PRAE.HU: Milyen témák foglalkoztatnak?

A gondolat reprezentációja vizuális alkotások formájában egy folyamat – én nagyjából ugyanazon gondolkodom, mint amin már gyerekként is gondolkodtam. Turbulens gyerekkorom volt. Ennek meghatározó tényezői a környezetemben élők hangulatingadozásai és az erre adott reakcióim voltak. Gyerekként mire összeraktam a valóságot, már össze is tört, és kezdhettem elölről. Éppen ezért erős fókusz alakult ki bennem, hogy mindazt, ami körülvesz, folyamatosan figyeljem. Egy reflex, hogy a dolgokat minél elemibb szintig kell átlátni és érteni, mert ha megismered a működésüket, akkor nem lesznek kiszámíthatatlanok. A külvilág és a belvilág amplitúdói ellen önvédelmi reflexként az értés, az elemzés lépett fel. Munkáimban először a külső valóság instabilitásának szemlélése kapott teret. A dolgok kondicionáltak. Minden kontextusfüggő, a kontextus ad jelentést mindennek. Később a vizsgálódás a belső tartomány felé fordult, a szubjektumhoz: érzések jelennek meg, hangulatok jönnek-mennek, ennek megfelelően hol így definiálunk egy valóságelemet, hol pedig teljesen másképp, így nehéz megítélni, hogy egy bizonyos jelenségre adott valóságosnak megélt válasz mennyire releváns.

PRAE.HU: A jelenlegi, Átmeneti tér című kiállítás tehát mindezeknek a folyománya?

A mostani kiállítás a külső-belső kontextusban megjelenő elemek kapcsolódási rendszerét és az abban történő mozgáspályát figyeli meg. A belső valóság átmossa a külső valóságot, és fordítva. A külső és belső világ között elhelyezkedő térben, az „átmeneti térben” zajló dinamikus összefüggéshálót elemzem. Winnicott Játszás és valóság című könyvében használja az átmeneti tér fogalmát. A művészet, például átmeneti tér.

PRAE.HU: Autistákkal is foglalkozol. Ez ad többletinformációt a kérdéskörben?

Hat éve autistákkal dolgozom. Egy autizmusra hangolt, mondhatni művészetterápiás foglalkozást hoztunk létre a Mosoly Alapítvány berkein belül, amelyet több intézményben alkalmaznak. Az autisták agya konkrétan másképp fejlődik, ezáltal például máshogy szelektálja az információkat a valóságból, más tapasztalatokat gyűjt. Az ő valóságlátásuk teljesen eltér a miénktől. Ki vagyunk szolgáltatva az agyunknak, ami bizonyos dolgokat eljuttat hozzánk, bizonyos dolgokat meg nem. Az autista emberekkel folytatott munkám sokat segített abban, hogy megértsem, mit észlelünk a valóságból, miért azt és hogyan jut el hozzánk.

PRAE.HU: A jelenlegi kiállítási anyag mit ábrázol mindebből?

Az egyes emberek belső valóságpontjai nem fedik le a külső valóságpontokat. Másképp definiálják őket, mert eltérő a tapasztalatuk. A személy belső tendenciái, ezek meghatározott működései alapján lép a valósághoz. Ez egy oda-vissza ható kommunikáció. Ebből térmodellt csináltam. Ahhoz, hogy valamit értsek, látnom kell, muszáj térben gondolkodva modelleznem a jelenségek belső működését. Mint egy laborban ülő kutató próbálok meg mindent megvizsgálni.

PRAE.HU: Milyen megközelítésekből ábrázolod az átmeneti teret?

