A legenda szerint Gyergyóból indul az, ami most az erdélyi színház, amiből annyi mindenképp igaz, hogy Bocsárdi László – a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója – alapította a Figura Stúdió Színházat a nyolcvanas évek elején. Az akkor még – mindig – kísérletező társulatként működő csoport 1990-ben nyerte el intézményesített formáját, amit 2012-től Czegő Csongor – a már említett Tamási Áron Színház művészeti igazgatója és Bocsárdi László valamikori dramaturgja – igazgat. 

Anyukám azt kérdezi a telefonban, hogy egy ilyen kisvárosnak, mint Gyergyó (kb. 20.000 lakos) mekkora színháza lehet, hogy egy Nemzetiségi Színházi Kollokviumnak otthont tud adni. Van egy becsületes nagyterem – mondom –, és a 2003-ban elhunyt Bocsárdi Angi Gabriella színész, a Figura névadója emlékére épített studióterem. Szóval elférünk. A tizenegyedik alkalommal megrendezett fesztiválon romániai kisebbségi színházak előadásait láthatjuk Bukarestből, Nagyváradról, Temesvárról, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Kézdivásárhelyről és Marosvásárhelyről. Amíg innen kicsit nyugatabbra áthatja a bármilyen kisebbségekről szóló bármilyen diskurzust valamilyen lelkiismeretes odafordulás, itt az a legnormálisabb, hogy a Cigányhold után, beülünk egy német Elektrára. 

A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Ozvald Enikő rendezte  Cigányhold, László Zsuzsa egyéni előadása. Volt egy álmom – mondja –, amiben az apám nem ismert meg, mert cigány voltam, pedig én vagyok az, én, apuka. A minimalista díszletet rögtön az elején ő maga állítja fel: fehér lepedők két sávban szárítókötélen. Talán három szereplő van, a kerekarcú szenvedélyes cigányleány, a pipázó öregebb cigányasszony és a szinte civil hangon megszólaló, a közönséggel – és ha a helyzet megkívánja, a technikusokkal is – állandó kapcsolatba levő nő, aki mintegy kívül helyezi magát az előadás narrációján, és arról a bizonyos mindenkitől számonkért empátiáról beszél. Az utóbbi szereplő főleg a színpad elején mozog, és vagy ezzel a közelséggel, vagy az apjáról elbeszélt történettel, vagy tenyérből jóslással ébreszti fel a közönségben azt a metacigány-tapasztalatot, amit egyszerre jellemez a távolság és az a bizonyos odafordulás. Az apjára tapadnak a cigányok, és míg ő az egyik oldalon elhajtani próbálja őket, a másik oldalon apu pénzt ad nekik, mert se nem iszom, sem nem dohányzom, ennyit igazán adhatok a nyugdíjamból.

Ettől az elbeszélt apu-karaktertől következetes az empátia számonkérése, de valahogy kitágul a számonkérők és a számonkértek köre, meghaladja az előadás idejét és terét, és ennek öniróniával illetve humorral való feloldása mélyebbé és elviselhetetlenebbé teszi – a fentebb említett felszínes – szorongást. Két-három nézőnek jósol a tenyeréből, és szinte mazochizmusból odanyújtom én is a baltenyerem: magának összetörték  a szívét – mondja –, de nem baj, úgysem volt magához való, rossz volt a szíve, és kap majd helyette mást; sőt itt a távolban már látok is – hunyorog szembe velem – egy fekete öltönyt és egy fehér fátylat, ha ad 10 lejt (700 ft.), közelebb hozom. Vonom a vállam, hogy csak kártyán van pénzem, mert persze, hogy ez az egész valamiért magával ragad, és magamhoztérek, hogy akkor várjon csak arra a fátyolra. Az idegösszeomlásra, önzésre és elkeseredésre hajlamos cigányokról egy absztrakt és egy igazán földhöz ragadt történetet emelnék még ki. Melyikkel kezdjem? Milyen szájízzel akarunk maradni a királyukat elvesztett kisebbségről szóló előadás után, akikre annyira jellemző a keletieknél ismert lomhaság, hogy még a bálványaik is vízszintesek, és akiket a holokausztból visszatérve azzal fogadják az otthonmaradtak, hogy zárhatjuk el a csirkéket megint? Az egyiket a két lepedősáv közé állva mondja el, madarat formálva a kezeivel, mint valami bábjátékot, hogy a cigányok mindig is helyről-helyre repültek, ahol élelmet találtak, leszálltak, és addig maradtak ott, amíg elfogyott minden, aztán újra továbbrepültek, míg egyszer egy olyan vidéket nem találtak, ahol nem tudtak jól lakni, eltelt egy éjszaka, eltelt két éjszaka, nem repültek tovább, és gyerekek születettek, akiknek már nem voltak szárnyaik. A másik egy cigánytemetés története, hogy az asszonyok mindig eljátszodják, hogy a férjük után akarnak menni a sírba, de a gyásznép – a játék szabályai szerint – mindig visszafogja őket. Az elmesélt esetben viszont az asszonynak a gyász fájdalmába belefeledkezett fiai nem fogják vissza, és az ráesik a két méter mélyre ásott férje koporsójára. A kurva anyátokat! – visszhangzik a gödörből.

