PRAE.HU: Két fő tevékenységed amivel eddig találkoztam, az az Autonómia Alapítvány és az UH Fest. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy hasonlatosság van a két dolog között, amit úgy fogalmaznék meg, hogy megszervezni a civil életet és egy új világot létrehozni, magányos hősként megszervezni a hősöket.  Hogy indul ez egy emberben, hogyan kezdődött el?

Nem voltam vagy vagyok olyan önreflexív, hogy így jellemezzem ezt a dolgot, de van abban valami, amit mondasz, hogy ez a két dolog nagyon közel van egymáshoz, mert mindkettő mögött egy erős értékválasztás áll. Tök mindegy, hogy az egyik társadalmi integrációval foglalkozik, ha úgy vesszük, a másik is, még ha a művészettel foglalkozik is, tehát egyfajta világot álmodik meg, amely más, mint amelyben egyébként vagyunk. Tehát van valamiféle vízió mind a kettő mögött, és az a két vízió érintkezik és mindkettő olyan dolog, amivel az emberek általában nem szoktak foglalkozni, a periférián van. Ebben az értelemben igen, van köze a két dolognak egymáshoz.

Ugyanakkor, ha igazából az én vágyam volt is, hogy így legyen, nagyon gyorsan találtam ehhez társakat, akik bajtársként meg sorstársként meg küzdőtársként is itt állnak. Mivel én abban hiszek, hogy találjuk meg azokat a szereplőket, akik osztozni tudnak a terhekben is meg az örömökben is, egyáltalán valaminek a csinálásában.

Mindkettő egy alkotás abban az értelemben, hogy mindkettő egy közösséget hoz létre. Ez is közös nevező. Tehát nem tudom, jó ezt mondani, hogy magányos hős vagyok, aki megszervezi, ám azt tudom, hogy mind a két - mondjuk így - szerepemben tudatosan nem én akarok dönteni a dolgokról, hanem egyfajta bázisdemokráciát szeretnék teremteni, hogy szó se lehessen arról, hogy valamely mű egy embernek a szerzőségéről szól. Ha valami izgalmas ebben a dologban, az az, hogy mind a két szerepem közösségi alkotási folyamat.

PRAE.HU: Nincs valami emberi háttere a dolognak? Mondjuk egy magányos gyermekkor…

Nem vagyok egyke, van egy nővérem, de személyiségvonásként mindenképpen, hiszen magamnak való gyerek voltam világ életemben. Tizennégy évesen kerültem el a középiskolába, messze a szülői háztól, szóval én már 14 éves koromtól élem a felnőtt életemet. Persze van, aki már nyolc évesen éli, mert olyan családból jön, ahol már nem lehet gyerekként élni. Nem mondom, hogy borzalmakat éltem át 14 éves korom óta, de nem egy meleg családi miliő vett körül, hanem egy meglehetősen vad, militáns közösség, amelyet megszenvedtem és meg is edzett.

Ettől a koromtól kezdve magányos voltam, szóval kívülálló, és nem tudtam esetleges közösségekhez kapcsolódni. Mert láttam, hogy ezek a közösségek nem értékválasztáson alapulnak, hanem a véletlenen: úgy, hogy egy térbe és időbe kerültek emberek.

Végigkísérte az eddigi életemet, hogy vagy én találok magam köré olyan közösséget, akikkel jól érzem magam, vagy kapok egyet, ahol viszont mindig megtartottam az illő távolságot, mert nem éreztem jól magam. Mert úgy éreztem, hogy olyan dolgokkal kellene közösséget vállalni, amikkel nem tudok. Nem tudtam magam feloldani egy kollektív tudatban, s arra gondoltam, jobb teremteni egy ilyet.

És ha a még távolabbi múltra gondolok, valamire tényleg rátapintasz, mert tíz és tizennégy éves korom között egy gyárban nőttem fel, ahol egyedüli gyerek voltam. Egy gyárban, ahol portás volt meg biztonsági szolgálat, és nem lehet csakúgy bemenni. Ezeket a nagyon fontos éveket, amikor az ember serdül, hogy egyedül egy gyárban töltöttem el. Akkor jutottam kortárs csoportba, ha gyalogoltam fél órát a városközpontig. Ők meg soha nem jöhettek be hozzám. Sokszor megéltem, hogy elindulok, hogy legyen már velem valami, gyalogolok fél órát, és nincs ott senki, nem tudok senkit lehívni, mert a szülei nem engedik le.

Gyakorlatilag ezt a négy évet álmodozással, olvasással meg mozival töltöttem el. Tök izgalmas, hogy ebben a gyárban volt mindenféle sport, és volt kultúra. A kultúra csúcsa a saját mozi volt a gyárban. A szomszédunkban volt a klubhelyiség, ahol a vetítések folytak, tehát én a nyolcvanas évek kommersz meg nem kommersz filmjeit ott a filmklubban, tizenévesen alkalmanként egyedül végignéztem, nem kellett kimozdulnom a gyárból sem.

