiismerni, nem tudsz eljutni a végére, olyan mint egy regény.

PRAE.HU: Megint itt vagyunk a zseninél, azt gondolom.

Igen, itt vagyunk a zseninél. Mondjuk egy József Attila Ódát el lehet annyiszor olvasni, meg lehet nézni annyiszor, hogy véget érjen a vers? Nem ér véget a vers, mert mindig van egy újabb asszociáció és mindig van egy újabb réteg, mindig rácsodálkozol, mert érzelmekhez kapcsolódik és nem ér véget, nem kitanulható. Ilyen értelemben a zenei szakma és a karmester szakma sem kitanulható. Ez egy felfedezés.

PRAE.HU: Mennyire tudatos dolog a karmesterség? Mennyire fér meg a tudatosság meg a zseniség?

Az egyik legnagyobb tanulság a zeneszerzés tanulmányaimból, és biztos vagyok benne, hogy ez igaz a nagy zeneszerzőkre is, hogy az alkotás folyamata nagyrészt öntudatlan. Például én is, az én egyszerű, vacak műveimben is azt vettem észre, hogy valamiért létrejött egy faktúra, és csak utána vettem észre az összefüggéseket benne.

Mert az agy olyan fantasztikusan sokrétűen működik, hogy egy csomó tudattalan szálat beleépít abba a műbe, amit te nem is tudsz, szóval nem hiszek a kimódolt alkotásban, hogy kicentizem minden oldalát és úgy megtervezem. Az igazi nagy műalkotásokban mindig van valami intuitív, valami ösztönszerű, és ugyanez igaz az előadásra is. Nem hiszek abban - és ezt tudják a zenekarom, meg akikkel próbálni szoktam -, hogy beállítunk egy tempót és az mozdulatlan, változtathatatlan lesz, mert a koncertben és az előadásban helyet kell hagyni az improvizációnak.

A zene alapvetően improvizatív műfaj, születésétől kezdve az improvizációra épül. A nagy zeneszerzők mind improvizáltak és úgy szereztek zenét, még Bartók is vagy Sztravinszky. Nem egy matematikai egyenlet a zene. Nagyon is élő valami, a tempóknak a kapcsolata meg a kapcsolódása. Időt kell hagyni arra, hogy én abban a pillanatban, amikor átmegyek a melléktémára és van egy leheletnyi szünetem, hogy ott milyen közönségem van, ott milyen sűrű a csend. Köhögnek benne, nem köhögnek benne, s a zenész: elkaptuk azt az előzőt vagy nem kaptuk el, megvan az a hangulat - ezen mind múlik az interpretáció. És van, amikor a koncerten jön egy ötlet vagy egy olyan csúcspont, amit nem csináltunk meg a próbán, de a koncerten igen. Ez a fantasztikus a karmesterségben, hogy nem az van, hogy amit bepróbálok, az automatikus módon megy, hanem valaki tényleg karmester, tényleg vezeti a zenekart. Akkor lehet az, hogy jön egy intuitív dolog, az hogy lesz egy nagyobb csúcspont, és a zenekar azonnal lereagálja és megcsinálja anélkül, hogy ezt megbeszéltük volna, mert ehhez nem kellenek szavak.

PRAE.HU: Ez, azt gondolom, felsőbbrendű kapcsolat. Nem a legjobb szót találtam rá.

Nem egy verbális kapcsolat. Az igazi lényeg nem verbális. Ott kell lenni az emberekkel és bízni kell a zenekarban, mert a zenekar pontosan ugyanazt akarja, mint a karmester, bár nagyon legendás a karmester és a zenekar viszonya, és hogy ez mennyire nehéz viszony, pontosan a hatalmi struktúra miatt.

Ugyanakkor az a szép benne, hogy itt valóban létrejön az, amiről a politikusok általában csak dumálnak, és ami mindig a demagógia része, hogy a nép és a vezetés egyesül. Általában ez a politikában nem szokott megtörténni, viszont itt, mivel itt nem a hatalom, tehát nem egy ilyen értelemben technikai jellegű dolog a cél, hanem közös a cél, egy rajtunk kívül álló műalkotásnak az interpretálása és ebben mindenki ugyanolyan alázatosan vesz részt, az összes zenész és a karmester is, ezért itt lehetséges az, hogy tényleg találkozzunk. Olyan értelemben találkozunk, ahogyan máskor nem. Én egyesével ismerem a zenészeket, beszélgetünk, de van egy bizonyos távolság, aminek meg kell lennie, mert valamilyen értelemben a főnökük vagyok.