Ábrázolom például az elemi kapcsolatokat A és B emberek között – az őket körülvevő kontextusban. Mint itt is, számtalan munkámon van takker, tűzőkapocs, mert a takkeren folyamatosan változik a fény, ezáltal a kép is folyamatosan változik, tehát be tudom hozni általa a valóság változó aspektusát. Plusz, ha te meg én ezt a képet nézzük, más szemszögből mást látunk. Szeretem ezeket az iparinak talán nem nevezhető, de munkához köthető anyagokat. A létezés alapvetően rendkívül profán dolog. Nem sok emelkedettséget látok abban, hogy nap mint nap melózol a dolgok megértésén. Ebben semmi romantikus, semmi pátosz nincs, illetve ha van benne, akkor az azt jelenti, pont nem haladsz az értéssel. Szeretem, hogy az értés mint munkafolyamat ilyen. Hasonlóan profán, mindennapi tevékenység, mint felásni a kertet, egymásra rakni a téglákat, enni adni a kutyának, kiteregetni. Csinálod, mert az ember létezéséhez tartozik. Lényeges, hogy az értés alatt nem egy intellektuális gályamunkát értek, hanem egy jóval összetettebb, intuitívabb folyamatot, amit csak annyi tudatosság jellemez, amennyi nem határolja el magát a megfigyelést. Nehéz egyensúlyt találni amúgy. A munkáimban megjelenő anyagok, mint a szög, drót, takker (tűzőkapocs), rétegelt lemez, illetve a fegyelmezett, repetitív munkafolyamat tehát ennek az értésmunkának a hétköznapisága előtti meghajlás – pozitív értelemben. Merthogy fejlődni munka: repetitív és már-már fizikai dolog, kimerítően erős igénybevétel. Egy másik képen modelleztem a szubjektum külső-belső világát, annak ismert és még nem azonosított pontjait. Ezen változó elemeket szimbolizálják a takker és a vonalkázott részek, a modellezhető, ismert elemek.

Egyes alkotásokon a Magyar értelmező kéziszótár egymásba szőtt lapjai adják a hátteret. Ez a hiábavalóságában is megható igyekezetünkről szól, hogy mindent megpróbálunk megragadni definíciókkal. Nem nagyon van más választási lehetőségünk, ugyanis muszáj valahogy tájékozódni. Eldönteni mi az „A” és ahhoz képest mi a „B”, hogy tudjuk, az egyik felé közelítünk, vagy éppen távolodunk tőle, és hogy ezt akarjuk-e, vagy pont az ellenkezőjét. Ezen a munkán az emlékekhez való hozzáférésünket ábrázolom. Változó, hogy az emlék melyik részét hozzuk fel és hogyan interpretáljuk. Egy tengerről készült fotó feldarabolt elemeit használom. A tenger is kondicionált valami, megállás nélkül mozog, ezért a tengerre csak mint egy benyomásra lehet emlékezni. Elkészítettem az átmeneti tér háromdimenziós makettjét is. A belső átélést, a külső valóságot és a kettő között elterülő amorf teret ábrázolom.

Cranach 1423-ban festett Vénuszát használtam fel, azt a női figurát, amely Duchamp-ot foglalkoztatta a nagy üveg készítésekor. Az eredeti képen ennek a meztelen nőnek a kezében egy áttetsző anyag van. A drapéria eséspontjait kötöttem össze, ebből alakult ki egy háló, amit én „rálátás idom váz”-nak kereszteltem el. Egyetlen birtokunk a rálátásunk a dolgokra, ami lehet téves vagy hiányos, nem mellesleg folyamatosan változó, de az egyetlen, amink van. Nálam Vénusznak nincs kézfeje, mert azt gondolom, hogy amit tartasz, azt előbb-utóbb elengeded. A rálátások meg ugyan önmagukon belül változnak, ilyen értelemben elengedődnek, majd új formában állnak össze, de összességében állandóan veled vannak, ha tetszik, ha nem. Ez az összefüggésháló fejlődik tovább a munkáimban a kiállítás öt objektjén keresztül. Azt vizsgálom, hogyan érzékeljük egyre valóságosabbnak, mi több, azonosítjuk vele a valóságot. Ez a rálátás végső soron szerintem soha nem fedi a realitást, de minél cizelláltabb, minél pontosabb, annál nagyobb eséllyel ragadja meg legalább annak bizonyos (fő) pontjait. Mindent nagyon valósnak és statikusnak tartunk, amit tudunk és gondolunk. A meggyőződéseinkhez például nagyon tudunk ragaszkodni annak ellenére, hogy rengeteg tapasztalatunk lehet arról, hogy ezek az idő folyamán gyakran mégis megváltoznak. Az utolsó ilyen rálátás-idomábrázolásom takkerrel készült. Ettől jellegében háromdimenziós, de a valóságban még nem az. Ez a következő kiállítási anyagom kiindulási alapja.