Ez gyakorlatilag megerősített engem abban, hogy vagy én csinálom, vagy csatlakoznom kell olyan csoportokhoz, amelyek nem nagyon tetszenek nekem és kompromisszumokat kell kötnöm.

PRAE.HU: Az Autonómia Alapítványhoz hogy kerültél?

Végeztem az egyetemen és fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek magammal. Történelem szakon végeztem és esztétikát hallgattam. Akkor még kötelező sorkatonai szolgálat volt, és gyakorlatilag gyerekkoromtól fogva tudtam: soha nem vonulnék be, hiszen az nem lehet, hogy két évet elvesznek az életemből, korlátozzák a szabadságomat. Keresztapám a vezérőrnagyságig vitte, tehát nagy ember volt a szocializmus utolsó éveiben. Akár elintézhette volna, hogy ne legyek katona, de nem akarta. Tehát el kellett mennem katonának, ami akkor még kötelező volt, én meg azt mondtam, hogy inkább börtönbe megyek, minthogy katonának, úgyhogy polgári szolgálatra jelentkeztem.

PRAE.HU: Volt ilyen lehetőség?

Akkor már volt rá lehetőség. Tehát polgári szolgálatosként kerültem az Autonómiába. A pesti rendszer meglehetősen liberális volt már kilencvenöt-kilencvenhat tájékán. Ha megvolt az engedélyed, hogy ne sorkatonaként töltsd le az egy évedet, hanem másfél évig alternatív szolgálatot vállalhass, akkor itt Pesten meg lehetett azt tenni, hogy megmondtad hova akarsz menni. Fogtam magam, bementem a Szabó Ervin könyvtárba és megnéztem, hogy milyen alapítványoknak van jogosítványa a Belügyminisztériumtól arra, hogy náluk le lehet tudni a sorkatonai szolgálat helyett az alternatívot. Körbejártam három-négy szervezetet, és kölcsönösen szimpatizáltunk az Autonómiával. Felvettek oda recepciósnak, majd három hónap recepciósság után rám bíztak egy projektasszisztensi munkát egy Európai Uniós demokráciafejlesztő programban.

Gyakorlatilag így kerültem az Autonómiához. Ám az sem véletlen, hogy az Autonómia fő profilja a roma integráció, de ez sem volt tudatos a részemről. Nyírbátorban nőttem fel, ami egy tizennégyezres város, ahol a várost kettészelő vasútvonal osztja ketté a települést. A kisebbik részén lakik a két-háromezer cigány, a másik oldalon a nem cigányok. A gyár, ahol én részben felnőttem, az a cigányok lakta részen volt, a szüleim pedig az első hat évben a cigánytelepen éltek. Ott kaptak szolgálati lakást. Szóval másokat elfogadni, szegények, elesettek között lenni, az nekem nem valami romantikus kaland, innen jövök.

Nem volt nálunk nagy toleranciára nevelés, csak azt tudom, hogy nálunk ez nem volt téma, miközben valószínűleg a nyírbátori nem cigányok körében téma volt, hogy mi van a mocskos cigányokkal. Az én szüleim előtt nem lehetett olyat mondani, hogy mocskos cigány. Apám következetesen az elesettek, gyengék mellett volt, amikor kellett, védte az emberi méltóságot. Anyám szoptatott cigány gyerekeket, úgyhogy vannak roma tejtestvéreim. Ilyen értelemben nem véletlen, hogy ide jutottam ki, de soha nem akartam roma integrációval foglalkozni. Most meg foglalkozom úgy, hogy a tanulmányaim alapján semmi közöm nincs ehhez. Mint ahogyan a zenéhez sincs.

PRAE.HU: Szerintem európai magatartás, hogy az ember pályázgat és megszervezi a dolgokat. Nekünk ebbe valahogy bele kell csöppennünk. Esetleg ez volt számodra az Autonómia Alapítvány?

Abszolút.

PRAE.HU: Szóval neked onnan jött a készség, hogy ezt meg lehet csinálni.

Az Ultrahang egy családi alapítvány. Egy szlovéniai nyaralás során találtuk ki a nővéremmel meg a nővérem férjével, hogy csinálunk valamit zenei téren.

Akkor én már négy éve az Autonómiánál dolgoztam, tehát tudtam, hogy működik egy civil szervezet, hogyan működik a pályázati világ, hogy működik a projektek világa, az elszámolás, milyen törvényi hátterek vannak, milyen pénzügyi kondíciók. Azt gondoltam, gond nélkül be tudunk jegyeztetni egy alapítványt, nem is kell hozzá nekem jogász, ügyvéd.  Megírtuk az alapító okiratot és csont nélkül átment, bejegyezte a bíróság.

Tehát innen jött, és a pályázás is. Száz körüli európai uniós projektet vittem azokban az években a pályázástól a lezárásig, tehát sok pályázatot olvastam, sok projektet láttam. Láttam, hogy miben lehet megbukni, hol lehet elrontani, hol lehet úgy elrontani egy civil kezdeményezést, hogy magadra vállalsz mindent, és nem egy közösséget teremtesz, amelyik aztán tolja ezt a szekeret.