A magánéletben nem lépjük át ezt a határt, de amikor zenélünk, az egy szerelmi aktus: a kamarazene és a zenekari zene is egy szerelmi aktus, és ha nem az, akkor az rossz. Woody Allennek van az a szövege, hogy a szex mocskos dolog, de csak a jó szex, vagy valami ilyen. Ugyanez van a zenében: itt dől el, hogy egy karmester alkalmas, jó karmester, hogy esetleg tényleges inspiráló erő tud lenni a zenekar számára. Ez csak a koncerten dől el szerintem, sehol máshol.

PRAE.HU: Majdnem minden zenekar foglalkozik azzal a problémával, hogy egyre kevesebb a fiatal a közönségben. Te viszont egy speciális helyzetben vagy: mint fiatalember, te hogyan látod ezt a dolgot? Azért is kérdezem, mert elég sokat foglalkoztok az új generáció felnevelésével, a fiatalokkal.

És még mindig nem eleget. Meggyőződésem, hogy ebben nagyon szélsőséges elképzeléseim vannak, amit még nem nagyon valósítottunk meg, de…

PRAE.HU: De már eddig is elég sokat csináltatok.

Igen, de nekünk az a feladatunk, hogy a fiatal generációval foglalkozzunk, mert egy ilyen kincs van a birtokunkban. Szükségük van rá, egyszerűen kell nekik, ezt nem tudják de kell nekik, és nem csak arról van szó, hogy nekünk van szükségünk az új generációs közönségre, hanem ha nem hisszük el, hogy amit mi csinálunk, arra esszenciális szüksége van az embereknek, akkor nem fogjuk tudni ezt a dolgot hitelesen képviselni. Ameddig csak azzal foglalkozunk, hogy megteremtsük a közönség utánpótlást, az egy hamvába holt dolog.

Majdnem azt mondtam, hogy mint egy vallási fanatikusnak, úgy kell ezt képviselni, hittel. Ha nem hiszel benne, akkor ne kezd el mondani, hogy hiszel benne, mert ez azonnal látszik, ha nem igaz. Azt gondolom, hogy igen nehéz a helyzet, nekünk is fogy a közönségünk, mert egyre kevesebb ember jön koncertre, de ez nem az emberek hibája. Sosem a közönség a hibás, ha valami félremegy, nekünk van tennivalónk és mi napi szinten keresgéljük.

Kicsit olyanok vagyunk, mint a homeless. Vannak a kísérletek, hogy valaki homeless-nek öltözik és mindenki elmegy mellette meg nem veszi észre senki, de ha szépen fel van öltözve, akkor… Na úgy érzem magunkat, mint egy homeless a Nyugati aluljáróban, hogy hiába van ott a kezemben a Koh-i-Noor gyémánt, mert jönnek az emberek és elmennek mellettünk. Mit kell ahhoz nekem tenni, hogy a Koh-i-Noor gyémántot észrevegyék az emberek? Ezzel küzdünk. De azt hiszem, hogy ez a mi feladatunk, kreatívnak és hitelesnek kell lennünk. Keressük - ez leírható, tudható - az új koncertformulákat, próbáljuk vegyíteni a színházat a zenével, a különböző művészeteket stb.

Mindent megpróbálunk, és nem gondolom azt, hogy a zenehallgatás, az élőzene hallgatása valaha is tömegsport lesz. Azt viszont hiszem, hogy az emberek nem lettek érzéketlenebbek. Én nem gondolom, hogy az emberek változnának bármikor is, ez hülyeség. Sok minden változik, de az ember nem. Az ugyanaz mint kétszáz éve, tehát van kulcs, csak meg kell találni.

PRAE.HU: Én azt gondolom, hogy itt egy picit el van csúszva a probléma. Ahhoz, hogy egy zenészt kineveljünk, ahhoz kell vagy húsz év, míg ahhoz, hogy egy közönséget kineveljünk, elég egy jó koncert. Tehát szerintem a probléma az, hogy legyenek fiatal zenészek, akik ezt előadják, és kisebb probléma az, hogy mi van a közönséggel. Ez persze csak egy ötlet.

Az biztos, hogy a zenészutánpótlással is baj van. A minőségével van baj, tehát a zeneiskolai rendszer tök jó dolog, és Magyarországon még úgy-ahogy működik is egyébként, de valahogy pont tizenéves, tizennégy-öt éves korban elcsúsznak a dolgok, és egyre kevesebb a jó utánpótlás. Ezt a zenekarban érzem, mert mi mindig hozunk fiatalokat.