Egy óra szünet a színház büféjében, amit a helyiek csak Living-nek hívnak, teljes nevén Your Living Room. Itt nem a megszokott, kommunizmusból visszamaradt székek és asztalok köré ülünk, hanem kényelmes és füstös kanapékba és fotelekbe heverünk. És tényleg olyan, mintha valakinek a nappalijában lennénk, ahol mindenkit régi és mély történetek kötnek össze, amikről valahogy már nem beszélünk, mert már nem a történetek maguk a fontosak, hanem az összekötés otthonossága, hogy jó itt lenni – és minden, ami ezen kívül van, amúgy is elviselhetetlen a hideg miatt.

Bocsárdi László a Temesvári Állami Német Színház társulatával rendezett Élektra előadásának szövegét Benedek Zsolt dramaturg először magyarul fordította újra, és csupaszította a legvelejére. Az előadás csak kicsit hosszabb, mint egy óra. Apollón, Artemisz, a kar és a nevelő szerepét Konstantin Keidel egy karakterben alakítja, amit a platformos cipő magasít, és teszi testét robusztusan kecsessé; megjelenése magában foglalja a görög szimmetrikus márványszobor-szerűségét és az androgün feszültségét. 

Ez a feszültség áthatja anyagában és tartalmában az egész előadást. Bartha József díszlete az égető őrültség és a hideg-fényes tudattalan ötvözete, amiben az előző valamiért fölötte helyezkedik el az utóbbinak. Míg az emeleten egy tűzpiros szoba, benne középen tűzpiros bőrkanapé, addig a földszinten a neon-folyósó egy szürke nyitottabb térre nyílik, közte fémlétrán közlekednek a szereplők. Az előadas megkímél a klasszikus történet minden körítésétől, és csak a bosszú irracionális vágyát, illetve az azzal járó elviselhetetlenséget hagyja maga után. Az Élektra (Isa Berger) és Oresztész (Harald Weisz) testvérpár külön-külön és együtt állnak bosszút apjuk haláláért: az előbbi az anyját, az utóbbi az anyja szeretőjét gyilkolja meg. Az előadásban mindkét holttestet egy sínekben guruló kerekes asztalon tolják be. A kerekek gurulásának, a ragasztószalag hasításának – amivel Élektra ragasztja tele a felső tér falát –, a kezdőjelenetben csurgatott víznek hangjai az elhangzott szöveggel azonos erőteljességel működnek. A jelmezek arany, ezüst, neonzöld és fekete színei illetve a testvérpár punk frizurái és piercingjei egyszerre hozzák közel, és tolják a távoli, patinás misztikum felé ezeket a karaktereket. És bár mintha minden jelenetnek, gesztusnak, hangnak ugyanakkora és súlyos jelentősége lenne, az előadás rövid időtartama miatt nem válik kimerítővé, mert valahogy úgy vagyok vele, hogy mostanában annyira kerüljük a hétköznapokban és a színházban a megmagyarázhatatlant, hogy annyira kitaláltuk a fogalmainkat és a kategóriáinkat, amik közé beszorítunk mindent, hogy ennyi időre igazán beleborzonghatunk abba a kiismerhetlenbe, ami amúgy benne van a legtöbb dologban, amit csinálunk – főleg a színházban. 

Fehér Ferenc a sepsiszentgyörgyi M Studio-nál rendezett Személyazonosság című mozgáselőadása azt az identitással kapcsolatost kérdést feszegeti, ami a megfogalmazhatóság lehetetlenségét járja körül. Megjelenik az egyének sorszámmá alakulásának – mondhatni – közhelye, de ezt valahol feloldja az egyes alakok egyéniségek kifejezésének egymásratevődésével, egyidejű jelenlétével. Hogy hogyan lehetséges az együttes egyediség úgy, hogy az ne alakuljon át egyöntetűséggé! Az absztrakt mozgásjeleneteket meg-megszakítja egy-egy gegszerű, könnyen értelmezhető poén, mintha a figyelem fenntartásához szükség lenne egy, a jelöletet egyértelműen azonosítható jelre. Egy pornómagazin, egy gyerekkád, egy vécékefe, hét meztelen test, afró parókák, vagy éppen egy testekkel elrajzolt pingpongmeccs, ahol a két játékoson kívül, a hálót és a labdát is egy-egy színész alakítja. A legszebb kép mégis a hasonló testalkattal rendelkező, meztelenül derékbehajlott női hátak lassú előrehaladása.

Nemzetiségi Színházi Kollokvium

Gyergyószentmiklós

2015. szeptember 24. - október 4.

Fotók: Jakab Lóránt, Borsos Gábor