Akkorra már értettem, hogy nagyon sok pénz nem kell, az lehet rossz is. Láttam, hogy ugyan vannak projektek, amikbe sok-sok pénz megy, ám nagyon kevés az a projekt, amiből valami értelmes dolog jön ki. A nagyon szívhez szóló és értelmes projektek azok voltak, melyekben kis pénz volt - és nagy összefogás.

Mondtam, hogy nem kell nekünk nagy, én soha nem szeretnék egy olyan szervezetet, ami intézményesülni akar abban az értelemben, hogy munkahely lesz, ezért felelősség lesz, családokat, egyéneket, intézményt tart el. Maradjon kicsi, és az a pár ember, akiknek ez fontos, azok az akarata, öröme tudja működtetni, nem a pénz.

PRAE.HU: Te hogyan fogalmaznád meg a zenei koncepciót, azt a fajta zenét, ami ezen a fesztiválon szól? És ez hogy jött?

Nagyon szeretnénk, ha csupán zenei fesztiválként írhatnánk le. Rákerül az a címke, hogy kísérleti zenei fesztivál vagy elektronikus zenei fesztivál. Természetesen azt nem tagadhatjuk le, hogy van a zeneirodalomnak, a mindig élő és fejlődő zeneirodalomnak egy elektronikával nyitott új fejezete, ami valóban izgalmas és valóban új esztétikai kategóriákat hoz be, aminek köszönhetően újra kell fogalmazni a zenét, hogy mit is minősítünk zenének.

Tehát új, és eddig még nem hallott zenei formák bemutatkozási tere a fesztivál, és nem akarunk teret adni olyan zenei stratégiáknak, amelyek készségszinten bennünk vannak és amelyekkel bárhol találkozhatunk. A mi célunk az, hogy tágítsuk annak a körét, amit zeneként fogadunk el. És hogy bizonyítsuk azt, tudunk olyan élményeket adni, amelyekről te nem gondoltad, hogy zenei élményekként fognak lejönni, de tudunk olyan körülményeket teremteni, amikor te mégis ilyennek tudod elfogadni, és ezzel gazdagabb lettél. Vagy kaptál valami mást, amiről eddig nem tudtál, mint egy új ételt. Az emberek többsége tízféle ételt eszik.

PRAE.HU: És hogy kezdtél el különleges ételeket enni?

Unni kezdtem, hogy eltöltöttem x évet azzal, hogy ugyanazt a szűk előadói kört hallgassam, nem ajzottak fel, nem okoztak szellemi vagy fizikai vagy bármilyen más örömet, mert már beépültek. Tehát ilyen módon önös érdek motivált.

PRAE.HU: Először kezdtél ilyen zenéket hallgatni és utána jött a fesztivál, vagy…

Igen, amikor először hallottam olyan zenei formát, ami szokatlan volt és nem tudtam vele mit kezdeni, és befogadóként meg kellett vele küzdenem: a nyitottságommal, a szabadságommal. És ez kapcsolódik a civil énemhez, a közösségiséghez, hogy mersz élni a szabadságoddal, hogy kinyitod a füledet, és hajlandó vagy a zenei csatornákon, a rádiókon kívül is kalandozni.

Szóval ez volt az, ami arra indított, hogy csináljak valamit. Azt éreztem, hogy vannak felvett hanganyagok, izgalmasak, de az igazi nagy élmény ezt valami élő szituációban meghallgatni. Olyan hangrendszeren, olyan térben, amilyet a művész elképzel és próbál megteremteni. Igazándiból ott bontja ki magát az alkotás, még akkor is, ha ez felvételről szól. Te az iphone-odon is megnézhetsz egy filmet, de egészen más egy szélesvásznú filmet látni, és ez a hangban meg nyilván még inkább így van. A figyelem, egy koncertszituáció mindenképpen olyan alkalom, ahol vagy megszöksz, vagy ráérzel hogy neked való és azt mondod, hogy na ezt élvezem.

A nagy flashek mindig azok az élő zenei élmények voltak - amiket nem itthon éltem meg elsősorban, bár itt is volt rá példa - amikor magamnak, mint befogadónak meg kellett küzdenem. Azt mondtam, hogy hagyja már ezt abba, és ugyan mi ez a hülyeség, mi ez a faszság? Mindenkinek meg kell ezzel küzdeni, mert ha szerencsés vagy, jön a pont, amikor átfordul és azt mondod, hogy soha ne hagyja abba, pedig tíz perce még azt gondoltad, hogy mekkora hülyeség. A zene képes erre, és gyakorlatilag ez tud lenni egy beavató koncert. Ebben az értelemben szeretnék olyan fesztivált létrehozni, aminek van beavató jellege.

PRAE.HU: Nekem úgy tűnik, hogy az UH Festtel párhuzamosan létezett egy hasonló fesztivál, legalábbis nekem hasonló volt, ez a Making New Waves. Miért nem ért össze a két kezdeményezés? Vagy összeért valamennyire?