PRAE.HU: Gondolom, itt nem a tehetségről van szó, szóval hogy tehetségtelenebbek vagy gyengébbek a mai zenészek.

A tudásról, a felkészültségről van szó. A tehetség az egy állandó dolog szerintem, nem hiszem, hogy genetikailag kevesebb tehetség lenne bármikor is. Vannak korszakok, amikor mondjuk valamiért nagyobb sűrűségben ontják azokat a tehetségeket, akik meg is valósulnak, akikből lesz valami.

PRAE.HU: Azt is mondják, hogy a nehéz időszakokban, a válsághelyzetekben, úgyhogy jó irányba tartunk.

Igen. Milyen vicces, hogy most lesz az a Mundruczós projektünk, amiben pont a menekült-témát dolgozta fel a Kornél, és az egyik legszebb előadásunk lesz. Egy nehéz időszak, egy nehéz téma, megint válság, megint egy emberiség-válsághelyzet jön, és kezd a művészet megpezsdülni. Tényleg úgy van, hogy akkor működnek a színházak is, amikor valami elment máshol, a politikában vagy a közéletben, akkor megindul a művészet. Ez így van. Ilyen szempontból örülök neki, és még úgy is örömteli, hogy a művészet támogatása nem egy kiemelt dolog vagy nem tudom, a kurzusművészet támogatása az igen, de a "művészet művészet" támogatása az sajnos nem. Mert most vagy kurzusművészet van, vagy művészet van, ezt a kettőt nem lehet együtt. De ez már más, ez már politizálás.

PRAE.HU: Nem lehet, hogy valamiféle generációs szakadék van a dologban? Én például tudom a saját életemből, hogy egy csomó dolgot azért nem szeretek, mert az idősebb generáció ezt szerette amikor fiatal voltam. Így vagyok például a cigányzenével, amit azért valamennyire megszoktam, de még mindig bennem van, hogy azok az emberek hallgatták, akiket én akkor nem szerettem. Tehát ez valamilyen értelemben egy viszonyulás a múlthoz. És a klasszikus, komoly zenében különösen.

Ha megnézed a mai tizennyolc éveseket, az ő szüleik már nem feltétlenül az a komolyzene hallgató réteg, azok a mostani negyvenöt-ötven évesek…

PRAE.HU: Itt inkább egy régebbi múlthoz való viszonyulás lehet, ha egyáltalán az.

Én azt hiszem, hogy nagyon nagy elutasítás van - ezt a középiskolás projektjeinkben látjuk - eleve a műfajjal kapcsolatban. Azzal, hogy nekem ki kell öltöznöm, el kell mennem egy koncertterembe, be kell ülnöm valahová. Ez valahogy tényleg az antik világ vagy a régi világot időző valami, és így nagyon-nagyon erőteljes.

Ezért azok a próbálkozások sikeresek, amikor kihozzuk a koncertteremből meg kihozzuk az öltöny-nyakkendőből ezt az egészet. Azok szoktak úgy működgetni talán, kiszakítani egy picit a régi kerékvágásból. Nagyon sokat foglalkozunk ezzel. Lehet, hogy túl közelről nézzük, és ezért nem látjuk a megoldást, szóval ilyen értelemben például baromi jó lenne a visszajelzés a közönségtől és ebben is próbálkozunk: múltkor kérdőívet töltögettünk velük, meg azért csináljuk a középiskolás programunkat is, az Egy hét a Danubiávalt, hogy valami kis visszajelzés jöjjön, hogy ők ezt hogy látják, hogy látnak minket, minek látnak minket, és ennek fényében tudjunk változni, mert változni kell, az biztos.

PRAE.HU: Leginkább irodalomtanároktól hallottam azt, hogy a fiataloknak olyan dolgokat tanítanak a tanterv szerint, ami régi, miközben a kortársak sokkal közelebb állnak hozzájuk. Ez a zenében is felmerül.

Miért nem Szorokint olvastatnak velük és miért Szigeti veszedelmet, ez megmagyarázhatatlan. Én mindig imádtam olvasni, és megmondom őszintén, hogy vannak a kötelezők, például a Szigeti veszedelmet nem tudtam végigolvasni, pedig a Háború és békét simán végigolvastam, meg az összes Thomas Mannt, amikor eljutottam oda, és ezt tizennégy éveseknek adják.