Mármint hogy mi nem értünk vele össze, vagy hogy ez a szándék, hogy beavató jellege legyen? Mi nem ért össze, hogy az megállt egy idő után, vagy mire gondolsz, hogy nem ért össze?

PRAE.HU: A Making New Waves szerintem egy kicsit akadémikusabb változata volt annak, ami az UH Fest. Tehát egyetemisták, zeneakadémisták meg ilyenek csinálták, de kb. ugyanazt.

Igen, nagyszerű dolog ami a Making New Waves-en történt. Ha valamit mi másként gondolunk, vagy csinálunk az amiatt van, mert mi a populáris zenéből jövünk. Akármennyire is ciki lehet ezt bevallani, én metálrajongóként jövök, a többiek meg máshonnan, de mindenesetre valami olyan közegből, ahol kevésbé van meg a magas és alacsonyendű, tömegkultúra megosztás. Tehát high and low felosztás nem volt bennünk, csak az, hogy jó zene legyen, szeressük.

Nem volt bennünk az az akadémiai világ, amire még mind a mai napig jellemző, hogy a közönséggel nem kapcsolódik vagy nem ápol intenzív kapcsolatot. Az akadémiai világ elsősorban egymásnak szerez zenét. Mintha a zene matematika lenne, nem pedig játék, szabad játék formákkal, hangulatokkal, amihez jó, ha van műveltség, zenei műveltséged, de nem kell feltétlenül. Az akadémia nem hívogat, hogy gyere,  jöhetsz, találkozz velünk.

A zene nem egy fogalmi műfaj, a zenét nem kell érteni. A zenét érezni és élvezni kell, a hatása alá kell valahogy kerülni. Egy mesés kommunikációs forma, amit szerintem nem szabad tudományosan megközelíteni. Az akadémia pedig kicsit tudományos. Sokak számára nagyobb elismerés, érvényesülési lehetőséget jelent az, ha az akadémiai közeg elismeri, és emiatt nehéz kilépni ebből a komfortzónából egy olyanba, ahol igenis a többség zeneileg, zeneelméletileg nem képzett. Viszont élvezettel és kíváncsian fordul az új zenék felé.

PRAE.HU: A Making New Waves-en is volt egy csomó olyan koncert, amit nem tanulás alapján lehet megítélni. Ezért is érzem, hogy különböző irányokból, de összetartott a két dolog.

Persze. Nagyon nehéz megszólítani az akadémiai világtól távol eső embereket, hogy jöjjenek és vegyenek részt, mert nem érzik jól magukat egy ilyen közegben. Amit mi meg szeretnénk teremteni ezekkel a fesztiválokkal, az egy családias, hívogató valami. Ha tehetjük, nálunk nincsenek kidobóemberek vagy akadémiás teremőrök.

Elrettentő tud lenni az akadémiai világ, ahol műveletlennek, outsidernek, beavatatlannak, nem a klubhoz tartozónak érzed magad, és ez irtó nehéz. Az akadémia alapvetően nem keresi az élő kapcsolatot az átlag közönséggel, elzárkózik.

PRAE.HU: Nem akarom én nagyon erőltetni a Making New Waves párhuzamot, de bennem felmerül, hogy annak is egy csomó megszakítás volt a történetében, amikor nem sikerült folytatni és úgy tudom a Making New Waves is elég sokat szenvedett saját ellenséges akadémiai környezetétől.

Valószínűleg így van.

PRAE.HU: Végül a Making New Waves megszűnt. Nem lett volna egyszerűbb ezt egy picit összehozni?

Hogy a kettőt együtt csináljuk? Eszembe nem jutott, nem. Nem éreztem sajátomnak a Making New Waves-t.

PRAE.HU: Andreát egyébként mennyire ismered?

Semennyire. Most már van kapcsolat közöttünk, de nem járunk össze, nem szoktunk kávézni. Én végtelenül tisztelem a Making New Waves-t, Szigetvári Andreát. Nekünk is volt olyan workshopunk, ahova ő hozta a hallgatóit, és segített nekünk korábban is, és most idén is sokat köszönhetünk neki. De máshonnan jövünk, szóval fel sem merült, hogy átvegyünk valamit, vagy közösen csináljuk, és szerintem ez így van jól. Szabad hálózatok legyenek, én abban hiszek, hogy legyenek szabadon alakítható és egymáshoz szabadon kapcsolódó hálózatok. Nem rivalizálunk. Ha olyan kezdeményezéssel találkozunk, ami nekünk szimpatikus, akkor anélkül, hogy valaki kérné, támogatjuk, amivel csak tudjuk: kapcsolatokkal, promócióval, önkéntes munkával, bármivel. Én a Jazzajnak szoktam plakátozni. Nagyon fontosnak tartom, amit csinálnak.

PRAE.HU: Nekem úgy tűnik, hogy a Making New Waves ugyan megszűnt, de ezzel párhuzamosan egy picit akademizálódott az ilyen zene, a kísérleti elektronika. Két egyetemről is tudok, ahol ilyen oktatás van: Pécsett és néhány éve a Zeneakadémián is van ilyen.

Nem baj szerintem. Mint amikor valaki meghallgatja Sebőknek a mondókáját, hogy a népzenei tanszék az akadémián hány év küzdelem után jött létre. Ugye azt mondták, az akadémia az írott zenével, nem népzenével foglalkozó hely. Tök rendben van, ha az akadémia is, ilyen módon, bármilyen rigidnek is tetszik, kénytelen a korral haladni. Diktálhat számos dolgot, mert hatalmas erőforrás van a kezében, de trendeket nem tud diktálni. Amit mondasz, élő bizonyítéka annak, hogy az akadémia kullog azok után, amik az akadémián kívülről jönnek, s ugyanakkor ezek a trendek persze merítkeznek korábban az akadémiából jövő, éppen csak megtűrt zeneszerzők munkáiból is. Szóval ez egy szép kölcsönhatás.

PRAE.HU: Azért is mondom ezt, mert van egy olyan érzésem, mintha, akár szándéktalanul is, de ezek a dolgok kezdenének összefolyni. Korábban játszott nálatok Barta Márk, akiről úgy tudom, hogy Pécsett végzett, és Lázár Gábor is ott végzett, aki szintén volt már nálatok. Aztán volt, meg azt hiszem lesz is Nagy Ákos, aki most – többek között – Szigetvári Andreával zenél. Kezdenek összefolyni a dolgok.

Annál egészségesebbet nem tudok elképzelni, hogy a műfajok és attitűdök elkezdenek vegyülni és egymást megtermékenyíteni. Nagy öröm, ha egy színpadi produkciót létre tudtunk hozni, de legalább akkora öröm azt látni, hogy változatos, sokszínű közönség van és változatos, sokszínű az előadói közeg is, ahol megteremtődik, akár egy ilyen fesztivál segítségével is  az átjárás műfajok és iskolák között, és elindulnak együttműködések.

Ez a világ legjobb dolga. Elindulnak a kollaborációk, és akár klubszerűen is el tud indulni. Volt egy kezdeményezésünk 2007-ben, külföldi példára. Egy SHARE nevű amerikai kezdeményezés, ami egy nyitott mikrofon, színpad. Nem is színpad, hanem egy tér, ahol mindenki hozhatja a hangszerét és csatlakozhat a közös zenealkotáshoz, ami órákon keresztül hömpölyög.

Mi kívülről importáltuk ezt a dolgot, megpróbáltuk ezt létrehozni, azzal hogy a rockdobos az rock témákat fog hozni, de amikor látja, hogy itt nem fogják a riffeket rányomni, akkor elkezd valami mást csinálni. A zajban utazó valaki, aki nagyon hangos szeretne lenni, az meg rájön, hogy más is legalább olyan hangos, és valakihez igazodnia kéne. Ez nem ment: mi ugyan összeállítottuk az ehhez szükséges kábelrendszert meg a protokollt meg volt erre képzés, de nem volt elég érett akkor a szcéna, hogy öntevékenyen fenntartson egy heti-havi klubsorozatot.

PRAE.HU: Tehát ez folyamatos lett volna.

A világ több pontján működik, hogy heti rendszerességgel szabadon lehet csatlakozni, zenélni együtt. Rendkívül színes zenei palettát tud felhozni egy pár óra közös zenélés során. Van amikor ketten szólalnak meg, de van, amikor huszan. És ez nem ment, azóta is bánom, mert baromi sok energiát belefektettünk, meg hoztunk ide külföldieket, akik segítettek az egészben, és volt egy nagyon szép főpróbája a Merlinben, amikor két-háromszáz ember jött meghallgatni, és több tucat ember jött, hogy hadd zenéljünk közösen.

De nem maradt fenn önmagától, tehát ha úgy tetszik itt nem sikerült közösséget teremteni. Aztán később évek múlva elindult valami attól, hogy csináltunk három-négy utat, amikor magyar, szerintünk tehetséges és ügyes fiatalokat elvittünk Pozsonyba, Ljubljanába, Bécsbe és Berlinbe, hogy mutassa meg, hogy mit tud a magyar ezekben a városokban. A két mikrobuszban teljesen különböző hangügyekben dolgozó emberek utaztak együtt, és barátságok szövődtek, majd ebből elindult egy olyan network-ölés, amiben nem csak hangszereket cserélnek. Te beatbox-olsz, nekem pont ez kéne, gyere. Ha mi nem vagyunk, nem találkoztak volna, vagy nem ilyen gyorsan. Ebből számtalan projekt született, és van olyan, hogy klubjelleggel működik a dolog, összejárnak. Van olyan is, hogy összejárnak csak beszélgetni. Irtózatosan fontos, legalább annyira, mint egy koncert, legalább olyan fontos dolog ez.

PRAE.HU: Eszembe jutott, hogy amikor utoljára, jónéhány évvel ezelőtt Barcelonában jártam, akkor ott szembesültem azzal, hogy egy csomó kocsmában csinálják azt, hogy jam session-ök vannak éjszakánként. Bárki bemehet az utcáról, feliratkozik és közös zenélés van.