Ugyanez a probléma megvan a zenében is, sőt ott még tanterv sincs, szóval azt látom, hogy mondjuk az ének tanításban nagyon nagy baj van. És amikor most felmerült ez a mindennapos énekóra dolog, az nagyon szép meg nagyon jó, csak ugye már most sincs annyi énektanár, aki elkötezett lenne. Fiatal, hiteles, lelkes emberek, akik a zenét mint zenét veszik, és a zenébe beletartozik mit tudom én az a szintű elektronikus zene is, ami jó meg értéket képvisel, egy csomó ilyen van. Meg beletartozik a reggae is, minden beletartozik, mert a zene az zene. Az egy rezgés, ennyi.

Én is sajnos csapnivalónál csapnivalóbb énektanárokkal találkoztam még diákkoromban, és nem akarom őket bántani, mert eleve nagyon nehéz a pedagógusoknak a helyzete meg nem valami vonzó a pedagógus pálya. Azt hiszem, hogy talán már az is segítség lenne, ha csinálnának egy olyan tantervet, ami ad némi fogódzót és amiben ezek az alternatív dolgok sokkal nagyobb súllyal szerepelnek, mint például koncertlátogatás vagy…

Biztos vagyok benne, hogy a zenekarok vagy a helyszínek vagy akármi abszolút nyitottak lennének erre, mert ahogy mondjuk a képzőművészeti vagy színházi világban vagy a múzeumoknál a Szépművészeti nagyon erőltette ezeket az ifjúsági programokat, a színházaknál van egy-kettő nagyon erős ifjúsági program, behozzák az iskolákat, még be is vonják őket a drámapedagógiába, tehát ezek ott működnek. Szerintem ezt simán lehetne a zeneoktatásban is működtetni, és az egy másik dolog, hogy persze fontos lenne, hogy énekeljenek, csak én azt látom, hogy már az óvodában sem énekelnek. Az óvodában már az van, hogy egyrészt nem is nagyon énekeltetik őket, másrészt már szégyellik az éneklést.

Így nehéz akkor mindennap énekeltetni a gyerekeket az iskolában, és azt mondom, hogy ez így rossz, mert az éneklés a legjobb dolog, a stresszoldásra és mindenre nagyon jó lehet, csak ezt okosan kell csinálni és elő kell vezetni. Nem biztos, hogy Beethoven szimfóniával kellene kezdeni a zeneoktatást, mert egy csomó zene van, mondjuk a Star Wars zenéjén keresztül tökre el lehet jutni Richard Straussig vagy Wagnerig azonnal, ott van a kapcsolat.

PRAE.HU: Nem is annyira az oktatásra, inkább a koncertekre gondoltam, hogy nem lehet, hogy egy Bartók vagy egy John Cage közelebb áll a mai fiatalokhoz, mint Beethoven?

De, biztos. Ez biztos így van. Egyébként régi vágyam, hogy egy ilyen kortárs, nem csak kortárs, de huszadik századi és kortárs sorozatot csináljak, fiataloknak. Csináltam előadásokat gyerekeknek, egész kicsiknek: óvoda és az alatt is, de voltak persze tíz-tizenkét évesek is, különböző témákban volt Mozartról, Schubertről és volt egy Bartók előadásunk is. A legsikeresebb előadásom a Bartók volt. A gyerekeknek, a hat éves gyerekeknek nem azt mondtam, hogy Bartók ilyen és olyan hangrendszert használt, hanem hogy a Fából faragott királyfi eleje az egy mese, ott vagyunk az erdőben és susognak a fák, és a gyerekek behunyták a szemüket és élvezték, és mese volt.

Nem tudták, hogy Bartók nehéz, senki sem magyarázta el nekik azt, hogy nehéz. Ahogy az is valószínű, hogy az absztrakt művészetre a gyereknek, mivel gyerekszemmel nézi, valószínűleg ösztönösebb reakcója van, mint egy felnőttnek, aki azt nézi, hogy ezt jónak vagy rossznak kell-e találnom, és hogy értenem kell, mert meg kell tudnom érteni.

Az, hogy a gyerekekben nem feltétlenül a megértés az első reakció egy olyan előny, hogy ezért a sorozatunknak Gyermekek vagyunk a címe, mert ide kéne visszatalálni. Úgy kéne a zenét is hallgatni, hogy nem tudok semmit róla, hanem leülök, és a zene hat rám. Ez lenne a cél. Képzőművészettel, olvasással, színházzal, mindennel.

A fotók az Óbudai Danubia Zenekar próbáján készültek és a zenekar hozzájárulásával jelennek meg oldalunkon (a szerk.)