Abszolút, itt is van…

PRAE.HU: Nem hallottam róla.

Azt hiszem, a Jazzaj is próbálkozik jam session-ökkel, meg van valamelyik klub, ahol megy ez a dolog, hogy lehet jönni és csináljuk együtt, én meg nem mondom, hogy kinek a szervezésében, de van. Tök jó, legyen, csinálják!

PRAE.HU: Tehát akkor létezik. Ti hogyan választjátok ki a zenéket, zenészeket, hogyan áll össze a műsor?

Öten vagyunk, és bedobunk neveket. Van egy Excel file, amibe gyűjtjük, hogy ki az, akit az elmúlt években láttunk, megszerezhető, elhozható, tehát nem valami megvalósíthatatlan álom, és nézzük a napokat meg a helyszíneket. Ez a két dolog van, és ez a két fogaskerék megpróbál összeállni: azt mondjuk, hogy ezen a helyszínen őt el tudjuk képzelni, de csak akkor, ha őt rakjuk mellé. Ellenpontként, vagy azért, mert akkor jön ki mondjuk az, amit ő csinál, ha előtte vagy utána ez vagy az van. És ez már innentől programozás, tehát gyakorlatilag sakkozunk és játszunk. És próbálunk értékelni, visszaemlékezni  ki milyen volt más fesztiválokon. És olyan is van, hogy valakit szerettünk, de arra is gondolunk, hogy sokkal jobb lett volna más körülmények között.

Összeáll a program, és akkor elkezdünk tárgyalni. Gyakorlatilag olyan negyven fellépőnk van, most egy nyolc napos fesztivál a minimum,  elkezdünk tárgyalni százzal, és akkor meglátjuk, hogy kivel tudunk megegyezni, kinek vannak olyan igényei, amit ki tudunk elégíteni és dátumban is összejön.

És fontos, az még benne van, hogy egyikünk sem fixálódott egy kiválasztott műfajhoz. Vagy elég öregek vagyunk ehhez, vagy elég nyitottak, hogy belássuk azt, nem csak a dráma, nem csak a tragédia hordoz értéket, hanem a komédia is.

Ilyenformán nekünk a tánc, ha a komédiát erre fordítjuk le, tehát az egyszerű, fizikai életigenlő reakció a zenére vagy valami sámánisztikus, ösztönös reakció is ugyanolyan fontos, mint az intellektuálisnak tűnő.

PRAE.HU: Nem veszélyes, hogy zárttá válik, ha olyanokat raktok bele, akiket már hallottatok, tehát akik már eleve bent vannak a mezőnyben?

Ilyen szempontból ez egy kényelmi játék. A mezőnyben úgy vannak benne, hogy nemzetközi mezőnyben vannak. Az itthoni kultúrában nincsen benne. Lehet, hogy ismerik az előadó nevét, hogy hallottak tőle valamit itt-ott, de hogy élőben csak az látta, aki elment valahová külföldre és megnézte, az biztos. Az általunk hozott fellépőknek a kilencvenöt százaléka először jár Magyarországon. Nagyon ritka, hogy kétszer hozunk valakit, most idén van nem is egy, de csak ha új projektje van. Alapvetően azt mondjuk, hogy van bőven annyi izgalmas zene és születnek új produkciók, hogy nem kell nekünk a bevett neveket hozni, akik már itthon is ismertek, tehát ebben az értelemben mégsem biztonsági játék.

Ritka az is, hogy úgy bevállalunk egy produkciót, hogy ne láttuk volna élőben. Nem ismerjük, és az nagy rizikó. És azt sem vállaljuk be, hogy ugyan mi nagyon szeretjük amit csinál, felvételről, és nagyon sokan szeretik, de láttuk élőben, és nem tetszett. Ha nekünk magunknak nem tetszett, akkor nem hívjuk.

PRAE.HU: Tehát valamilyen üzleti, vagy közönségpolitika mégiscsak van benne.

Persze, hogy van, hogyne. Kell is, hogy legyen szerintem.

PRAE.HU: Valamennyire eltartja magát, vagy a pályázatokból él teljesen a fesztivál?

Semennyire nem tartja el magát, egy fesztivál költségvetése…

PRAE.HU: De ha csak pályázatokból él, akkor annyira nem kéne, hogy érdekeljen a közönség.

Pontosan, akkor nem kéne. Én azt gondolom, hogy így is adunk bőven kihívást a közönségnek. Én abban hiszek, ami talán más lépték és más stratégia, nevek nélkül említve más fesztiválokat, hogy én a szerves evolúcióban hiszek, és nem abban, hogy nagy ugrással valakit, aki eddig heavy metált hallgatott, hirtelen egy nem tudom én milyen, egészen másfajta dologra át lehet állítani és valami új irányba lehet terelni és rá lehet ébreszteni, hogy ne öregedj meg ezzel a zenével, mert ez egy szomorú élet.

Szerintem így is adunk bőven kihívást a közönségnek, és az önmagában egy nagy kihívás, hogy egyáltalán nem ismert nevekre behozzuk a közönséget csak azért, hogy jöjjenek el. Azt mondja, hogy voltam már az X Ultrahang által rendezett alkalmon, ahol az előadók többségét nem ismertem, és abból a harmada tetszett. Tehát miért ne mennék el, mert hoznak valamit. Gyakorlatilag mi ilyen szinten filter vagyunk, de mondom, szerintem ez épp elég. Valóban nem fontos az, hogy nekünk a jegybevétel meglegyen, mert alapvetően kilencven százalékig támogatásból finanszírozzuk a kiadásokat, de öngól lenne tíz embernek koncertet tartani, mivel lehet, hogy három év múlva ötven embernek tudod tartani, mert addigra, nagyon nem szép szerintem, de érik a közönség. És én határozottan érzem, hogy érik a közönség, mert tizenöt éve csináljuk, és látom. Azt is látom, hogy akik rajongóként kapcsolódtak mondjuk a fesztiválhoz, és hálásak voltak, mert elhoztuk valamelyik kedvencüket, ma már nincsenek velünk, megöregedtek, nem léptek tovább. Rajongók voltak, és nem érdekelte igazán a zene őket. Amit mi csinálunk, az inkább felnőtteknek szól, azoknak, akik még felnőtten is keresik a zenei kalandokat, nem pedig nosztalgiáznak.

PRAE.HU: Elég személyes, de bennem felmerül, hogy Lázár Gábor például baromira fut mindenütt, és mintha őt nem láttam volna a műsorban.

A műsorban Gábort most? Ez nem tudatos. A SHAPE-es projektben tizenhat fesztivállal dolgozunk együtt, ott nagyon röviden az a sztori, hogy minden fesztivál ajánlhat három, szerinte jelentős karrier előtt álló fellépőt, vagy akinek ott a zenei minősége a mi fülünk szerint. Ily módon a tizenhat fesztivál összedob negyvennyolc nevet. Amit vállalni kell az az, hogy a negyvennyolcas listáról mind a tizenhat fesztivál, mindegyik fesztiválnak kilencet el kell hoznia. Tehát mi hozunk kilenc olyan fellépőt, akit a litvánok, a franciák, a hollandok javasoltak, a negyvennyolcból kilencet elhozunk. A három, amit mi javasoltunk ebben az évben: Lázár Gábor, a 12z és a Der Tanz. Gábor volt az, akiről abszolút látszott, hogy rátapintott valamire, valami hangulatra most a mai zenében, és négy-öt helyre is hívták.

PRAE.HU: Csak most jut eszembe, nem is nagyon esett szó róla, hogy van néhány ilyen szervezet, és közöttük van olyan, amiben alapító tag vagy.

Igen, hát van az, ami az alapját adta a tizenhatos összefogó csapatnak is, az az európai hasonszőrű zenei fesztiválok szövetsége, az Ecas, és van egy világszövetség az Icas, ezeknek vagyunk az alapítói 2007 óta.

Ez meglehetősen erős network, akkor is, amikor nincs megnyert EU-s pályázat, mint ebben a három évben. Tehát jövőre is lesz UH Fest meg 2017-ben is, ilyen módon a mi fesztiválunk, az Ultrahang biztosított, szóval ez adja a pénzügyi alapot ehhez.

PRAE.HU: Még egy utolsó kérdésem lenne: valami olyat olvastam tegnap este az egyik interjúban, hogy valamiféle esztétikai alapon választjátok ki azt, hogy mi a jó zene. Ez hogyan működik? Mivel úgy érzem, hogy itt olyan zenékről van szó, amik minden normán kívül vannak, direkt.

Igen.

PRAE.HU: Akkor hogyan, tehát hogyan lehet egy olyan normát felállítani, hogy mi a jó meg mi a rossz?

Nincs normán kívül semmi, mert ultra- és szubkultúrák vannak.

PRAE.HU: Tehát ezen belül is léteznek normák, amik…

Természetesen. A zenei szubkultúrán belül, például egy techno szubkultúrának megvannak a saját normái nem csak a viselkedésnek, hanem a zenei formáknak is, a játéknak a hangokkal. Ezen belül is meg lehet mondani, hogy mi az, ami új utat keres, mi az, ami nem a megszokottra hagyatkozik, tehát ezek az esztétikai kritériumok. Ez meglehetősen szubjektív, attól is függ, ki mennyiféle zenével találkozott. Kiválasztjuk azokat az izgalmas alkotásokat, amik egymás mellé rendezhetők, és nem csupán egyes koncertként értelmezhetők. Itt mindenféleképpen vannak esztétikai kritériumok, igen, melyeket ugyan nem tudnék definiálni, de ha a mi ötösünket nézzük, akkor olyan nagyon nagy viták nem szoktak lenni.

PRAE.HU: Értem. Az eddigi interjúkban azt olvastam, hogy nem szívesen emelsz ki senkit.

Ez így van.

PRAE.HU: Tehát akkor ezt így igazából nem is kérdezem.

De, most szívesen emelek ki egyvalakit.

PRAE.HU: Jó. Akkor felteszem, hogy ha egy vagy két dolgot akar megnézni az ember, akkor mit ajánlanál?

Phill Niblockot javasolnám mindenkinek, hogy nézze, hallgassa meg. Egy személyes élményhez köthető ez a határozottság. Egy olyan élményhez, ami az én fesztiválszervezői mivoltomat is meghatározza, és azt is,  hogy én hogyan állok ahhoz, amit csinálunk ezzel a fesztivállal már tizenötödik éve.

2004-ben láttam Nibockot először színpadon, és azóta dédelgettem az álmot, hogy legyen egy olyan nagyszabású rendezvény, amilyen ott engem a hatása alá kerített. És tíz év után most végre lesz egy ehhez fogható, vagy talán még nagyobb szabású dolog is. Niblock nem csupán zeneszerző, hanem filmes is, multimédiás művész.

Három és félóra zene, amely során egy analóg szintetizátoros, egy csellista, egy rézfúvós és szaxofon kvartett ad elő Niblockkal közösen.

Amiket hoz majd és vetít, azok között lehet, hogy előfordulnak majd olyan felvételek, amiket a nyolcvanas években itt Magyarországon vett fel. 2004-ben Berlinben több vásznon peregtek a filmek, míg szólt a zene. A képeken dolgozó, verejtékező kétkezi munkások látványa abban a töménységben rendkívül drámainak hatott. Benne volt az emberi lét küzdelme, ami nemes és emelkedett, ugyanakkor pokoli nehéz is.

Feltűnt, hogy vannak gyanúsan magyaros tájak, tárgyak, s később kiderült, Niblock valóban forgatott Magyarországon. Amikor ezt megtudtam, felajánlottam neki, hogy menjünk vissza abba a két faluba, ahol forgatott.

2007 nyarán bedobtuk a hálózsákokat az autójába, és elmentünk ebbe a két faluba. Vittünk projektort meg vásznat, és levetítettük azokat a felvételeket a helyieknek, és mind a két helyen nagyon izgalmasan alakult. Ez az út nagyon fontos nekem, mert akkor éreztem meg, hogy mi az, amikor valaki visszatér olyan két-három évtized múltán. Hogy milyen hatása van annak ennyi idő után is, ha csinálsz valamit.

Anno ez kísérleti filmes projektnek tűnhetett azoknak, akik részt vettek, jelen voltak a falvakból a forgatásokon. A kortárs művészethez és a kísérleti filmhez semmi közük nem volt, ám mégis, a képen emberek láthatóak, a maguk törékeny múlandóságukban. Vagyis erős az üzenet, az emocionális töltés. Számomra ez az élmény elválaszthatatlan attól, hogy most Phill Niblockot fel tudjuk léptetni itt egy olyan helyzetben, ami tényleg adekvát ahhoz, amit ő szeretne: nagy vásznon, nagy hangerőn, hangszeres zenészekkel, az ő jelenétében, hosszan kitartott zene és kép. Szóval ez mindenképpen egy olyan élmény, amit nem biztos, hogy még egyszer meg fogunk csinálni. A megismételhetetlensége miatt tudom mindenkinek ajánlani.

Van még rajta kívül negyvenvalahány fellépő, akivel valószínűleg lehet majd találkozni az elkövetkező tíz-húsz évben, remélhetőleg ők is jelentős művészekké válnak, illetve többen már most is azok.

PRAE.HU: Egy poszt-kérdés még felmerül bennem, avagy a biztonsági kérdés: van valami remény arra, hogy az UH Fest normálisan ismétlődik, hogy lesz még tíz éve?

Egyelőre bennem van akarat erre, nagyon remélem, hogy meg tudjuk csinálni, és csak azon múlik, hogy mi mennyire élvezzük. Tehát onnantól, hogy nem jó érzés ezt csinálni és nem örömet okoz, hanem feladattá válik, onnantól biztos hogy nem szabad folytatni. Most, hogy van egy megnyert EU-s pályázatunk, már tudjuk, 2016-ban és 2017-ben is lesz fesztivál. És 18-ban meg, ha nem lesz pénzünk, akkor csinálunk valami kisebb dolgot.

Szerencsések vagyunk, hogy a magunk jó kedvére vihetjük ezt a fesztivált. Egy intézmény keretein belül, fizetésért ezt nem tudnánk csinálni. Akkor biztos, hogy belefásultunk volna már, mert azzal, hogy körülbelül függetlenek vagyunk, azzal játékossá is tudjuk tenni, és megvan az a luxusunk, hogy nagyon-nagyon kevés kompromisszumot kell kötnünk. Ha valami nem tetszik, akkor nem csináljuk, nincs rajtunk kényszer.

A fotókat Berta Márton készítette az UH Fest 2014-en (és a Trafó jóvoltából jelennek most meg itt)

A 2015-ös UH Fest szeptember 27 és október 4 közt lesz, részletek a Fest FB-eventjén